2020. október 25. vasárnap, Blanka és Bianka napja
Hátizsákkal a világ körül - Jamaica
Kiss Kriszta
2015.12.02 10:27
„A reggae-t nem hallgatni kell, hanem érezni. Aki nem érzi, az nem ismeri“ E heti állomásunk a Karib térség egyik gyöngyszeme, a reggae szülőhazája, Jamaica. A hely ahol vadon terem a marihuána, ahonnan a világ leggyorsabb emberre, Usain Bolt is származik, valamint a raszta reggae király is maga, Bob Marley.

Én mióta az eszemet tudom, imádom a reggaet, és mindig is szerettem volna a saját bőrömön megtapasztalni, milyen az, amikor a jamaicai naplementénél csendülnek fel a reggae ütemek, míg körülöttem mindenki füstölög és halkan dúdolja magában, hogy “No woman, no cry”.

Miamiból repültem Montego Bay-be, majd egyenesen Ocho Rios felé vettem az irányt, mely csak egy köpésnyire van Bob Marley szülőfalujától, Nine Mile-tól.

A közlekedés pofon egyszerű, mivel a reptérről minden fél órában indulnak buszok. Durván két órás buszozás után megérkeztem Ocho Rios-ba, ahol kicsit elveszettnek éreztem magam. Én ugyebár a hostelek híve vagyok, nem azoké a szupersztár hoteleké, melyeket útközben a sziget közepe felé haladva volt szerencsém megtekinteni. Ahogy az már megszokott, volt nálam egy hátizsák, benne pár ruhadarab, a kamerám és egy cím. Sajnos a hostelt kicsit elveszett helyre építették, mivel a buszsofőrnek fogalma sem volt, hol található. Ezért megkértem, hogy álljon meg valahol, és én majd egyedül is boldogulok. Erre ő csak annyit felelt “Yaman”, és nevetett egy nagyot.

Buszjárat

Akkor még nem értettem mit akar azzal mondani, hogy “Yaman”, de most már tudom. Elég egy rövidebb beszélegtés ahhoz, hogy az ember rájöjjön, valójában a jamaicaiak minden második szava a “Yaman”. Attól függetlenül, hogy kérdést teszünk-e fel vagy éppen csak valamiről beszélni próbálunk, mindig ezt a választ kapjuk. Hosszas gondolkodás után sikerült megfejtenem jelentését: mikor a jamaikaiak marihuánát szívnak és ellazulnak, teljesen lényegtelenné válik számukra a körülöttük lévő világ és ha pl. ha valaki beszélgetni próbál velük, akkor a “yaman” szóval válaszolnak, ami lényegében két dologra jó. Segíti leplezni őket, hiszen módosult tudatállapotban vannak és nem is értik, hogy miről próbálunk beszélgetni velük. Másrészt pedig valamilyen választ kapunk, így hát értelmet kap a beszélgetés. Ez a szó már úgy beépült a köznyelvbe, hogy a jamaicai patois helyi nyelv leghasználtabb kifejezésévé vált.

 

Helyi barátokkal

Visszatérve az előbbi témánkhoz, leszálltam a buszról és a helyieket kérdeztem, hogy merre is található az én kis elveszett lakhelyem. Közel 10 perc kutatás után sikerült találnom egy alakot, aki végre jó hírekkel szolgált. A hostel, amit foglaltam fenn volt egy hegy tetején, ahova végül taxival mentem. Már maga az indulás legendás volt. Eddig még csak filmekben láttam, hogy be lehet gyújtani egy kocsit a drótok összeérintésével, de most a két szememmel láttam, amint a taxis beül egy autóba és addig – addig próbálkozik, míg be nem gyullad a motor és már száguldunk is fel a hegyre. Bevallom őszintén, mikor ez az egész történt, megfordult a fejemben, hogy kiszállok a kocsiból és inkább felsétálok gyalog, de aztán végül maradtam. Mikor megérkeztünk a hostelhez, mely kicsit elhagyatottnak tűnt, megnyugodtam, hogy mégiscsak lesz szállásom és a cím, melyet kerestem, létezik és nem kell majd a tengerparton aludnom.

