Az amatőr régész, Marcelino Sanz de Sautuola, már folytatott kutatásokat a saját birtokán, főként az antropológia érdekelte. Azon a bizonyos kiránduláson, 1879-ben, ő a barlang elején nézelődött, a kislánya, Maria ment beljebb, valójában ő fedezte fel a ma már világhírű rajzokat. A 18 méter hosszú és 19 méter széles barlang oldalait, mennyezetét végig kitöltik a festmények. A falakon főként bölényeket ábrázoltak, de ugyanígy szarvasokat, vaddisznókat, vadlovakat is találhatunk, néhol emberkezeket is festettek. Külön érdekesség, hogy a barlangban állati csontokat később sem találtak, szinte bizonyosan nem laktak benne. Felfedezését Sautuola csak egy évvel később, 1880-ban hozta nyilvánosságra, de a tudományos világ akkor nem hitt neki a képeket hamisítványoknak tartották.
A Magyar Nemzeti Múzeumban 2024. január 23-án megnyílt - Altamira barlangrajzai – A művészet kezdetei – című kiállításon a rajzok fényképei eredeti méretben láthatók. Dr. Hammerstein Judit, a Nemzeti Múzeum megbízott főigazgatója, a kiállításról szólva kiemelte 1879 az őstörténeti kutatás egyik legfontosabb dátuma. Forradalmasította a képet, amit korábban az őskőkori emberről kialakítottak. Igaz, nem egyik pillanatról a másikra, mert a felfedező közzétett tanulmányának nem adtak hitelt. Az Altamira barlang képeinek valódiságát csak akkor fogadták el, amikor már Franciaországban is egyre több ilyen barlangot fedeztek fel. Egy tekintélyes francia őstörténész Émile Cartailhac, csak 1902-ben, „Egy szkeptikus bűnbánata” című esszéjében ismerte el, hogy rosszul ítélték meg a felfedezést és ezért bocsánat kért. De Sautuola ezt már nem érhette meg.
A barlangrajzok bizonyítják, hogy nincs olyan nagy távolság az őskőkori ember és miközöttünk. Az akkori ember már birtokában volt a művészi kifejezés, a szimbolikus gondolkodás lehetőségének, igénye is volt rá. Az Altamira első falképei 35 ezer, míg az utolsók úgy 15 ezer évvel ezelőtt születtek. Vagyis a felső-paleolitikum időszakába tartoznak. Ezt az időszakot az emberi művészet megszületésének tekinthetjük. A spanyolországi Altamira Nemzeti Múzeum és Kutatóközpont összeállított egy kitűnő fotó- és szöveganyagot, mely a június másodikáig látható kiállítás anyagát adja. Magyarország területéről ebből a korból nem ismerünk barlangrajzot, ám vannak egyéb leleteink, amelyek az akkor élt emberek puszta önfenntartáson kívüli tevékenységéről tanúskodnak. Ezekből is látható néhány tárgy a kiállításon.
Még tanult emberek is úgy tekintenek az őskori embere, mint primitív lényekre - világított rá Vincze Máté, a Kulturális és Innovációs Minisztérium közgyűjteményekért és kulturális fejlesztésekért felelős helyettes államtitkára. Pedig, ha nézzük ezeket a rajzokat, rájöhetünk, hogy spirituálisan, vágyainkban erősen kapcsolódunk hozzájuk. Belépve a barlangot szimbolizáló térbe, érezhetjük úgy is, hogy az őskorba érkezünk. Érezzük a biztonságot, fedelet a fejük fölött, mint az akkoriak. Érdemes figyelmesen szemlélni az ábrákat, felfedezhetjük: az egyik állatnak négynél több lába van, a festő így mutatta, hogy fut. Az őskori embernél már megjelent az absztrakció. A régészet mindig újabb és újabb tabukat dönt, beidegződéseket cáfol. Fantasztikus leletek kerülnek elő a föld alól, újratanuljuk a történelmünket általuk.
A kiállítás területére, a Múzeum Pulszky-termébe, a látogató egy barlangbejárat díszleten keresztül lép be, bent az illúzió tökéletes. A belső tér sötét, ám a képek és a magyar leletek tárlói jól megvilágítva láthatóak. Elképzelhetjük a kort, amikor Európát az utolsó eljegesedés hideg és száraz éghajlata jellemezte. A táj más volt, mint ma. Tajgaerdőkkel váltakozó tundra és füves sztyeppe borította, benne hideg éghajlathoz alkalmazkodó állatok, rénszarvas, mamut és gyapjas orrszarvú éltek. Kantábria partvidékének éghajlata viszont kevésbé volt szélsőséges, Ibéria északi pereme melegebb, erdős, füves terület volt, ami biztos menedéket nyújtott a mérsékelt öv állatainak. Előfordultak itt szarvasok és a hideget jobban tűrő bölények is, az ősember ezeket örökítette meg az Altamira barlang falán.
A barlangban látható sziklarajzok legkorábbi alakjai harmincötezer évesek, míg a legfiatalabbak körülbelül 15 600 éve készültek, ami azt jelenti, hogy a barlang mintegy húszezer éven keresztül adott teret az őskori embercsoportok valamilyen megnyilvánulásának. Ma már tudjuk, hogy az ősművészek legtöbb alkotása barlangokban, napfénytől elzárt helyen található. Valószínűleg készültek nyílt sziklafelületen is, de az időjárástól védett helyeken az évezredeken át elzárt, állandósult mikroklímájú mészkőüregekben nagyobb eséllyel élhették túl ezt az óriási időszakot. A sötét barlangban a festmények megtekintése pislákoló mécsesek vagy lobogó fáklyák fényében azt a hatást nyújthatta, mintha az állatok életre kelnének.
Altamirában a sziklafal alakja fontos szerepet kapott a festmények megtervezésében. A mennyezeten a bölények ábrázolásához felhasználták a szikla domborulatait, így az állat testének megformálásánál szinte három dimenzióban voltak képesek alkotni. Életet leheltek a megfestett vadakba. Az alakokat először felkarcolták a falra, majd körberajzolták és utána festették. Festményeiket vízben oldhatóan, növényekből és ásványokból állították elő. Mindössze két színt, a vöröset és a feketét használták, úgy, hogy a szikla természetes, sárgásbarna színét is belekomponálták a műveikbe. Az őskőkori ember már jól ismerte az állatvilágot, így nagy részletességgel tudta ábrázolni. Amikor csak egyszerű ábrákat készítettek, akkor is úgy megadták a jellemző vonásokat, hogy még mi is felismerjük őket. Érdemes kipróbálni!
