2020. március 30. hétfő, Zalán napja
Örök álmodozó volt
Révay András
2019.01.12 18:45
Egészen különleges élményben lesz részük azoknak, akik felkeresik Budapesten a Műcsarnok február 10-ig nyitva tartó új kamara-kiállítását. Olyan színek, formák, kompozíciók fogadják a látogatót, hogy némely kép előtt állva szinte Párizs valamelyik múzeumában érezheti magát a néző. Amikor pedig elolvassa az alkotóról szóló ismertetést, meglepetése – ha lehet – még nagyobb lesz!

 Az 1905-ben született Balázs János az elemi iskola mindössze két osztályát végezte el. Szinte elképesztő fantáziával volt megáldva és ez a fantázia-világ a művészetek különböző ágaiban is felszínre tört nála. Először költőként vált ismertté és lett egyfajta csudabogár a környezetében. Mindig álmodozó volt, a kortársaitól nagyon elütött, már gyermekkorában is állandóan rajzolt. Édesanyjuk egyedül nevelte több gyermekét, Balázs János volt közöttük az egyetlen fiú. Rajzaival beborította a házuk falát, mígnem a mama ráförmedt, hogy a vele egykorú fiúk már dolgoznak valamit, segítik a családot. János ekkor letépte és megsemmisítette az összes rajzát és többé évtizedekig nem rajzolt. Mindaddig, míg a hatvanas évek végén, az akkori fiatalok, akik a környezetében éltek, mind gyakrabban keresték fel a furcsa öregembert.

Közöttük az egyik, aki azóta híres szobrászművész lett, felfigyelt rá, hatására a fiatalok kezdték ellátni őt festékkel, a festéshez, rajzoláshoz szükséges eszközökkel. Ekkor, hatvanhárom évesen kezdett el festeni, lényegében szinte nulla képzőművészeti tudással, művészettörténeti ismerettel. A fiatalok rengeteg könyvet, regényeket, művészeti kiadványokat, filozófiai műveket is vittek neki, így nagyon sokféle irányban, de teljesen autodidaktaként, apránként, fokozatosan képezte magát. Olvasott Nietzsche-t, Balzacot, Jókait, szó szerint „mindenevő” volt, magába szívta szinte majdnem a teljes városi könyvtár egészét. Elképesztő teljesítményt nyújtott. Verseket írt, festett, ha pedig már rásötétedett, akkor zenélt. Saját maga készítette a hangszereket. A kiállítás bejáratánál láthat két fotó azt a salgótarjáni Pécskődombot ábrázolja, ahol élt.

 Miért csinálunk Balázs János kiállítást 2019-ben – tette fel a kérdést a megnyitó első perceiben Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. Ő az életének késői korszakában, de átütő erővel robbant be a magyar művészetbe. Tevékenyégét az akkori felfogás szerint naiv művészetként fogadták. Hódított az a gondolat, amit az ötvenes években egy francia festő, Jean Dubuffet kezdeményezett, hogy a különféle hátrányos helyzetű alkotók - képzetlenek vagy rabságban élők - művészetét „nyers, csiszolatlan művészetnek” tekintsék. Az eltelt évtizedek hatására ebben változás következett be. Balázs János Salgótarján mellett, egy cigánytelepen mélyszegénységben, mondhatjuk bátran, nyomorban élt. Onnan tört ki. Alkotásai önmagukért beszélnek és ez motiválta a Műcsarnokot, hogy neki most önálló kiállítást csináljon.

A falakon látható teljes anyag – hatvan mű - egyetlen műgyűjtő, Horn Péter gyűjteményéből válogatott kollekció – folytatta az ismertetést, Mayer Marianna, a kiállítás egyik kurátora. Az alkotó különböző korszakaiból származó képeket mutatnak be. Olyan emberről van szó, aki egyedülálló az egész magyar művészettörténetben! Élete végén, mindössze nyolc évig festett, de ezalatt a nyolc év alatt megszállottan, szinte mániákusan, reggeltől napnyugtáig dolgozott. Akkor abbahagyta, mert a cigánytelepen még a hatvanas évek végén sem volt villanyvilágítás. Nagyon jól látható, hogy a nyolc év alatt milyen stílusfejlődésen ment keresztül. Sajnos kevés olyan képe van, amit dátumozott, a többségük 1975-ös, ezért inkább tematikusan, mint kronologikusan építették fel a kiállítást. A korainak tekinthetők olyanok, ahol a pécskődombi tájak, házak láthatók.