A check-in elég viccesre sikeredett (valójában a Jamaicán eltöltött percek közt nincs olyan, melyre ne emlékeznék vissza szívesen): a recepció maga nagyon otthonos volt, laza kis fotel, laza recepciós hölgy, a falon lógott egy óra mely persze nem működött.  Később megtudtam, ez a jamaikai időeltolódás, hogy nem megy, így ha bárhova is sietsz, nem kell stresszelned, hogy nem érsz oda, mert állandóan delet mutat a mutatója.  

Jamaicai időszámítás

A laza recepciós hölgy nem véletlenül volt laza, áradt belőle a nyugodtság, és nagyon jó kedve volt. Később rájöttem mitől volt ez a hatás. Amíg ő a papírmunkákat végezte, elém rakott egy óriási tányér sütit, hogy biztos hosszú volt az út és nyugodtan egyek a frissen sült sütiből. Én ugyebár nem vagyok szívbajos, így nekifogtam. Amikor az ötödik darabért nyúltam, a hölgy rám szólt, hogy „Óvatosan azzal a sütivel, hiszen Jamaicán vagyunk“. Akkor, mint a puzzle, összeállt bennem a kép, hogy a tányér, amit elém rakott, tele volt füves sütivel. Egy angol sráccal voltam egy szobában, aki hozzám hasonlóan nem hitt a szemének.

A csodasüti 

Köztudott, hogy a hotelekben a szobalányok csokit raknak az ágyneműre. A látottak alapján a jamaikaiak odafigyelnek az édesség okozta fogromlásra: ők csoki helyett, egy welcome jointtal lepik meg a vendégeket.

 

Welcome joint

A hoteltulajdonos bárhol a világon minimum 15 év börtönt kapna azért, amilyen közt folyik, de Jamaicán ez normális. A marihuána nő minden sarkon, valamint a kertész dolga, hogy új fajokat termesszen. A szakács dolga hogy belefőzze a kajába, amitől az ott lakók mind édeseket álmodnak.

Ahogy ebből az elbeszélésből is kiderül, a hely tele volt meglepetésekkel, melyek a turistáknak hihetetlennek tűnnek. Mindenesetre nem minden a fűről szól. Naplementekor pont úgy, ahogy elképzeltem megittam egy pár sört és csendben bámultam a körülöttem levő embereket, miközben a hangfalakból szólt a reggae. Voltak, akik sakkoztak, voltak, kik történeteket meséltek. Pár percig úgy éreztem, mintha megállt volna az idő körülöttem és boldog voltam, hogy eljutottam ide, valamint tettem egy ígéretet magamnak, miszerint ide még vissza kell látogatnom egyszer. Másnap korán keltem, és a hegyről néztem végig a napfelkeltét.  A hostel úgy nézett ki, mint ha valami házibuli lett volna előző este. Később felkeltek a többiek, köztük a szakács is, majd  közösen nekifogtunk reggelizni. Csupa természetes eredetű ételekből lehetett válogatni. Amire oda kellett figyelni az a fűvel készített vaj volt, melyet a főszakács nagy odaadással készített. A hozzávalókat ugyebár a hostel előtti kiskertben tépte.

Reggeli

 

A hátsó kertben

Az udvaron volt egy függőágy melyet már korábban kinéztem magamnak, reggeli után úgy döntöttem, kipróbálom. Míg pihentem a világ legkényelmesebb függőágyában a világ egyik legszebb kilátását élvezve, odajött hozzám a kertész, és elmesélte, hogy az ő ötlete volt a függőágy. Később elmesélte, hogy mikor ő fekszik az ágyban, mindig rágyújt egy jointra, amitől mély álomba szenderül – amit ő “jappasleep”- nek hív csak. Majd mesélt a terveiről, miszerint a ház körül egy óriási marihuána sövényt akar növeszteni. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a személyi igazolványát mutogatja, és próbálja bebizonyítani, hogy ö Bob Marley utódja, aki újból megváltja Jamaicát. Ö ugyanis a hallottak és látottak alapján aznap született, amikor a legenda meghalt, így édesanyja tiszteletből Bob Marley középnevét a “Nesta” nevet adta neki. Majd próbálta bebizonyítani, hogy ő tényleg az új ikon, szóval elkezdett énekelni. Ő csak ott táncolt és énekelt, a háttérben lobogott a jamaicai zászló, én meg csak azt hittem álmodom.

