- elérhetőségeink telefon: +36 20 539 6061
e-mail: utazonet@utazonet.hu
A kiállításnak azért van különös jelentősége, mert a most bemutatott művek alkotójának nevét inkább csak filmrendezőként ismeri a közönség. Filmjei közül is főként az 1971-ben bemutatott első nagyjátékfilmje, a Szindbád vált ismertté, nem mellékes módon Latinovis Zoltán zseniális alakítása okán. De az egyéb filmjei is számottevőek, nemzetközi sikereket ér el velük. Az 1965-ben készült Elégia egy évvel később elnyeri az Oberhauseni Filmfesztivál kiemelt fődíját és később további díjakat kap Melbourne-ben, Prágában, Barcelonában. Az Amerigo Tot-ról készült rövidfilm 1969-ben ugyancsak Oberhausenben, majd Velencében lett díjazott, a Capriccio 1970-ben nyeri el a legjobb nemzeti műsor díját Oberhausenben. Egy évvel később Berlinben Grand Prix, Barcelonában aranyérem, Krakkóban különdíj a jutalma a Tisztelet az öregasszonyoknak, című filmjének. A Műcsarnok kiállítása pont azért fontos, mert az ország egyik legrangosabb művészeti színhelyén egy alkotó eddig sokak számára kevéssé ismert tevékenységére irányítja a figyelmet.
Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott, és még szerencséje is volt. Az aszódi gimnáziumban a híres festőművész Schéner Mihály volt a rajztanára – mutatott rá az életpálya egyik momentumára Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. A fiatal Huszárik Zoltán képességeit jól jelzi, hogy az érettségi után a szegedi Orvostudományi Egyetemre, a Képzőművészeti, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is beadja jelentkezését – és mindhárom helyre fel is veszik! A Filmművészetit választja, de elvégezni már nem volt lehetősége. Hamis vád alapján kuláklistára kerül, 1953-ban eltávolítják és csak 1959-ben veszik vissza. Ám a kettő közötti éveket nem tekinti elveszettnek. „Voltam olajbányász, vasúti pályamunkás, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vettem a Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg földet műveltem. Mindez sok új élménnyel gazdagított, jótékonyan hatott rám” – mondta el később arról az időről, amikor az élet iskoláját járta.
Jenei Zoltán zeneszerző a kiállítás megnyitásakor személyes emlékeit elevenítette fel. Még Rómában a Magyar Akadémia ösztöndíjasaiként kerültek közel egymáshoz. Rengeteg filmet néztek együtt és talán ennek nyomán lettek alkotótársak, kérte fel őt – már rendezőként Zoltán – a filmjei zenéjének megírására. Elmondható róla, hogy elképesztő memóriájú, rendkívül jó partner volt. Pontosan tudta, mit akar csinálni, szinte kívülről tudta minden film egész forgatókönyvét. A Szindbádnál például olyan zenét kért, ami nem a megszokott háttér filmzene, hanem rendeltetése van a filmben. Az egyik jelenetben szereplő a cukrászdában ül, valaki pedig a szomszédban gyakorol, a zongorahang kiszűrődik valahonnan, a színész pedig hallgatja. A kritikára végletesen érzékeny volt. Minden hibát arra használt fel, hogy kijavítva, okuljon belőle. Munka közben, olvasás közben, vágás közben is állandóan rajzolt. Ontotta a rajzokat.
Sajnálatosan kevés filmet készíthetett. Két nagy filmje, a Szindbád és a Csontváry megalkotása között tíz év telt el. A filmforgatások közötti kényszerű szünetekben rajztehetsége adta a megélhetést. A legváltozatosabb eszközökkel, a legváltozatosabb anyagokra rajzolt. Papírra, könyv- vagy újságoldalra, levélre, mindenre, ami a kezébe került. Használt ceruzát, tollat, rajzszenet, pasztellkrétát, tust – mikor, mit talált. Hatalmas mennyiségű mű maradt ránk, értő feldolgozásuk még hosszú ideig munkát fog adni a műtörténészeknek. Többségük csak töredék, vázlat, egy pillanatnyi gondolat tükörképe. Azt, hogy valóban érett, mesterségbeli tudással felfegyverzett, egyéni művészi látásmódú alkotó kezéből kerültek ki, leginkább a – jóval kevesebb számú – valóban befejezettnek tekinthető grafikák igazolják.
Hiszen ha megállunk egy kép előtt, engedjük hatni ránk és egy kicsit „mögé nézünk”, akkor látni véljük azt is, aki alkotta a képet. Életművében a két sík egybetartozik, szétválaszthatatlanok. Filmjeinek mindegyike önálló képzőművészeti alkotás is. Talán azért is ilyen különleges az ő pályája és különlegesek a filmjei, mert képi megjelenésükben sok a rajzszerű. A rajzok pedig akár a gondolatok feljegyzését helyettesítő vázlatoknak is felfoghatók. Még azok is, amelyek – első ránézésre – kész, befejezett alkotásoknak tűnnek. Például az, ahol az arc jól kidolgozott, az ábrázoláson a tekintet a néző szemét is lefelé viszi. Az óvatlan látogató már lépne is tovább, a következő képhez, és csak akkor tűnik fel, hogy a fekete hajkorona fölött van még valami. Rózsa, fejdísz, kezek? Már bele is estünk a művész csapdájában – gondolkodásra kényszerít bennünket. Valójában ez Huszárik Zoltán művészetének lényege és életében ezért is sokasodtak a konfliktusai – Bármit is tett, alkotott, azon gondolkodni kellett! Így van ez a mostani kiállításán is a Műcsarnokban.
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.