2020. április 3. péntek, Buda és Richárd napja
Évszázados hiányt pótol
Révay András
2018.11.11 19:34
Mindkét világháború valamennyi áldozata előtt tisztelgő emlékművet avattak Budapesten, a XIII. kerületben, az I. Világháború befejezésére emlékezve. Miért csak most? A XIII. kerületet, mint közigazgatási egységet, 1938-ban hozták létre, korábban nem létezett. Ekkorra már – szerte az országban - régen befejeződött a „Nagy Háború” emlékműveinek felállítása, az utána következő években pedig a téma, különböző okokból, de sosem volt „aktuális”.

 Az emlékmű felállítását a kerületben működő tizenkét civil szervezet kezdeményezte és az Önkormányzat erkölcsileg, valamint 40 millió forint hozzájárulással is támogatta. Az ünnepség november 10-én, szombaton, a Fehérvári Induló hangjaival kezdődött, a Magyar Honvédség Központi Zenekarának előadásában. Tizenegy óra tizenegy perckor megszólalt a Blaskó János szobrászművész alkotása mellett felállított harang, a megjelentek eszébe idézve, hogy 1918. november 11-én, ebben a percben lépett életbe a fegyverszünet a háború nyugati frontján. Ezt az időpontot tekintjük az I. Világháború végének. Ez a háború a magyar nemzet történelmének legtöbb emberáldozatot követelő, legvéresebb küzdelme volt – kezdte visszaemlékezését a kezdeményező civil szervezetek nevében Hazuga Károly nyugállományú altábornagy. Azután jött a második háború, ebbe hazánk 1941. június 27-én lépett be, és ez a 2. Magyar Hadsereg katasztrófáját okozta.

A hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről először 1917-ben hoztak törvényt, hatására az országban sorra épültek az emlékművek. A Magyar Hősök Napját az I. Világháborúban életüket áldozók tiszteletére nyilvánították nemzeti ünneppé, még 1924-ben. Az 1938-ban létrejött XIII. kerület területén korábban sem épült emlékmű, annak ellenére, hogy számos laktanyának, katonai létesítménynek adott otthont és még ad ma is. Itt állt az Albrecht Főherceg Laktanya, a Vilmos Főherceg Laktanya, a tábori sütöde, a mai Honvéd Pálya helyén a Szekerész, majd a Vonat Laktanya, a katonai textil mosoda. A XVI. Császári és Királyi Helyőrségi Kórház a mai napig áll, most Honvéd Kórház a neve. A II. Világháború nem kímélte sem a frontra vonult katonákat, sem az itt élőket, az itteni gyárakban dolgozókat és a védett házakba telepítetteket. A bomba, a tüzérségi lövedék, a harckocsi már nem ismerte fel, hogy katonát vagy civilt öl. Nem beszélve a kerület Duna-parti szakaszán kivégzettekről, a lágerekbe hurcoltakról. Nem őrizte a kerület közös elhunytjainak emlékét semmi. Ez az emlékmű most évszázados hiányt pótol!

A háborúról sok képzetünk van – mondta el dr. Tóth József, a kerület polgármestere. Képzetünkben a háború győzelmet, vereséget, az érdekérvényesítés konfliktusos rendezését jelenti, súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel. A békét viszont gyakran a háború ellentéteként értelmezzük, az erők uralma helyett az elismert jogét. Harmonikus állapotot feltételez, erőszak- és félelemnélküliséget. Csóri Sándor írta egy helyen: „Az emberiség legnagyobb szabadságharca az lesz, ha belekezd abba a küzdelembe, hogy saját, vérengző múltjától elszakadjon.” Magyarország létrejötte óta a magyar államot a Kárpát-medencében 163 katonai konfliktus érintette. Minden egyes csatatér ma emlékhely. Nem a győztesek vagy veszteseké, hanem az áldozatoké! Minden halál a két Világháborúban áldozati halál volt. Torz eszmék, ideológiák nyomán nemzedékek vesztek el. Teleki Pál szerint „Európa sok nép hazája, de egymásra utalt népeké. Különböző életalakok és szokások, de egyetlen történelmi folyamat földje.” Ezt a kerületet a bombázások mellett a zsidóüldözés is súlyosan érintette. Rendszeresek voltak a Duna-parti kivégzések. A fővárosi 1840 „csillagos ház”-ból 324 állt itt. De itt voltak a svéd, svájci, portugál, spanyol diplomaták is, mentették, akiket lehetett! Ez a világháborús emlékmű ezért szól a névtelen áldozatokról is, mert ez erkölcsi kötelességünk!

