2020. április 10. péntek, Zsolt napja
A vészjelző
Révay András
2019.12.29 10:52
Téved, aki a cím olvasatán valami közlekedési vagy lakásbiztonsági berendezésre gondol. Ezt a kifejezést egy ember magára alkalmazva használta – és bizony nem kicsi veszedelem az, amit feltárt. Tette ezt annak ellenére, hogy tudta: halálos veszedelembe sodorja általa önmagát. Ismereteink szerint még él, feltehetően Moszkvában. Az Egyesült Államok Észak-Karolina államából Moszkváig vezető útjáról könyvet írt, mely magyarul Rendszerhiba címen jelent meg.

Akinek 10-12 éves gyereke máris órákat tölt a számítógépe előtt és – hamar kiderül; nem csak a házi feladat megoldásához keres segítséget, az jól teszi, ha elolvassa ezt a könyvet. Aki pedig rászánja magát és úgy gondolja, eligazodik a rövidítések világában, tudja, hogy az ENSZ ugyanaz, mint az UNO, tudja, mit jelent az FBI, a CIA, hát az is jól teszi, ha a könyv olvasásának kezdetétől fogva jegyzetet készít magának. Különben ötpercenként lapozhat vissza, ha meg akarja érteni, mit takar az NSA, a TISO, a HUMINT, a TOR, a TAO és meg egy tucat más, sűrűn előforduló betűszó. A könyv 5. fejezete nagyon érdekes megállapítással kezdődik: „Minden tizenéves hacker. Muszáj annak lenniük, mert az életkörülményeik tarthatatlanok. Felnőttnek gondolják magukat, a felnőttek azonban úgy gondolják, hogy gyerekek. […] De minél több időt töltöttem a neten, annál inkább mellékes dolognak éreztem az iskolát.”

Aki pedig mindezt leírta magáról, Edward Joseph Snowden, 1983. június 21-én született az észak-karolinai Elizabeth Cityben. A többi adatának – akit érdekel - bárki könnyen utánanézhet. Könyvének első 126 oldala nem más, mint egy részletes önéletrajz a szerző életútjának, gondolkodásának változásairól. Csöppet sem unalmas! A következő 130, az olvasó szórakoztatóan megírt informatikai továbbképzésének tekinthető, meglepő érdekességekkel szolgál. Végül a harmadik 140 oldal – mely az első két részre alapozva, egyre izgalmasabbá válik – elgondolkodtató képet fest korunk technikai lehetőségeiről, a mindannyiunkra leselkedő, általunk elháríthatatlannak látszó veszélyekről. A fordító, Tomori Gábor remek munkát végzett. Ráérzett a stílusra, ahogy a fiatal amerikai értelmiség beszél. Ötletes nyelvi leleményekkel érzékletessé teszi, és ez úgy van jelen a magyar szövegben, mintha mi is ott ülnénk az egyik gépszobában. Bennfentesek vagyunk. A könyv olvasásához persze nem árt néhány alapszó ismerete, mert például egy cégről szólva ilyenek fordulnak elő benne: „…tipikus alagsori startup volt a dotcom boom elején.”

 Snowden roppant elgondolkodtató kérdéseket tesz fel. Mi tesz ki egy életet? - és a saját szempontjai szerint válaszol is rá. Több, mint amit mondunk, még annál is több, mint amit csinálunk. Az is része az életnek, amit szeretünk, és amiben hiszünk. Számára ez a kapcsolat, az emberi kapcsolatok és a technológia, amely ezeket lehetővé teszi. Szerinte egy ország szabadsága csakis abban mérhető, mennyire tiszteli polgárai jogait, mert ezek a jogok az államhatalom korlátai. Pontosan meghatározzák, hol, mikor nem szabad egy kormányzatnak megsértenie a személyes vagy egyéni jogok azon területét, melyet az amerikai polgári forradalom időszakában „szabadságjogoknak” neveztek, az internet forradalmának korában pedig „magánszféra” néven emlegetnek. Megértette, hogy a kommunikációs technológiának esélye van sikert elérni ott, ahol az erőszak technológiája kudarcot vallott. Így hát elkezdte ezt tanulni és 22 évesen – megszerezve a legmagasabb biztonsági minősítést – előbb a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA), később a CIA munkatársa lett. Gyorsan rájött, hogy a hírszerzésnél dolgozni annyit jelent: az országban és a világban mindenkivel összemérik a tudását, és ha meg akarja állni a helyét, specializálódnia kell. Leginkább a hálózatok érdekelték, rendszermérnök lett.

