Valljuk be, „az utca embere” mindezekről nem sokat tud. Ám a Gléda Kft. és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum közös kiadásában nemrég megjelent egy könyv, ami nemcsak a szakemberek számára tartalmaz értékes ismereteket, de felkeltheti a szép iránt érdeklődők figyelmét és méltó emléket állít a szakma egyik legkiválóbb magyar képviselőjének. Az önálló kirakatrendező és dekoratőr képzés megteremtése Gábor Béla nevéhez fűződik. Rajztanárként kezdte 1937-ben, de Budapesten csak 1940-ig taníthatott. Kolozsváron, a ZSIDLIC Izraelita Gimnáziumban egy ideig még végezhetett tanári munkát, ám itt sem maradhatott sokáig. Munkaszolgálat, szovjet fogolytábor következett. Mire onnan hazatért, a családját elpusztították.
Életét Budapesten folytatta, a Pedagógiai Főiskola tanszékvezető tanára volt. A Kirakatrendező és Dekoratőrképző Iskola létrehozására 1954-ben kapott megbízást a Belkereskedelmi Minisztériumtól, 1957-ig volt az iskola igazgatóhelyettese. Ekkor pár évig külföldön élt, egyebek között ő készítette Brüsszelben a „Csárda” magyar étterem belsőépítészeti és grafikai arculati terveit, 1962-ben jött vissza. Volt gimnáziumi tanár, szakfelügyelő, majd ismét a Kirakatrendező és Dekoratőrképző Iskolában dolgozott. A most megjelent – gazdagon illusztrált – könyv „Életút és alkotás” című fejezete felöleli munkásságát. Teljes egészében tartalmazza az általa alapított iskola számmára írt első tankönyvét, a „Kirakat”-ot. Egész Európában egyedülálló, szilárd alapja lett a későbbi oktatásnak is.
Témája volt a kirakat fejlődése, az optimális kirakat, a színelmélet, a tervezés, a dekoráció és a grafika szerepe, valamint az árucsoportok szerint sorba vett rendezési elvek. A dekoratőrök tantárgyai között szerepelt a kereskedelmi gazdaságtan, reklám és ábrázoló geometria, később az esztétika, reklám-marketing és technológiai ismeretek. Az iskolaalapítás jól sikerült, Gábor Béla neve összeforrt a dekoratőr és kirakatrendező szakmával. A gyakorlati képzés már a kezdetektől megindult. Könyvében megállapítja: a kirakat hatása azért jelentős, mert közvetlenül az eladás helyszínén befolyásolja a vásárlókat. Felfogható, mint plasztikus információs plakát és hangsúlyozottan emeli ki: „A kirakat az üzlet lelke.” Bemutatja a kirakat kialakulásának történetét, célját és feladatát, rendszerezi jellegét és támpontot nyújt a sikeres kirakattervezéshez.
Külön fejezetet szentel a kiállítás témakörének. Először is tisztázza, mi a különbség a kiállítás, a vásár és az árubemutató között? Az olvasó nyelvészeti ismeretekkel is gazdagodhat. Kevesen gondolnák például, hogy a vásár német neve – Messe – a mise szóból származik, mert évszázadokon át szokás volt – még a magyar falvakban is - a vasárnapi mise után a templom előtt még egybegyűlni, megbeszélni a világ dolgait. A szentmisét: Missa Sacra így követte a Missa Profana. A latin fórumból pedig a foire, fair, fierra – ugyancsak vásárt jelentő szavak származtathatók. A kiállítások történetének áttekintése után szó kerül azok céljáról, a tervezés, a rendezés szempontjairól, legfontosabb követelményeiről, az eredményességét fokozó egyéb tényezőkről. Taglalja a kiállításoknak a közművelődésben elfoglalt ízlésfejlesztő, tudatformáló szerepét is.
Gábor Béla szerény ember volt. Nem kereste a rivaldafényt, kitüntetésekkel sem tisztelték meg a „magasabb körök”. Pedig az általa alapított és határozott fejlődést felmutató iskola sikerét jelzi, hogy meghívták Európa legnagyobb kereskedelmi reklámkiállításaira, tanárai külföldre jártak tanítani, az iskola, mint intézmény, tagja volta legnagyobb európai szakmai szövetségeknek. Életében csak néhány kisebb elismerést kapott, a szakszervezetektől, az iskolától, ahol tanított. Ám a neve nem merül feledésbe, „A Dekoratőr Szakma Jövőjéért Alapítvány” GÁBOR BÉLA-DÍJat alapított, amit a legjobb dekoratőr szakvizsgakirakat rendezője kap meg. Az elsőt az 1994-95 tanév végén adták át. Gábor Béla munkásságának eredményét legjobban két számmal érzékeltethetjük. Iskolája tanári karának létszáma 1955-ben 10 embert számlált, míg 1986-ban, nyolc tantárgycsoportban, 52 tanár tanított. A végkifejlet viszont annál megdöbbentőbb- tudjuk meg a könyvből. Amikor már létrejött volna az együttműködés a Képzőművészeti Egyetemmel, 2007-ben, a várható országimázs és presztízsvesztés ellenére lakat került az iskola kapujára.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
Közel két év munkájának eredményét tartja kezében az olvasó, amikor felveszi az asztalról a megjelenésében impozáns és – elárulhatjuk – tartalmában izgalmas kötetet. A napokban jelent meg ugyanis a Ludovika történetét feldolgozó monográfia és album, melynek vezérgondolata a II. Lipót császárhoz 1790-ben intézett beadványból származik: „A hadi tudományokban való jártasság okából szükséges az ifjaknak bizonyos nevelést adni.” Ám az igény a képzett katonára ennél is régebbi gondolat. „A török áfium ellen való orvosság” című munkájában Zrínyi Miklós már 1661-ben leírta: „számosan kellene lenni, akik hadi regulákra oktatnák a népet.”