Ezektől picit távolabb elhelyezett képén már felfedezhető egyfajta szintézis, amit ő erről a tájról, mondhatni konstruktivista módon, szinte már a „Nyolcak”-ra emlékeztető módon készített. „A Bőség utcája” címet viselő, kicsit talán ironikus is egy salgótarjáni nyomortelephez, de az ő fantáziája nagyon kiszínezte a realitást. A kép mintegy átvezetésül is szolgálhat egy sereg – erősen szürreális – a kurátorok által ikonosztáz szerűen elrendezett, egész falat betöltő képcsoporthoz. Azért ezt - a kiállítótermekben szokatlan - elrendezést választották, mert Balázs János maga is azt vallotta naplójában, hogy legszívesebben mindenhol képekkel venné körül magát. A bejárati fotók egyikén is jól látszik, hogy valóban, még a háza falához támasztva is képek vannak körülötte. Igaz volt ez bent a lakásban, ott is tele volt festményeivel a fal.

Ezt a hangulatot szerették volna a rendezők visszahozni, minél több képet bemutatni a rendelkezésre álló térben. Figurális festőről van szó, de sokszor annyira elmegy az absztrakció felé, hogy némelyik művét akár Kandinsky-nak is tulajdoníthatnánk. Fantasztikus perspektívákat és olyan bonyolult struktúrákat festett meg, ami egészen rendkívüli egy képzőművészetben tanulatlan embertől. Bár nem kívánták külön hangsúlyozni, hogy ő egy cigány festő volt, az azonban mégis eltagadhatatlan, hogy megjelenik a cigányságnak a nagyon színes, összetett, érzelemteli fantáziavilága ábrázolásaiban. A művészettörténészeknek fontos feladata lenne, hogy elhelyezze őt a művészettörténeti kánonban, a joggal megillető helyre. Nehéz dolog ez a „különcökkel”. Mint ahogy Csontvárynak sem találják mind a mai napig a kellő helyét.

Aki nem illeszkedik bele egy meghatározott stílusba, nem tartozik egy jól körülhatárolható csoporthoz, azzal roppant nehéz a művészettörténészek dolga. Ám éppen ez a jövő feladata. Nagyon sokan dolgoznak rajta, érdekes módon nem is a „hivatalosak”. Sokkal inkább a magángyűjtők azok, akik ezt a művészetet nagy becsben tartják és sokat tesznek érte. Nemrégiben a Kieselbach Galériában volt Balázs János kiállítás és kiadtak ott róla egy komoly albumot magyar és angol nyelven. Most pedig Horn Péter gyűjtő Makláry Kálmánnak közösen készít egy kiadványt. Ez megint egy olyan eset lesz, amikor a műgyűjtők hívják fel az intézmények figyelmét, hogy itt bizony lemaradtak valamiről, mert sokkal több mű van magángyűjteményben, mint közintézményeknél!

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.

