2019. február 19. kedd, Zsuzsanna napja
Sosem tűnt egyhangúnak
Révay András
2018.06.24 19:21
„Lehettem volna költő, képzőművész, zenész” – mondta egy alkalommal önmagáról Huszárik Zoltán, a közelmúlt művészeti életének egyedi tehetségű alakja. Ennek a tehetségnek egyik megnyilvánulási területéről, a grafikai alkotásaiból nyílt most - szeptember 30-ig látogatható - kiállítás Budapesten, a Műcsarnokban.

A kiállításnak azért van különös jelentősége, mert a most bemutatott művek alkotójának nevét inkább csak filmrendezőként ismeri a közönség. Filmjei közül is főként az 1971-ben bemutatott első nagyjátékfilmje, a Szindbád vált ismertté, nem mellékes módon Latinovis Zoltán zseniális alakítása okán. De az egyéb filmjei is számottevőek, nemzetközi sikereket ér el velük. Az 1965-ben készült Elégia egy évvel később elnyeri az Oberhauseni Filmfesztivál kiemelt fődíját és később további díjakat kap Melbourne-ben, Prágában, Barcelonában. Az Amerigo Tot-ról készült rövidfilm 1969-ben ugyancsak Oberhausenben, majd Velencében lett díjazott, a Capriccio 1970-ben nyeri el a legjobb nemzeti műsor díját Oberhausenben. Egy évvel később Berlinben Grand Prix, Barcelonában aranyérem, Krakkóban különdíj a jutalma a Tisztelet az öregasszonyoknak, című filmjének. A Műcsarnok kiállítása pont azért fontos, mert az ország egyik legrangosabb művészeti színhelyén egy alkotó eddig sokak számára kevéssé ismert tevékenységére irányítja a figyelmet.

Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott, és még szerencséje is volt. Az aszódi gimnáziumban a híres festőművész Schéner Mihály volt a rajztanára – mutatott rá az életpálya egyik momentumára Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. A fiatal Huszárik Zoltán képességeit jól jelzi, hogy az érettségi után a szegedi Orvostudományi Egyetemre, a Képzőművészeti, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is beadja jelentkezését – és mindhárom helyre fel is veszik! A Filmművészetit választja, de elvégezni már nem volt lehetősége. Hamis vád alapján kuláklistára kerül, 1953-ban eltávolítják és csak 1959-ben veszik vissza. Ám a kettő közötti éveket nem tekinti elveszettnek. „Voltam olajbányász, vasúti pályamunkás, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vettem a Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet műveltem. Mindez sok új élménnyel gazdagított, jótékonyan hatott rám” – mondta el később arról az időről, amikor az élet iskoláját járta.

Jenei Zoltán zeneszerző a kiállítás megnyitásakor személyes emlékeit elevenítette fel. Még Rómában a Magyar Akadémia ösztöndíjasaiként kerültek közel egymáshoz. Rengeteg filmet néztek együtt és talán ennek nyomán lettek alkotótársak, kérte fel őt – már rendezőként Zoltán – a filmjei zenéjének megírására. Elmondható róla, hogy elképesztő memóriájú, rendkívül jó partner volt. Pontosan tudta, mit akar csinálni, szinte kívülről tudta minden film egész forgatókönyvét. A Szindbádnál például olyan zenét kért, ami nem a megszokott háttér filmzene, hanem rendeltetése van a filmben. Az egyik jelenetben szereplő a cukrászdában ül, valaki pedig a szomszédban gyakorol, a zongorahang kiszűrődik valahonnan, a színész pedig hallgatja. A kritikára végletesen érzékeny volt. Minden hibát arra használt fel, hogy kijavítva, okuljon belőle. Munka közben, olvasás közben, vágás közben is állandóan rajzolt. Ontotta a rajzokat.

Sajnálatosan kevés filmet készíthetett. Két nagy filmje, a Szindbád és a Csontváry megalkotása között tíz év telt el. A filmforgatások közötti kényszerű szünetekben rajztehetsége adta a megélhetést. A legváltozatosabb eszközökkel, a legváltozatosabb anyagokra rajzolt. Papírra, könyv- vagy újságoldalra, levélre, mindenre, ami a kezébe került. Használt ceruzát, tollat, rajzszenet, pasztellkrétát, tust – mikor, mit talált. Hatalmas mennyiségű mű maradt ránk, értő feldolgozásuk még hosszú ideig munkát fog adni a műtörténészeknek. Többségük csak töredék, vázlat, egy pillanatnyi gondolat tükörképe. Azt, hogy valóban érett, mesterségbeli tudással felfegyverzett, egyéni művészi látásmódú alkotó kezéből kerültek ki, leginkább a – jóval kevesebb számú – valóban befejezettnek tekinthető grafikák igazolják.

Hiszen ha megállunk egy kép előtt, engedjük hatni ránk és egy kicsit „mögé nézünk”, akkor látni véljük azt is, aki alkotta a képet. Életművében a két sík egybetartozik, szétválaszthatatlanok. Filmjeinek mindegyike önálló képzőművészeti alkotás is. Talán azért is ilyen különleges az ő pályája és különlegesek a filmjei, mert képi megjelenésükben sok a rajzszerű. A rajzok pedig akár a gondolatok feljegyzését helyettesítő vázlatoknak is felfoghatók. Még azok is, amelyek – első ránézésre – kész, befejezett alkotásoknak tűnnek. Például az, ahol az arc jól kidolgozott, az ábrázoláson a tekintet a néző szemét is lefelé viszi. Az óvatlan látogató már lépne is tovább, a következő képhez, és csak akkor tűnik fel, hogy a fekete hajkorona fölött van még valami. Rózsa, fejdísz, kezek? Már bele is estünk a művész csapdájában – gondolkodásra kényszerít bennünket. Valójában ez Huszárik Zoltán művészetének lényege és életében ezért is sokasodtak a konfliktusai – Bármit is tett, alkotott, azon gondolkodni kellett! Így van ez a mostani kiállításán is a Műcsarnokban.

 

Kapcsolódó témák

Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.

A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!

2016.10.30 20:35

Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.