2019. április 23. kedd, Béla napja
Az oszlopok között
Révay András
2019.02.11 16:42
Úgy tűnik, nem volt véletlen a Próféta Galéria névválasztása. Ha a jövőbe talán nem is látnak, de jó érzékkel válogatnak a lehetőségek között. A Budapesten, 2012 márciusában megnyílt tágas térben csak nagyon ritkán volt kíváncsi egyszerre annyi látogató a legújabb tárlatra, mint február 9-én. A Magyar Nagyoriens szervezésében megnyílt, és március 3-ig látogatható kiállításon négy – egyenként is különlegesnek számító – művész mutatkozott be.

 Igazán nehéz volna megállapítani, mi a közös bennük, mi az összekötő kapocs, ami mégis egységes egésszé olvasztja a tárlatot. Van közöttük, aki táblaképet fest, van, aki inkább grafikával foglalkozik, egyikük már évtizedek óta alkot, de még soha nem volt kiállítása, ez az első, más pedig már többször is a közönség elé lépett műveivel. Ők négyen előzetesen eldöntötték egymás között, hogy „keverik” a képeket. Tehát nem elkülönített csoportokban találjuk az egyik vagy másik művész munkáit a kisebb-nagyobb termekben, még csak témacsoportokat sem hoztak létre, az összhatás mégis meglepően harmonikus. A képek előtt sétálva, kezdetben nem nagyon lehet tudni, mi az, ami négyüket összehozta, egyetlen kiállításra?

 Ilyenkor az ember a címből indul ki – adta az útbaigazító tanácsot Götz Eszter, újságíró, művészeti író a megnyitóra összegyűlt közönségnek. Az alkotók azt a címet választották a kiállításuknak, hogy AZ OSZLOPOK KÖZÖTT. Mivel pedig itt körbenézve nem látunk oszlopokat, kicsit távolabbra kell tekintenünk, térben és időben egyaránt. Gondolhatunk az oszlopcsarnokra, ami kétezer évvel ezelőtt Athénban, a piac mellett állt és a filozófusok az oszlopok között sétálva tanították a fiatalokat az élet helyes szemléletére. Vagy ha nem akarunk ilyen messze menni, közeledhetünk egy kicsit a jelen felé és gondolhatunk a középkori katedrálisok gótikus oszlopaira. Ám ha körülnézünk a művek között itt a teremben, annyi biztosan látszik, hogy nem egy korszak megidézéséről van szó, nem is konkrét oszlopokról, még kevésbé oszlopcsarnokról.

Sokkal valószínűbb, hogy láthatatlan oszlopokra kell gondolni! Nem valódi építményt jelképez a szó, nincsen teteje, ami felülről határolná és falak sincsenek, melyek körben gátolnák a kilátást. Inkább egy olyan nyitott szerkezetről kellene beszélnünk, ami talán egy általánosnak tekinthető mérce. Amihez az ember mérheti magát. Ami sokfelé irányt mutat, de nem veszi el a szemhatárt, sem fölfelé, sem oldalt. Minden irányban nyitott és olyan mércét ad, olyan arányt határoz meg, amivel egy művész – ez a négy művész – alkotásaival viszonyulni tud. Ha ezt a gondolatot irányjelzőnek elfogadva lépünk a képzelt oszlopok közé, érdekes összehasonlításra kínál alkalmat, hogy – így együtt - mit mutatnak nekünk ezek az alkotók.

Nacsády András az, aki már úgy fél évszázada fest, rajzol, ennek ellenére most először szerepel kiállításon. A hetvenes évek elején elhagyta Magyarországot, azóta sokfelé élt, először Olaszországban, később, a leghosszabb ideig Franciaországban. Képein életének helyszíneit láthatjuk. Főleg tájakat, városi és vidéki tájat ábrázol, munkáin csak nagyon kevés ember jelenik meg. Kitett pár olyan képet is, amit még a hetvenes évek közepén, a Beat-korszak „dühöngésében” készített. Nagyon érdekes az, ami onnan kezdve, a kilencvenes évekig, majd a máig tartó útján felbukkan. Ahogy eljut egy egészen más, nagyon visszafogott, inkább az impresszionista festészet felé menő, egészen finom eszközökkel dolgozó stílusig. Annak ellenére, hogy tájképein elég ritkán látunk emberfigurát, mégis, történetek vannak benne. Különleges tehetsége van arra, hogy igen kevés eszközzel roppant sokrétű világot legyen képes megjeleníteni.

Csongrádi János, építész. Csak néhány éve vesz részt, mint képzőművész kiállításokon. Az ő eszköze a vonal, leginkább tussal rajzol, tehát nagyon kemény világot tár elénk. Van olyan képe, ahol egyetlen vonallal választja el az őt izgató elemet a maradéktól. Szakmája okán érthető, hogy leginkább házakat rajzol, de nem új házakat, hanem régieket. Most utcarészleteket, útirajzokat állított ki, Jeruzsálemtől Lisszabonig. Képeiből úgy tűnik, valamiféle rendet keres, Ami talán nem is a látványból adódik, hanem belülről. Ennek ellenére – vagy talán pont ezért – nagyon jellemző a képeire a zeneiség. Sok olyan rajza van, amit akár le is lehetne kottázni, megfelelnének valamilyen belső dallamnak. Lehet: ez is egyfajta szerkezet, amit rávetít a világra, mondhatjuk inkább úgy, hogy meglát a világban.