 A leleplezett emlékművet megáldotta, felszentelte két tábori lelkész is. Ma, itt Budapesten, a XIII. kerületben egy olyan mementó jött létre, ami eddig nem volt és a két háború áldozataira emlékeztet minket - mondta Mészáros László, protestáns tábori lelkész. Idővel részévé válik életünknek, a mindennapoknak. Lehetőséget ad arra, hogy megemlékezzünk mindazokról, akikről családjainkban már hallottunk. Talán ha itt sétálunk majd gyermekeinkkel, elmondhatjuk mi is nekik, amit szüleinktől őseinkről hallottunk. Ápolva így is az ő emléküket. A frontokon elesettekét és a civil lakosság soraiból kikerült áldozatokét, akik sokszor akaratuk ellenére keveredetek a szörnyűségekbe és váltak áldozatokká. Emlékezünk zsidó honfitársainkra és mindazon – velünk élő - nemzetiségek tagjaira, akik ezen nehéz időszak alatt veszítették el a legdrágábbat, az Úrtól ajándékba kapott életet.

 Rácz István, katolikus tábori lelkész könyörgésében azokért szólt, akik egyáltalán nem akartak hősök lenni, csak tették, amit kellett, az adott pillanatban, ahogy azt megkívánták tőlük. Így minden hős áldozat és minden áldozat ugyanakkor hős is. Kérte, kapjunk mi is ilyen nagylelkűséget a mindennapokban, bátran tegyünk meg mindent, a legnehezebbet is, családunkért, hazánkért. Kapjanak a hősök örök nyugalmat, és mi pedig holtunk után lehetőséget a találkozásra velük. Legyen áldott ez az emlékmű, és aki erre elhalad hadd emlékezzen hősinkre, merítsen innen erőt a szeretet gyakorlásában, nyerjen támaszt a hétköznapokban. A szentbeszéd végeztével a lelkész a katolikus egyház rítusa szerint felszentelte az emlékművet.

Dr. Szabó József ny.á. alezredes, hadtörténész, mindenkit megdöbbentő adatokkal támasztotta alá, hogy Magyarország a háborúban milyen súlyos veszteségeket szenvedett. Súlyosabbakat, mint Ausztria. A Monarchia már a háború elején elvesztette Galícia nagy részét, így annak a lakossága már nem volt hadra fogható. A mi hazánk viszont nem vált hadszíntérré a férfi lakosság besorozható maradt. Az agrárnépességű Magyarország katonáit a háború legnagyobb vérveszteségeit elszenvedett gyalogsághoz vonultatták be, az iparosodott Ausztria és Csehország hadköteleseit más, kevésbé veszélyes fegyvernemekhez osztották. A számadatok szörnyűek. A történelmi Magyarországon a hadkötelesek száma a háború kezdetén – 18-tól 53 éves korig – 4 millió 817 ezer fő volt. Közülük 3 millió 381 ezer vonult be. Ezeknek 15 százaléka sérülten tért haza a háborúból. Fogságba esett 25 százaléka, elesett 16 %, egyszer sebesült 44% és többször megsebesült félmillió katona! Értük is áll most itt ez az emlékmű.