Van egy kifejezés, az indoktrináció, a hírszerzés fiatal munkatársainak megtanítása arra, ők az elit, különlegesek, akiket kiválasztottak, hogy megismerjék az állam titkait, igazságokat, melyeket a lakosság többi része, még a Kongresszus és a bíróságok sem képesek kezelni. Hatalmas lélektani hatással van az emberre, ha átesik a hírszerzés indoktrinációján, ha jártassá válik a technológiában. Ráadásul nem csak engedélyezetté, hanem kötelességgé válik a hazugság, a palástolás, a színlelés az alakoskodás. Arra indít, hogy elsősorban az intézménynek, nem pedig a törvény uralmának tartoznak hűséggel. A CIA műszaki informatikus tisztjeinek (TISO) egy jelentős része különböző nagykövetségeken, diplomáciai fedésben, rendszerint attasé minőségben dolgozik. A digitális technológia globális elterjedésének eredményeként a hírszerzés egyre inkább kiberhírszerzéssé vált, ahol a kibertér fogalma, számítógéprendszerek és hálózatok virtuális terét jelenti. Lehetővé teszi az amerikai kormány számára, hogy a világon minden férfit, nőt és gyereket lehallgasson, aki valaha is számítógéphez nyúlt vagy felvett egy telefont!

 Edward Snowden, munkájából adódó magas biztonsági szintű rendszer-adminisztrátorként egyre megdöbbentőbb kormányzati dokumentumokhoz, nyilvánvaló és gondosan kotyvasztott hazugságokhoz fért hozzá. Felfedezte: a kormány bármikor beleáshat bárki múltbéli adatforgalmába. Bárki, aki az NSA élére kerül, egyetlen gombot megnyomva azonnal rákereshet bárkire, akinek telefonja, számítógépe, hitelkártyája van, megtudhatja róla, az egészségi állapotát, kicsoda, hol van, mit csinál, miről írt, kivel beszélt, bármikor a múltban! Egyetlen telefonhívás adata tartalmazza a dátumot, időpontját, időtartamát, a számot, ahonnan indították és amelyik fogadta és ezek földrajzi helyzetét. A mobiltelefon kikapcsolt állapotban is jelzi, tulajdonosa merre járt, ott mennyi időt töltött, a kártyája, hogy hol vásárolt és mit. Amint az adatgyűjtést kombinálják az adattárolással, a kormánynak nincs más teendője, mint kiválasztani egy személyt vagy egy csoportot a bűnbak szerepére és keresni róla valami terhelőt, ami megfelel a politikai célnak.

Snowdent az első mellbevágó élmény akkor érte, amikor 2011-ben – külszolgálatból hazatérve, az otthona berendezéséhez fogott. Egy áruházban meglátott egy internettel felszerelt – hűtőszekrényt! Úgy használható, mint egy rendes számítógép, volt WIFI-je, láthatók rajta az e-mailek, a You Tube klipek, telefonálni is lehet előtte állva. Pillanatig sem volt kétséges, a hűtő jelezheti a gyártónak a használó szokásait, háztartási adatait, a gyártó pedig pénzt kereshet az adatok áruba bocsátásával, termékké teszi a fogyasztót. A most divatos „felhő” azt jelenti, hogy amikor online tároljuk adatainkat, gyakran lemondunk a hozzájuk fűződő jogainkról. A tömeges adatgyűjtés technológiája hatékony fegyver lehet – nem is annyira a terror, hanem inkább maga a szabadság ellen. Egy autoriter államban a jogok az államtól származnak, az állam adja őket az embereknek. Egy szabad országban a jogok a néptől származnak, a nép adja az államnak! Felismerve mindezt és mindezek hatására döntött úgy, hogy vészjelző, saját megfogalmazása szerint „whistleblower” lesz, aki rájött: az intézményen belüli élet összeegyeztethetetlen az intézményt körülvevő társadalom elveivel. Nyilvánosságra hozza, hogy a kormánya a kormányzottak tudta és beleegyezése nélkül kifejlesztett és alkalmaz egy globális léptékű, tömeges adatgyűjtési rendszert.