A függőágyban

A hosszas pihenés után úgy döntöttem, ideje más helyeket is megnézni, hisz elvileg a Karib térségben vagyok, mely mesés tengerpartjairól híres, ahol a tenger színe igazán égszínkék. Ezért összepakoltam és leléptem. Elindultam a hegyről lefelé, majd mikor megláttam, hogy a busz melyre várok, csak minden két órában jár, úgy döntöttem, stoppolni fogok. Soha nem várt sikerem volt: rögtön az első autó belassított, majd végül megállt. A sofőr kérdezte, hova akarok menni, mondtam, hogy Nine Mile. Erre ő “ Yaman, pattanj be”. Mikor beszálltam a kocsiba, rajtam kívül még 4 utas ült bent. Az elején úgy tűnt, hogy egy családi kocsiba szálltam be, de mikor minden 5 percben valaki fizetett majd kiszállt, utána egy új utas beszállt, összeállt bennem a kép, hogy ez egy olyan figura, aki felveszi a stopposokat, de nem ingyen. Itthon a stopposoktól nem szokás elkérni a pénzt, de nálunk nem is állna meg senki egy karnyújtásra.

A hostel udvara

 

Kilátás

Bejártam az összes turistákkal teli helyet: Nine Mile – Bob Marley szülőfaluját, a Dunn´s River Falls vízesést, valamint a maradék napokat a Doctor´s Cave-en töltöttem a parton, kókusz vizet iszogatva. Sajnos idő szűkében voltam, úgyhogy délre a fővárosba, valamint Negrilbe nem jutottam el, de szerintem láttam eleget. Talán többet, mint azok a turisták, akik a méregdrága hoteleket választották.

 

 

 

Jamaica

Aki Jamaicára tervezi a nyaralását, csak ajánlani tudom ezt egy gyönyörű szigetet, ahol az emberekből árad a jó kedv. Amit még ajánlani tudok azok a felsorolt helyek, melyek kötelezőnek számítanak a szigeten, valamint aki teheti, látogasson el a Montego Bay reptérre, ahol a repülők egyenesen a parton az emberek feje felett húznak el. Hatalmas élmény, ahogy a gépek le- és felszállnak. Én, mint már említettem, beleszerettem a szigetbe, a kultúrába, a zenébe, úgyhogy nálam nem kérdéses, hogy visszatérek-e a reggae földjére.

 

Karnyújtásnyira a repülőktől

Utcakép

 

A part

Zárásképp még annyit szeretnék, hogy Jamaica a jamaikaiaké és a rasta szív örökké dobog….

 

 

 

Linkek: https://www.instagram.com/p/ztqGseqVEl/?taken-by=alex___simon

Youtube: https://www.youtube.com/channel/UCtBr--wIL545nvTjc2N2flw?sub_confirmation=1

Instagram: https://instagram.com/alex___simon/

Facebook: https://www.facebook.com/diaryofalex?ref=hl

 

 

 