 Ilyen a tragédiát a társadalom csak nagyon hosszú idő alatt képes kiheverni. Van viszont olyan hatása is, amit a magyar társadalom, száz évvel a háború után sem hevert ki! Tragédiája kevésbé látványos, mint az egyéné, a családoké, ezért kevesebb szó esik róla. Az I. Világháború Magyarország őskatasztrófája volt. Elszabadította az indulatokat. Végletesen kiélezte a társadalmi ellentéteket a nyomorgó többség és a kevés gazdag között. Hogy a figyelmet erről eltereljék, felerősítették az antiszemita közhangulatot. Csak egyetlen példa: a jótékonyságáról is híres gyáros, Weiss Manfréd besorozását parlamenti képviselők követelték! A gyáros ekkor már 69 esztendős volt! Később a zsidóságot tették meg Trianon fő okozójának, a nézetek radikalizálódása lett a Horthy-rendszer megalapozó mítosza, majd a 2. Világháborúban érte el csúcspontját. Ez az emlékmű azokért is áll, akik nem a háborúban, de a háború következtében haltak meg! Nagyapáinkért, akiket már nem tud visszahozni senki!

 

Kapcsolódó témák

Mostanában, amikor szinte az egész világ a klímaváltozás okaival, következményeivel foglalkozik, Budapesten, a XIII. kerületben beszéd helyett inkább tesznek azért, hogy csökkenjen a légszennyezés. Teszik ezt úgy, hogy mindjárt a főváros egyik égető gondjának enyhítéséhez is hozzájáruljanak!

Akár ez is lehetett volna a 79. OMÉK jelmondata, az igazságot ugyanis híven tükrözi. Kiállítóiban és látogatóiban egyaránt vegyes érzelmeket keltett. Mindjárt a belépéskor zavarba jöttek. Az épületeken belül ugyanis - a többi kiállításnál megszokottól eltérően – egyáltalán nem volt semmiféle jelzés, számozás, útbaigazítás! Sem a pavilonok sarkán, sem a közöttük lévő utak felett. Mindenki ténfergett, tekergett, amíg véletlenül rábukkant arra a kiállítóra, akit keresett.

Az épület alapkövét 2017 áprilisában rakták le, 26 hónap múlva pedig a hivatalos átadására kerülhetett sor. Már a terveit is kimagasló minőségűnek ítélte, és díjazta az építészszakma, leglátványosabb megoldása, hogy egy zöld domb alá süllyesztették az üzleteket. A 4,3 milliárd forintos önkormányzati beruházásban felépült Klapka Központ a legkorszerűbb építészeti elképzelések megvalósítása mellett a környezettudatos gondolkodást is tükrözi.

Jelenleg már – próbaüzemben - a nagyközönség számára is megnyitotta kapuit a Párisi Udvar Hotel Budapest. A Ferenciek terén álló Párisi Udvar, Budapest egyik legismertebb, Európában is egyedülálló épülete, melynek teljes felújítása öt évvel ezelőtt kezdődött. A történelmi jelentőségű helyreállítás szigorú műemlékvédelmi szabályok szerint, szakrestaurátorok bevonásával, a legkiválóbb szakemberek közreműködésével zajlott.

Ez a három szó a 2018. évi Prima Primissima díjak átadásakor is elhangzott az egyik díjazott, Nagy Csaba építész méltatásakor. Tiszteletére – néhány nappal később – a XIII. kerületben is ünnepséget rendeztek, mert eddigi tevékenységének összegzésekor kiderült: munkásságának számottevő része a fővárosnak ebben a kerületében valósult meg. Több olyan alkotás fűződik a nevéhez, ami nemcsak az épület funkcióját tekintve érdemel figyelmet, hanem városképi szempontból is jelentősnek nevezhető.

