Ismét egy új művészt hívott vendégéül a Magyar Borok Házában működő Dionysos Klub.
Madarassy István 1948-ban született Budapesten. Érettségi után restaurátor volt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Ötvösművész diplomát 1972-ben szerzett az Iparművészeti Főiskolán. Mesterségbeli tudása révén különféle plasztikus berendezési tárgyakat, fali és oszlopdíszítéseket, érmeket, portréplasztikákat készített. Iparművészeti munkái között szerepel többek között a Pesti Vigadó csillárjainak rekonstrukciója, valamint díszlettervek színházak és a TV részére. Munkái megtalálhatók hazai és külföldi gyűjteményekben. 1994-ben a ravennai Dante-Biennálén a "Pokol Kapuja" tervével aranyérmet nyert. 1992-től tagja a Salzburgi Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának. Alkotásaival 1974 óta számos egyéni és csoportos kiállításon mutatkozott be itthon és külföldön.
A kiállítást a művész barátja, Balázs Árpád zeneszerző nyitotta meg és mindjárt párhuzamot is vont a művek és jelen bemutatásuk időpontja között. Ádvent időszaka van, ez már a kiteljesedés, a szépre várakozás ideje. A most látható alkotásokon az érkező fény fedezhető fel. Mivel a műveknek egy jelentős hányada ezekben a napokban éppen Londonban látható – korábban New Yorkban voltak – ide a legszemélyesebb, az otthon őrzött szobrokból válogatott a mester.
A négy szent egészalakos szobrán a klasszikus, szakrális jegyek jól felismerhetőek. Szent Kristóf, Szent Eligiusz (róla kevesen tudják, hogy az ötvösök és aranyművesek védőszentje), Szent Margit és Szent Erzsébet alakja karcsú, magasba törő, kifejező. Ábrázolásuk hiteles, elhihető róluk, hogy azok, akiknek történetük alapján véljük őket. Derű és oldottság sugárzik belőlük. Művészi értékükre jelzés, hogy István és Gizella hasonló szobrai a Vatikáni Múzeumban találhatóak.
A falakon elhelyezett sajátos rézképek másoktól nem látott, marató égetéssel készült háttere bizonyos egységet alkot, mégis mind más. A polírozott rézlemez tűzzel, lánggal festése különleges, új műfajt teremtő technika. Táblaképek, bár plasztikusak. Akárhányszor pillantunk rájuk, soha nem láthatjuk kétszer ugyanazt. Ahogyan a fény változik, mindig mást és mást mutat a kép. A lemezre helyezett, ráolvasztott színes réz és bronzcsomók a folyékonnyá vált fém mintázatát őrzik. Nem előre eltervezett, megformált alakok, a dermedés megismételhetetlen pillanata lényegül át műalkotássá. A hő hozza létre a színeket, a fizika alkotótárssá lép elő, önállósul, de csak egy határon belül. Nem tehet mást, engedelmeskedni kényszerül a művész teremtő akaratának.
Mindezek ellenére a képek mégsem egyhangúak. Témájuk változatos, ugyanakkor a visszatérő motívumok, a fák, indák, gyökerek teszik őket rokonná. A legtöbbjükre – valahol a szélén – besurran egy kis madár, a jó hír hozója. Ez kapcsolja a kiállítást a karácsony-elő hangulatához.