Élt valamikor a III. – IV. század táján a mai Szabadbattyán területén egy gazdag római. Pannónia akkori, legnagyobb villájának ura. A mostanában készült légi felvételek tanúsága szerint házának területe 13 ezer négyzetméternél is nagyobb lehetett. A falfestményekkel gazdagon díszített, terrazzo-padlós, padlófűtéses, reprezentatív termek sorát felvonultató, palotaszerű épület ajtó és ablakkeretei stukkókból készültek, mennyezeti freskóinak egy része máig épen maradt. A tulajdonosnak – valószínűleg szenátor vagy magas rangú katona volt - egy véletlenül megtalált kincsleletből ismerjük a vezetéknevét: Seuso. Többet nem tudunk róla.
Eltelt néhány évszázad. A római épületek leomlott falait rég befedte a föld, semmi sem látszott már belőlük, csak az eke fordított ki olykor faragott követ, falmaradványt, edénycserepet. Mígnem egyszer egy napokkal leszerelése előtt álló sorkatonát felakasztva találtak egy borospincében. A felettébb gyanús körülmények ellenére minden vizsgálat öngyilkosságnak minősítette az esetet, noha a megállapítás ellen számos jel szólt. A fiúról tudták a környéken, hogy „kincset talált”, sokan állították, hogy látták is annak több darabját. Mégsem történt semmi – évekig, noha az öngyilkossággal egy időben értékes ezüstleletek bukkantak fel Londonban. A világ – elsősorban pedig a műkereskedők – felfigyeltek az összetartozónak látszó, római kori, ezüsttárgy csoportra, mely az egyik táljára vésett név alapján Seuso-kincs néven vált ismertté.
Hajdú Éva a Magyar Nemzet kulturális újságírójaként 1995-ben kezdett foglalkozni a Seuso-kincsekkel. Vukán Béla (akkor) rendőr főhadnagy hívta fel először a figyelmét a kincsek történetére. Elkezdte feltárni mindazt, ami kideríthető volt, olyan eredménnyel, hogy a munkát miniszteri biztosként folytathatta egészen 2007-ig. Ekkor nem kapott további, állami támogatást. A Seuso-kincsek ügyét kezdetben állami-rendőrségi titokként kezelték. Annyi viszont minden kétséget kizáróan bizonyossá vált, hogy a leletegyüttes ma 14 ismert ezüsttárgyból és az elrejtésére szolgáló rézüstből áll. Feltételezett megtalálójának, néhai Sümegh Józsefnek - aki 1980 decemberében feltehetően gyilkosság áldozata lett - azok a szomszédai és barátai, akik látták a kincset nála, legalább 40 ezüsttárgyról és két rézüstről beszélnek.
Az öngyilkosság ténye megdőlt. Az is kiderült, hogy az áldozat édesapja meglehetősen iszákos ember volt. Gyakran előfordult, hogy pénz helyett kisebb értéktárggyal fizetett az italért a kocsmában. Joggal feltételezhető tehát, hogy a negyven körüli tárgycsoportból ma is vannak még itt, Magyarországon darabok. Aki akkor egyiket-másikat megvette, már rég meghalhatott. A jelenlegi tulajdonosok talán nem is tudják, hogy a szürke, ólomnak látszó edény, figura, micsoda érték. Lehet az is, hogy néhányan pontosan tudják, de a kincsről eddig napvilágra került hírek miatt félnek, nem mernek megszólalni.
Az a tény, hogy a súlyos ezüsttárgyak olyan időben jutottak külföldre, amikor Magyarországról nem lehetett csak úgy, egyszerűn kiutazni, számos összeesküvés-elmélet táptalajául szolgál és a lehetséges érintettek körét szélesre tágítja. A kincs visszaszerzése érdekében a magyar állam és Horvátország is nemzetközi pert indított, de ezt mindkettő elvesztette. A 2000-es évek elején az összes előkerült kincset megvásárolhattuk volna tízmillió euróért, ám erre akkor nem került sor. Végül 2014 elején Magyarország 15 millió euróért megkapta a kincsek őrzési jogát – a tulajdonjogot nem. Hét műtárgy érkezett vissza és lehetőség nyílt annak bizonyítására, hogy ezek valaha magyar földben voltak. Ez a vizsgálat még nem zárult le. A rendőrség is újra kezdte a bűnügy vizsgálatát, a nyomozás még tart. Mindarról, ami a Seuso-kincs kapcsán eddig megismerhető, a Kossuth Kiadó „A történelem nagy rejtélyei” sorozatában egy gazdagon illusztrált könyvet jelentetett meg. Ebben Hajdú Éva összefoglalja az elmúlt húsz évben végzett munkájának, kutatásainak eredményét. Izgalmas, érdekes olvasmány
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