Blog ajánló
Egy nap a városban És most akkor hogyan élvezzük a tavaszt a városban?
Csodás idő van odakint, még néhány napig, aztán visszatér a hideg. Természetes, hogy mindenkinek viszket valamije, hogy ugyan már, menjünk ki egy picit. És mivel nincs kijárási tilalom, csak ajánlás, sokan teljesen figyelmen kívül hagyják ezeket. Emlékszem, mennyire meghökkentem mindig, hogy a mi milyen gyorsan és ellentmondást nem tűrően bevezettük a cigitilalmakat annak idején, most is azt gondolom, hogy egy kijárási tilalom is fegyelmezettebben működne nálunk, mint egy átlagos európai országban. De mivel nincs, a városban a változás sem annyira észrevehető. Ági, az Egy nap a városban túravezetője például úgy védekezik, hogy egyedül marad otthon, és egyedül is megy mindenhová (jellemzően boltba). Nem közelít senkihez két méternél közelebb, vagyis kiválasztja a szélesebb utcákat és kevesebb embert, meg általában biciklivel jár. A Margit hídon hazafelé bekanyarodott a szigetre is, és ott látta a fenti jeleneteket. Ami egyébként tökéletesen alkalmas a vírus mindennél gyorsabb terjedésére: az egyik csoportban ha csak egy ember fertőz, az egész csoport megfertőződik, és amikor elindul mindenki haza, a többi földön ülő csoport mellett elhaladva tuti lesz egy-két újabb fertőzés, ami megint csak egy-két teljes csoportot betegít meg. Egy ember képes pár óra alatt 30-40 ember megfertőzésére. Szóval nem, nem csak a nyugdíjasok flangálnak és trécselnek az utcán. Persze, túl lehet élni, de én nem lennék senki helyében egy-két hét múlva, amikor elkezdi gyanítani, hogy tüdőgyulladása van. Egy korombeli ismerősöm végigment most ezen: hazaküldés, félrediagnosztizálás, kórházból elküldés másik kórházba, későn befektetés, súlyosbodás, azóta bent fekvés. Koronavírusra mondjuk nem tesztelték, neki állítólag máshonnan lett tüdőgyulladása. Én ezen nem akarok végigmenni, és amikor majd ott lesznek, hát ők sem. A legjobb, ha otthon maradunk. Ha ki kell mennünk valamiért, akkor itt tesszük ki magunkat veszélynek: A lépcsőházban, a korlátokat sok ember megfogta, mi ne tegyük. Lehetőleg úgy menjünk ki az ajtón, hogy ne találkozzunk szembe senkivel a szűk folyosókon. Ha családi házban lakunk, az előny, mert most úgy ülhetünk be az autóba, hgoy tuti nem érintkezünk senkivel még csak időeltolással sem. Sokan mennek autóval most mindenhová, valójában tényleg jobb a tömegközlekedésnél és a gyalog sétánál. A bicikli is lehet jó, mert távol vagyunk az emberektől, de itt is nagyobb a kockázat az autóhoz képest. Kisebb autós kirándulásokat például tehetünk, egy kör ki a városból, ha nem is szállunk ki, az a legjobb. Megállunk valami festői helyen, elővesszük a szendvicseket, és megesszük, napfénytető előnyben. Rengeteg olyan sétahely van a városban, ahol nincsenek emberek, és könnyű két méteren kívül maradni mindenkitől, vagy akár nem is találkozni senkivel. Ezt szintén leellenőrizhetjük autóban ülve, és ha nem megfelelő a helyzet, egyszerűen álljunk tovább. Ha megfertőz valaki, és te tovább fertőzöl, azzal 3-4 héttel hosszabbodik a járvány vége, ami így akár egy évig vagy még tovább is elhúzódhat. Könnyű belátni, hogy ezzel szemben ha mostantól senki nem fertőz meg senkit, akkor meg 3-4 hét alatt vége az egésznek. Ahogy azonban most csináljuk, az az első forgatókönyvhöz van közelebb, ami elhúzódó otthonülést, ezáltal klausztrofób őrületet és olyan gazdasági visszaesést hoz, hogy abból jó darabig nem lábal ki senki. Persze, marha jó tavasszal a barátokkal dumálni a fűben ülve. És eddig a világ legsúlytalanabb dolga volt. De most a legsúlyosabb tettek egyike lett, rögtön az egymás arcába köhögés után. Értékeljük