Magyarország rendszerváltás utáni harmadik miniszterelnökének halála után egy évvel egész alakos szobrot állítottak Budapesten, a XIII. kerületi Gyermek téren. Horn Gyula máig ható népszerűségére jellemző, hogy az ünnepségen mintegy ezer ember jelent meg.

A rendezők figyelemre méltóan gondoskodtak a tömegről. Volt elegendő szék, a hőség csillapítására párabefúvókat állítottak fel és több helyen palackos vizet is kaphatott, aki kért. Mielőtt az ünnepség hivatalos része elkezdődött volna, egy nagy kivetítőn részleteket mutattak be a miniszterelnök látogatásairól a kerület különböző intézményeiben és beszédeiből is hallható volt néhány fontos gondolat. Némelyiket meg is tapsolták, mint például, amikor azt mondta: „Nekem Angyalföld a szülőföldem. Amit itt gyerekként és munkásként megéltem, az egész pályafutásomat végigkísérte.” Vagy, amikor ezt: „Magyarország mindig nyert, amikor Európához igazodott, és mindig vesztett, ha eltávolodott tőle”.

Horn Gyula szorgalmas, munkamániás ember, az egyszerű, egyenes beszéd híve volt és azt várta el másoktól – kezdte az ünnepi megemlékezést dr. Tóth József, a kerület polgármestere. Hatalmas utat tett meg. Egy hétgyermekes munkáscsalád szegényes körülményei közül indult, a miniszterelnökségig jutott és Európa-szerte a legismertebb, a legnagyobb tiszteletnek örvendő magyar politikussá vált. A kivételes életúthoz született tehetség, ész feltétlenül kellett, de nem lett volna elég, ha nem kíséri erős akarat, nem vezérli meghatározott cél. Pragmatikus, realista elemzőként tartották számon, aki nem keveredik kalandokba, de mindig számítani lehet rá, ha valamilyen lehetőséget ki lehet használni az ország javára. Tevékenysége eredményeként vette fel Magyarország a diplomáciai kapcsolatokat Dél-Koreával, a Dél-Afrikai Köztársasággal, Izraellel és a Vatikánnal.

 Első nagy nemzetközi sikerét a határnyitás jelentette. Amikor jelképesen, már az aknák és szögesdrótok eltávolítása után, Alois Mock osztrák külügyminiszterrel átvágta a drótokat 1989. június 27-én. Ekkor figyelt fel rá Európa és ennél már csak az volt nagyobb siker, amikor – miniszterelnökével egyetértésben – 1989. szeptember 11-én éjfélkor megnyitotta a határt a nálunk „nyaraló” és az NDK-ból Ausztriába menekülni kívánó németek előtt. Hazai népszerűségét növelte, hogy 1990. március 10-én ő írta alá a szerződést a hazánkban tartózkodó szovjet csapatok kivonásáról. Amikor 1994-ben miniszterelnök lett, nehéz helyzetben vette át az országot, hogy azután egy „jobban teljesítőt” adjon át az utódjának. Élete során mindig az ország, különösen pedig a szegényebbek felemelkedésért dolgozott. Ellenfelei később mindezt elfelejtve egy – sokkal korábbi – döntése alapján igyekeztek megbélyegezni őt. Horn Gyulára hullottak a külföldi, főleg pedig a német elismerések, kitüntetések. Idehaza viszont csak egyetlen egyet kapott, Budapest XIII. kerületének díszpolgára címét, 2004-ben. Állami kitüntetésére nem került sor, mert az erre irányuló kormány-előterjesztéseket két államelnök is elutasította.

Hannes Swoboda a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége Európai Képviselőcsoportjának volt elnöke személyes ismerte Horn Gyulát. „Büszke vagyok erre osztrákként, európaiként és szociáldemokrataként” – mondta az avatási ünnepségen, majd hozzátette: emberek milliói lehetnek neki hálásak. A bátorságáért, azért, hogy a szabadságot, a demokráciát minél hamarább, minél többek számára akarta megteremteni. Meg is tette Alois Mock-kal együtt. Kétféle ember létezik. Az egyik, aki hibázik, de ezt megpróbálja kijavítani és előre tekint. A másik, aki hibázik, nem javít és leginkább hátrafelé halad. Horn Gyula az első csoportba tartozott. Hitt abban, hogy közös, európai jövőt kell építeni, mely a szabadság és a szociális igazságosság felé halad.

Magyarország egykori miniszterelnöke, a XIII. kerület egykori lakója, egyenes ember volt, aki mindvégig éreztette, hogy innen emelkedett ki és sosem szakadt el innen. A most felállított szobor - Kutas László szobrászművész alkotása – nem egy hősnek állít emléket. Nem „művészi” ábrázolás. Annál inkább jól jellemzi személyét. Kifejezi, hogy hétköznapi ember áll előttünk, ugyanakkor mégis világlik belőle egy sajátos, szellemi erő. Fontos az is, hogy a szobor nem magas talpazaton áll. Szinte itt van közöttünk, együtt van, most már együtt is marad velünk.