Megtette, és ettől kezdve országában bűnöző lett, a könyve pedig krimibe fordult. Ha lehet, még az eddigieknél is izgalmasabbá vált, ugyanakkor pedig mélyen elgondolkodtatóvá. Valóban ennyire kiszolgáltatottakká lettünk, az okostelefonok, okosórák, okosháztartások világában? Tudatában vagyunk ennek mindannyian? Valóban akarjuk mi ezt?

  
                        RENDSZERHIBA
                        21. Század Kiadó 2019
                        Alföldi Nyomda ZRT
                        ISBN 978 615 5955 69 3
Kapcsolódó témák
2020.04.03 18:23

A kifejezést könyvében a szerző, Damian Bradfield, egy szinte mindenki által ismert, internetes cégre használja, nem minden alap nélkül. Ő maga – a szó irodalmi értelmében véve – nem író, hanem számítástechnikai szakember. Angliában született és tanult, egy ideig Hollandiában dolgozott, vállalkozásának székhelyét később áttette az Egyesül Államokba. Ma is ott él.

Az idősebb generáció tagjai közül bizonyára sokan emlékeznek még a mondásra, mely szerint; akinek az isten hivatalt adott, annak észt is ad hozzá. Az is valószínű, hogy ugyanolyan sokan – ha nem többen – vannak, akik a saját bőrükön tapasztalták, hogy ez bizony nincs mindig így, Sőt, többnyire nincs így! Miközben igaz ennek az ellenkezője is: vannak jó, olykor kiváló vezetők. Ami pedig még ennél is fontosabb; a vezetés tanulható!

Valószínűleg sokan elveszítenék a fogadást arra vonatkozóan, mikor volt az országunk először hivatalosan Népköztársaság? Mint ahogy arra is csak nagyon kevesen tudnának válaszolni: hogyan, mikor történhetett, hogy Pozsonyban, a Cseh Légió katonái, békés magyar civileket – köztük gyereket – lőttek le? A kérdésekre a választ a Hadtörténeti Intézet és Múzeum legújabb kiállításán találjuk meg.

Újabb csodálatos könyv látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában. Két fotóművész, Vizúr János és Kércz Tibor felvételeiből válogatva állt össze magyar és angol nyelven az „Álmodó Vizek” című kötet, melynek képeiből június 12-ig kiállítás is látható a Természettudományi Múzeumban.

Jól igazolja ezt az állítást – no meg még egy másikat is – a Hibernia Kiadó népszerű útikönyv sorozatának legújabb tagja, a „Varázslatos Csehország”. A másik állítás ugyanis így hangzik: Csehország nem csak Prága! A könyvben erre nézve is bőséges bizonyítékot, egyebek mellett például negyven térképet is találunk.