Ők ketten azok, akik a külső táj elemeit használják díszletként, a másik két alkotó viszont inkább „belső tájjal” dolgozik. Hollai Krisztina képein megjelennek ugyan konkrét elemek, de nagyon különös összefüggésben. Látunk horgonyt, oszlopot, templom homlokzatot, kulcsot, napot, sugárzó kereket, létrát, kígyót, de egészen más kapcsolatban állnak egymással, mint amit az ésszerű logika diktál. Képeit ugyanis nem a racionalitás szerkeszti egybe, hanem a nagyon is intuitív gondolatmenet. Nem is a leolvasható elemek az igazán izgalmasak nála, sokkal inkább, ami összeköti őket. Az irányok. Nem használ perspektívát. Van olyan képe, ahol mintha egyszerre látnánk szemből és felülről azt, amit ábrázol. Alkotásai dinamikusak. Nagyon vastag felületeket használ, vendéganyagokat is dolgoz bele, ezáltal a képei, kollázs kompozíciói a térbe is kilépnek.

 Gályász Attila szintén belső tájakon kalandozik, de ő konkrét elemeket mutat föl. Minden képe az emberi élet egy – egy nagy kérdése, kompakt megfogalmazásban, mintha kiáltvány lenne. Nem használ részleteket, ami azért is érdekes, mert korábban fotorealisztikus festőként kezdte. Az ilyen stílusban készült műveknél nagyon nehéz megkülönböztetni a fotót a festménytől – annyira ki vannak dolgozva rajtuk a részletek. Mostani művein ezzel szemben – a részletek helyett – igen erős, expresszív állításokat látunk. Súlyos kérdéseket feszeget: az idő, a találkozás, a magány, a félelem, a társas együttlét és a társas magány, a születés és az életből való kirobbanás témáit dolgozza fel. Ezekkel a mélyen bennünk élő kérdésekkel szembenézni, hallatlan bátorság kell! Egyedüli támasza az általa kidolgozott színvilág: leginkább egy nagyon sötét, nagyon intenzív kék, amit akár „mindenségkék”-nek is elnevezhetünk. Ezt csak néhány más szín egészíti ki, a pirosak, a zöldek, a barnák, amik talán színkódként is olvashatók.

Mivel kezdetben a tárlat címét próbáltuk megfejteni, figyelmesen szemlélve a képekeit azt látjuk, hogy ez a négy ember az oszlopok között nem áll, hanem mozog. Állandó úton levés érezhető ki alkotásaikból, keresnek valamit egy vándorúton, ahol a cél talán nem is a megérkezés, a befejezés, hanem az úton levés. Remélhető, hogy mindaz, amit tapasztalataikból egyenként átadnak ezen a kiállításon, az a nézőket saját útkereséseikben is segíteni fogja.

 

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Városlátogatások Ismerkedés Linz városával
Ismerkedés Linz városávalA település említésére azonnal a nálunk is kedvelt sütemény jut eszembe. Próbáljuk jobban megismerni ezt a Duna festői ölelésében fekvő szép várost.A történelme a kelta időkre nyúlik vissza, akik Lentos néven alapították a mai Linz elődjét. Később a rómaiak Lentia (Csónak) névre keresztelték a települést, mely a 19. századig csupán néhány háztömbből és a várból állt.Linz ausztriai iparváros, ma is fontos gazdasági központ, a felső-ausztriai tartomány székhelyeként a harmadik legnépesebb osztrák város, mely az elmúlt évtizedekben látványos átalakuláson ment keresztül.Linz a változások városa, ahol azonos hangsúlyt kap a tudomány, a művészet és a fejlődés. 2014-ben a város elnyerte az UNESCO-tól a Médiaművészetek városa címet is. A számos érdekesség mellett Európa egyik legmodernebb technológiai központja is itt található. Linznek saját hegye is van, az 537 méter magas Pöstlingberg. A hegytetőn emelt búcsújáró templom egyik nagy bástyájában mesevasutat rendeztek be a gyerekeknek.Kedvező időben érdemes a város felülnézetben is megtekinteni, de ehhez nem kell sárkány-repülni vagy helikopterrel körözni, elegendő csupán felsétálni a Passage bevásárlóközpont lépcsőjén, és máris a város háztetőin vezető sétaúton találjuk magunkat. A kémények magasságából pazar a kilátás az óvárosra. A belvárosban gyönyörű, barokk épületeket láthatunk. A főtér (Hauptplatz) Európa egyik legnagyobb tere. A tér középpontjában az 1716-ban felállított, 26 méter magas Szentháromság-szobor áll, a tetején aranyozott alakokkal, melyet pestisoszlopként is emlegetnek a szörnyű járvány mementójaként.Az Alter Dom Linz legnagyobb temploma. A barokk székesegyház a 17.-ik században épült.  Robusztus, égbenyúló tornyai között Szent Ignatius szobrát láthatjuk. A templombelső fából faragott szószéke és orgonája fantasztikus látvány.A püspöki templom, a Neuer Dom Ausztria második legmagasabb temploma, neogótikus tornya 134 méterre nyúlik az ég felé. Csodálatosan díszített, festett üvegablakainak egy része a második világháború alatt megsemmisült, ezeket kortárs művészek renoválták nagyszerűen.Linzben járva, feltétlenül kóstoljuk meg a város egyik jelképét, a hagyományos linzer tortát. A sütemény egy kicsit más, mint az itthoni linzerek, a töltelékben többek között mandula és dió is található. A mai gyerekek már a kor szellemének megfelelően "lézer tortának" hívják.Érdekesség, hogy egész Felső-Ausztriában tilos a városokban füvet nyírni, a méhek érdekében. A városban számtalan méhkaptár található, többnyire a házak tetején, és a különleges becsben tartott méhek érdekében vágják ritkábban a vadvirágokkal teli közterületek zöldjét.Nézzünk meg egy videót: https://www.youtube.com/watch?v=waP41ecrG70                                                                                                   By vinpet
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!