Blog ajánló
Egy nap a városban És most akkor hogyan élvezzük a tavaszt a városban?
Csodás idő van odakint, még néhány napig, aztán visszatér a hideg. Természetes, hogy mindenkinek viszket valamije, hogy ugyan már, menjünk ki egy picit. És mivel nincs kijárási tilalom, csak ajánlás, sokan teljesen figyelmen kívül hagyják ezeket. Emlékszem, mennyire meghökkentem mindig, hogy a mi milyen gyorsan és ellentmondást nem tűrően bevezettük a cigitilalmakat annak idején, most is azt gondolom, hogy egy kijárási tilalom is fegyelmezettebben működne nálunk, mint egy átlagos európai országban. De mivel nincs, a városban a változás sem annyira észrevehető. Ági, az Egy nap a városban túravezetője például úgy védekezik, hogy egyedül marad otthon, és egyedül is megy mindenhová (jellemzően boltba). Nem közelít senkihez két méternél közelebb, vagyis kiválasztja a szélesebb utcákat és kevesebb embert, meg általában biciklivel jár. A Margit hídon hazafelé bekanyarodott a szigetre is, és ott látta a fenti jeleneteket. Ami egyébként tökéletesen alkalmas a vírus mindennél gyorsabb terjedésére: az egyik csoportban ha csak egy ember fertőz, az egész csoport megfertőződik, és amikor elindul mindenki haza, a többi földön ülő csoport mellett elhaladva tuti lesz egy-két újabb fertőzés, ami megint csak egy-két teljes csoportot betegít meg. Egy ember képes pár óra alatt 30-40 ember megfertőzésére. Szóval nem, nem csak a nyugdíjasok flangálnak és trécselnek az utcán. Persze, túl lehet élni, de én nem lennék senki helyében egy-két hét múlva, amikor elkezdi gyanítani, hogy tüdőgyulladása van. Egy korombeli ismerősöm végigment most ezen: hazaküldés, félrediagnosztizálás, kórházból elküldés másik kórházba, későn befektetés, súlyosbodás, azóta bent fekvés. Koronavírusra mondjuk nem tesztelték, neki állítólag máshonnan lett tüdőgyulladása. Én ezen nem akarok végigmenni, és amikor majd ott lesznek, hát ők sem. A legjobb, ha otthon maradunk. Ha ki kell mennünk valamiért, akkor itt tesszük ki magunkat veszélynek: A lépcsőházban, a korlátokat sok ember megfogta, mi ne tegyük. Lehetőleg úgy menjünk ki az ajtón, hogy ne találkozzunk szembe senkivel a szűk folyosókon. Ha családi házban lakunk, az előny, mert most úgy ülhetünk be az autóba, hgoy tuti nem érintkezünk senkivel még csak időeltolással sem. Sokan mennek autóval most mindenhová, valójában tényleg jobb a tömegközlekedésnél és a gyalog sétánál. A bicikli is lehet jó, mert távol vagyunk az emberektől, de itt is nagyobb a kockázat az autóhoz képest. Kisebb autós kirándulásokat például tehetünk, egy kör ki a városból, ha nem is szállunk ki, az a legjobb. Megállunk valami festői helyen, elővesszük a szendvicseket, és megesszük, napfénytető előnyben. Rengeteg olyan sétahely van a városban, ahol nincsenek emberek, és könnyű két méteren kívül maradni mindenkitől, vagy akár nem is találkozni senkivel. Ezt szintén leellenőrizhetjük autóban ülve, és ha nem megfelelő a helyzet, egyszerűen álljunk tovább. Ha megfertőz valaki, és te tovább fertőzöl, azzal 3-4 héttel hosszabbodik a járvány vége, ami így akár egy évig vagy még tovább is elhúzódhat. Könnyű belátni, hogy ezzel szemben ha mostantól senki nem fertőz meg senkit, akkor meg 3-4 hét alatt vége az egésznek. Ahogy azonban most csináljuk, az az első forgatókönyvhöz van közelebb, ami elhúzódó otthonülést, ezáltal klausztrofób őrületet és olyan gazdasági visszaesést hoz, hogy abból jó darabig nem lábal ki senki. Persze, marha jó tavasszal a barátokkal dumálni a fűben ülve. És eddig a világ legsúlytalanabb dolga volt. De most a legsúlyosabb tettek egyike lett, rögtön az egymás arcába köhögés után. Értékeljük