Blog ajánló
Városlátogatások Húsvéti köszöntő.
Városlátogatások Húsvéti köszöntő.
Egy nap a városban És most akkor hogyan élvezzük a tavaszt a városban?
Csodás idő van odakint, még néhány napig, aztán visszatér a hideg. Természetes, hogy mindenkinek viszket valamije, hogy ugyan már, menjünk ki egy picit. És mivel nincs kijárási tilalom, csak ajánlás, sokan teljesen figyelmen kívül hagyják ezeket. Emlékszem, mennyire meghökkentem mindig, hogy a mi milyen gyorsan és ellentmondást nem tűrően bevezettük a cigitilalmakat annak idején, most is azt gondolom, hogy egy kijárási tilalom is fegyelmezettebben működne nálunk, mint egy átlagos európai országban. De mivel nincs, a városban a változás sem annyira észrevehető. Ági, az Egy nap a városban túravezetője például úgy védekezik, hogy egyedül marad otthon, és egyedül is megy mindenhová (jellemzően boltba). Nem közelít senkihez két méternél közelebb, vagyis kiválasztja a szélesebb utcákat és kevesebb embert, meg általában biciklivel jár. A Margit hídon hazafelé bekanyarodott a szigetre is, és ott látta a fenti jeleneteket. Ami egyébként tökéletesen alkalmas a vírus mindennél gyorsabb terjedésére: az egyik csoportban ha csak egy ember fertőz, az egész csoport megfertőződik, és amikor elindul mindenki haza, a többi földön ülő csoport mellett elhaladva tuti lesz egy-két újabb fertőzés, ami megint csak egy-két teljes csoportot betegít meg. Egy ember képes pár óra alatt 30-40 ember megfertőzésére. Szóval nem, nem csak a nyugdíjasok flangálnak és trécselnek az utcán. Persze, túl lehet élni, de én nem lennék senki helyében egy-két hét múlva, amikor elkezdi gyanítani, hogy tüdőgyulladása van. Egy korombeli ismerősöm végigment most ezen: hazaküldés, félrediagnosztizálás, kórházból elküldés másik kórházba, későn befektetés, súlyosbodás, azóta bent fekvés. Koronavírusra mondjuk nem tesztelték, neki állítólag máshonnan lett tüdőgyulladása. Én ezen nem akarok végigmenni, és amikor majd ott lesznek, hát ők sem. A legjobb, ha otthon maradunk. Ha ki kell mennünk valamiért, akkor itt tesszük ki magunkat veszélynek: A lépcsőházban, a korlátokat sok ember megfogta, mi ne tegyük. Lehetőleg úgy menjünk ki az ajtón, hogy ne találkozzunk szembe senkivel a szűk folyosókon. Ha családi házban lakunk, az előny, mert most úgy ülhetünk be az autóba, hgoy tuti nem érintkezünk senkivel még csak időeltolással sem. Sokan mennek autóval most mindenhová, valójában tényleg jobb a tömegközlekedésnél és a gyalog sétánál. A bicikli is lehet jó, mert távol vagyunk az emberektől, de itt is nagyobb a kockázat az autóhoz képest. Kisebb autós kirándulásokat például tehetünk, egy kör ki a városból, ha nem is szállunk ki, az a legjobb. Megállunk valami festői helyen, elővesszük a szendvicseket, és megesszük, napfénytető előnyben. Rengeteg olyan sétahely van a városban, ahol nincsenek emberek, és könnyű két méteren kívül maradni mindenkitől, vagy akár nem is találkozni senkivel. Ezt szintén leellenőrizhetjük autóban ülve, és ha nem megfelelő a helyzet, egyszerűen álljunk tovább. Ha megfertőz valaki, és te tovább fertőzöl, azzal 3-4 héttel hosszabbodik a járvány vége, ami így akár egy évig vagy még tovább is elhúzódhat. Könnyű belátni, hogy ezzel szemben ha mostantól senki nem fertőz meg senkit, akkor meg 3-4 hét alatt vége az egésznek. Ahogy azonban most csináljuk, az az első forgatókönyvhöz van közelebb, ami elhúzódó otthonülést, ezáltal klausztrofób őrületet és olyan gazdasági visszaesést hoz, hogy abból jó darabig nem lábal ki senki. Persze, marha jó tavasszal a barátokkal dumálni a fűben ülve. És eddig a világ legsúlytalanabb dolga volt. De most a legsúlyosabb tettek egyike