át ezt a dolgot. Úgyhogy én azt csinálom, hogy otthon tervezek. A budapesti túra helyett megtervezem a jövőbeli budapesti túráimat. Előveszem a Budapest témájú könyveimet (van jó pár, itt írtam néhányról), és elkezdem végre bújni azokat is, amiket félretettem az esős napokra. Ha érdekességre találok, felírom, hol történt, és bejelölöm a térképen, vagy a Google Mapsen ráteszek egy jelölést. Odaírom, melyik könyv hányadik oldalán van a ráutaló rész. Tegyetek így ti is, antikváriumokból simán lehet online rendelni. Így, amikor már lehet, és elmúlik a járvány, mindennél jobb túrákat tehettek, akár a barátokkal, és ti lesztek az idegenvezetők. A saját városotokban, az ezerszer bejárt helyeken, de most mégis friss szemmel: eszetekbe jut a karantén idején elolvasott érdekes sztorik halmaza. Várhatóan én is és Ági is ír majd a blogra könyvajánlókat, hogy ezt a tervező munkát megtehessük, és képzeletben úgy sétálhassunk a városban, ahogy csak szeretnénk.
Egy nap a városban Mi lesz most az Egy nap a városban bloggal?
Úgy tűnik, hogy a járványra való tekintettel az Egy nap a városban blog egy darabig nem tud olyan klasszikus posztokat szolgáltatni, amit megszoktatok tőle. Tudniillik hogyan élvezzük a várost, a városi nyüzsgést és a jó helyeket. Mert most inkább mindenki maradjon otthon, és legyünk rajta túl minél gyorsabban és fájdalommentesebben. Ez nem jelenti azt, hogy a blog teljesen bezár, de az biztos, hogy alapanyag híján ritkábban és más jellegű anyagokkal - például történelmivel vagy publicisztikával - jelentkezem. Én az új helyzetre való tekintettel másfajta tartalmakat fogok írni a következő időben, de nem a blogra, mert ezek az írások már nem férnek bele az Egy nap a városban blog Csaba és általam kialakított, 2010-es fókuszába. Az “Ádám ma otthon marad” című blogon jelentetem meg a mostani helyzetre reflektáló, meg mindenféle egyéb gondolataimat, tapasztalataimat. Mivel az egy személyes blog, ezért valamennyi érdeklődési köröm helyet kap majd rajta, elég veszélyes kilengéseket produkálva időnként. Első írásom az oldalon: Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet. Első posztként leírtam, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a mostani helyzetből. Majdnem az Egy nap a városban blogra töltöttem fel, de aztán átolvasva láttam, hogy ez már más. Már más iránya van benne a gondolatoknak, a város teljesen eltűnt, és előbukkant az, amiről eddig keveset írtam: hogy én hol és hogyan élek. És itt is fogok tartózkodni mostantól az idő nagy részében. Természetesen, hogy nehéz lesz a városra koncentrálnom innen. Még csak az ablakból sem azt látom. Úgyhogy akinek van kedve, kövesse a Facebook oldalon az írásaimat, vagy nézegesse a blogot rendszeresen. Ezen a Facebook oldalon minden írásom megjelenik majd, legyen az Egy nap a városban, Ádám Ma Otthon Marad vagy más helyekre írt anyagom, a készülő regényemmel kapcsolatban is várhatóak infók. Sőt, azzal kapcsolatban majd segítséget is kérek időnként. Mindig benne volt a levegőben, hogy egy fokkal személyesebb helyre is írok, így most a sors adta, hogy gyorsan megtörténjen. Szóval azért kövessétek az Egy nap a városbant, mert lesznek anyagok, és egyébként kövessétek az egyéb írásaimat is, az ÁMOM-on (Ádám Ma Otthon Maradon). Vigyázzatok magatokra, egymásra, és segítsetek egymásnak. Most jött el a segítségnyújtás és -elfogadás időszaka, nem csak a betegek körében. És dolgozzunk azon, hogy ha ennek vége, ne a régi világ álljon fel újra, méretes szedáltságban, hanem valami jobb, a maga teljességében. Ámen.
Városlátogatások A napfényes Olaszország
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!