át ezt a dolgot. Úgyhogy én azt csinálom, hogy otthon tervezek. A budapesti túra helyett megtervezem a jövőbeli budapesti túráimat. Előveszem a Budapest témájú könyveimet (van jó pár, itt írtam néhányról), és elkezdem végre bújni azokat is, amiket félretettem az esős napokra. Ha érdekességre találok, felírom, hol történt, és bejelölöm a térképen, vagy a Google Mapsen ráteszek egy jelölést. Odaírom, melyik könyv hányadik oldalán van a ráutaló rész. Tegyetek így ti is, antikváriumokból simán lehet online rendelni. Így, amikor már lehet, és elmúlik a járvány, mindennél jobb túrákat tehettek, akár a barátokkal, és ti lesztek az idegenvezetők. A saját városotokban, az ezerszer bejárt helyeken, de most mégis friss szemmel: eszetekbe jut a karantén idején elolvasott érdekes sztorik halmaza. Várhatóan én is és Ági is ír majd a blogra könyvajánlókat, hogy ezt a tervező munkát megtehessük, és képzeletben úgy sétálhassunk a városban, ahogy csak szeretnénk.
Egy nap a városban Mi lesz most az Egy nap a városban bloggal?
Úgy tűnik, hogy a járványra való tekintettel az Egy nap a városban blog egy darabig nem tud olyan klasszikus posztokat szolgáltatni, amit megszoktatok tőle. Tudniillik hogyan élvezzük a várost, a városi nyüzsgést és a jó helyeket. Mert most inkább mindenki maradjon otthon, és legyünk rajta túl minél gyorsabban és fájdalommentesebben. Ez nem jelenti azt, hogy a blog teljesen bezár, de az biztos, hogy alapanyag híján ritkábban és más jellegű anyagokkal - például történelmivel vagy publicisztikával - jelentkezem. Én az új helyzetre való tekintettel másfajta tartalmakat fogok írni a következő időben, de nem a blogra, mert ezek az írások már nem férnek bele az Egy nap a városban blog Csaba és általam kialakított, 2010-es fókuszába. Az “Ádám ma otthon marad” című blogon jelentetem meg a mostani helyzetre reflektáló, meg mindenféle egyéb gondolataimat, tapasztalataimat. Mivel az egy személyes blog, ezért valamennyi érdeklődési köröm helyet kap majd rajta, elég veszélyes kilengéseket produkálva időnként. Első írásom az oldalon: Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet. Első posztként leírtam, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a mostani helyzetből. Majdnem az Egy nap a városban blogra töltöttem fel, de aztán átolvasva láttam, hogy ez már más. Már más iránya van benne a gondolatoknak, a város teljesen eltűnt, és előbukkant az, amiről eddig keveset írtam: hogy én hol és hogyan élek. És itt is fogok tartózkodni mostantól az idő nagy részében. Természetesen, hogy nehéz lesz a városra koncentrálnom innen. Még csak az ablakból sem azt látom. Úgyhogy akinek van kedve, kövesse a Facebook oldalon az írásaimat, vagy nézegesse a blogot rendszeresen. Ezen a Facebook oldalon minden írásom megjelenik majd, legyen az Egy nap a városban, Ádám Ma Otthon Marad vagy más helyekre írt anyagom, a készülő regényemmel kapcsolatban is várhatóak infók. Sőt, azzal kapcsolatban majd segítséget is kérek időnként. Mindig benne volt a levegőben, hogy egy fokkal személyesebb helyre is írok, így most a sors adta, hogy gyorsan megtörténjen. Szóval azért kövessétek az Egy nap a városbant, mert lesznek anyagok, és egyébként kövessétek az egyéb írásaimat is, az ÁMOM-on (Ádám Ma Otthon Maradon). Vigyázzatok magatokra, egymásra, és segítsetek egymásnak. Most jött el a segítségnyújtás és -elfogadás időszaka, nem csak a betegek körében. És dolgozzunk azon, hogy ha ennek vége, ne a régi világ álljon fel újra, méretes szedáltságban, hanem valami jobb, a maga teljességében. Ámen.
Városlátogatások A napfényes Olaszország
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!