lett, rögtön az egymás arcába köhögés után. Értékeljük át ezt a dolgot. Úgyhogy én azt csinálom, hogy otthon tervezek. A budapesti túra helyett megtervezem a jövőbeli budapesti túráimat. Előveszem a Budapest témájú könyveimet (van jó pár, itt írtam néhányról), és elkezdem végre bújni azokat is, amiket félretettem az esős napokra. Ha érdekességre találok, felírom, hol történt, és bejelölöm a térképen, vagy a Google Mapsen ráteszek egy jelölést. Odaírom, melyik könyv hányadik oldalán van a ráutaló rész. Tegyetek így ti is, antikváriumokból simán lehet online rendelni. Így, amikor már lehet, és elmúlik a járvány, mindennél jobb túrákat tehettek, akár a barátokkal, és ti lesztek az idegenvezetők. A saját városotokban, az ezerszer bejárt helyeken, de most mégis friss szemmel: eszetekbe jut a karantén idején elolvasott érdekes sztorik halmaza. Várhatóan én is és Ági is ír majd a blogra könyvajánlókat, hogy ezt a tervező munkát megtehessük, és képzeletben úgy sétálhassunk a városban, ahogy csak szeretnénk.
Egy nap a városban Mi lesz most az Egy nap a városban bloggal?
Úgy tűnik, hogy a járványra való tekintettel az Egy nap a városban blog egy darabig nem tud olyan klasszikus posztokat szolgáltatni, amit megszoktatok tőle. Tudniillik hogyan élvezzük a várost, a városi nyüzsgést és a jó helyeket. Mert most inkább mindenki maradjon otthon, és legyünk rajta túl minél gyorsabban és fájdalommentesebben. Ez nem jelenti azt, hogy a blog teljesen bezár, de az biztos, hogy alapanyag híján ritkábban és más jellegű anyagokkal - például történelmivel vagy publicisztikával - jelentkezem. Én az új helyzetre való tekintettel másfajta tartalmakat fogok írni a következő időben, de nem a blogra, mert ezek az írások már nem férnek bele az Egy nap a városban blog Csaba és általam kialakított, 2010-es fókuszába. Az “Ádám ma otthon marad” című blogon jelentetem meg a mostani helyzetre reflektáló, meg mindenféle egyéb gondolataimat, tapasztalataimat. Mivel az egy személyes blog, ezért valamennyi érdeklődési köröm helyet kap majd rajta, elég veszélyes kilengéseket produkálva időnként. Első írásom az oldalon: Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet. Első posztként leírtam, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a mostani helyzetből. Majdnem az Egy nap a városban blogra töltöttem fel, de aztán átolvasva láttam, hogy ez már más. Már más iránya van benne a gondolatoknak, a város teljesen eltűnt, és előbukkant az, amiről eddig keveset írtam: hogy én hol és hogyan élek. És itt is fogok tartózkodni mostantól az idő nagy részében. Természetesen, hogy nehéz lesz a városra koncentrálnom innen. Még csak az ablakból sem azt látom. Úgyhogy akinek van kedve, kövesse a Facebook oldalon az írásaimat, vagy nézegesse a blogot rendszeresen. Ezen a Facebook oldalon minden írásom megjelenik majd, legyen az Egy nap a városban, Ádám Ma Otthon Marad vagy más helyekre írt anyagom, a készülő regényemmel kapcsolatban is várhatóak infók. Sőt, azzal kapcsolatban majd segítséget is kérek időnként. Mindig benne volt a levegőben, hogy egy fokkal személyesebb helyre is írok, így most a sors adta, hogy gyorsan megtörténjen. Szóval azért kövessétek az Egy nap a városbant, mert lesznek anyagok, és egyébként kövessétek az egyéb írásaimat is, az ÁMOM-on (Ádám Ma Otthon Maradon). Vigyázzatok magatokra, egymásra, és segítsetek egymásnak. Most jött el a segítségnyújtás és -elfogadás időszaka, nem csak a betegek körében. És dolgozzunk azon, hogy ha ennek vége, ne a régi világ álljon fel újra, méretes szedáltságban, hanem valami jobb, a maga teljességében. Ámen.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!