Kapcsolódó témák
Blog ajánló
Városlátogatások Bled vára Szlovénia
Egy nap a városban Élet a válság után - Vendéglátás emberi kapcsolatokra épülve
Azt hiszem, a válság és a vendéglátás közöshalmazának mélypontja volt a legsikeresebb éttermes, Zsiday Roy nemrégiben tett kifakadása azon vendéglátósok ellen, akik jótékonysággal, házhoz szállítással és hasonlókkal próbáltak talpon maradni úgy, hogy a munkavállalók nagy részét megtartják, és nem engedik el a kezüket. Persze, volt vendéglátós, aki úgy hazaküldött mindenkit, mint a sicc, ők aztán a válság után nyilván fizetett hirdetésekben reklámozzák majd az összetartó csapatba, a komplex gasztronómiai élményekbe és az emberi összefogás nagyságába vetett hitüket, és gyere hozzánk dolgozni, mert megbecsülnek. Közben nagyon várják a turistákat, de várhatóan azok nem jönnek, úgyhogy megy a fejvakarás. Most mit csináljunk? A vendégek nem hülyék. Most azért elvált a búza az ocsútól, és ennek már nincs köze ahhoz, hogy mennyire számolta ki a belsőépítész a lámpák dimmelési fokát, hogy mennyire hajol meg a főpincér téged üdvözölve vagy hogy mit jelent az éttermi élmény, a tulajdonos szerint. Ugyanis az éttermi élmény egy egészen más dolgot jelent immár sokaknak. Mondom, mire gondolok. Itt írtam a közösség erejére támaszkodó helyekről korábban. Abban azt találgattam, vajon a profitot legfontosabb értékmérőnek tartott helyek fenntarthatóak-e abban az értelemben, ahogy a szélsőségesen változó körülmények közötti fennmaradást tekintjük a legfontosabbnak, szemben a változatlan, és egyébként kedvező piaci és turisztikai körülmények közötti megtérüléssel. A kettő nagyon nem ugyanaz. Mert miközben voltak olyan nagyon fontos helyek, akiket elsorvasztott a kormány segélycsomagja, úgy akadtak olyanok is, akiknek kifejezetten jól jött a járvány. Utóbbiba tartozott volt a Mészáros utcai zöldséges is Simon István elmondása szerint, hiszen az emberek elkezdték felkutatni a környezetükben, sétatávra elérhető vállalkozókat, a hipermarketek napi sok ezer ember által látogatott standjai helyett inkább választva a kisebb boltokat, ahol a járvány kevésbé tud terjedni. Erősödtek a lokális beszerzési források, ezzel együtt pedig az emberek arra is rájöttek, hogy a sarki zöldséges általában jobban figyel az árura, a minőségre, meg lehet vele beszélni, mit szeretnénk, beszerzi, amit kérünk, és egy emberi kapcsolat kezd kialakulni köztünk, és a minket etető személy között, ahogy ennek egyébként lennie is kellene. A termelő és a konyhaasztalunk között tátongó tökéletesen fekete doboz ugyanis minden, csak nem megnyugtató. Én nem Budapesten vészeltem át a járvány miatti bezártságot, hiszen néhány éve kiköltöztem a városból, minél közelebb az érintetlen természethez, és innen látogattam be a városba - ez egyébként épphogy jót tett a kapcsolatunknak -, és ez a kettősség, a városi nyüzsgés és a vidéki csend kettőssége hozott egyensúlyba. Az itteni legközelebbi becsületes éttermet - Malackert vendéglő - egyébként korábban is kedveltem, mert a kemencében sült húsainak minősége egészen különleges egy főút menti vendéglőhöz képest, és sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért van ez. Az étterem lelke Marcsi, a hely tulajdonosa, egyben konyhafőnöke, aki úgy képes két segédszakáccsal lenyomni egy telt házat, hogy el sem tudom képzelni, hogy csinálja, szigorúan tartva a maga által felállított minőséget. A fia az egyik felszolgáló. Nem fenszi hely, a fogások nem különlegesek, csak egyszerűen becsületesek, és a maguk nemében szinte hibátlanok.   Szóval jó kemencés sültek vannak itt, nagyon baráti áron, emiatt rendszeres vendég voltam, de azért nem ANNYIRA rendszeres. Egyrészt ugye folyamatosan kutattam az új helyeket Budapesten, másrészt a sültekre is hamar ráunok, izgalmasabb ételekre vágyom, vagy épp több zöldségre. Csakhogy az önként vállalt karantén elején rájöttünk, hogy a két kis gyerekkel együtt, a munka mellett nem lesz időnk főzni, én meg nem tudok hozni jártamban-keltemben távoli helyekről semmit, így nagy izgalommal fedeztük fel Marcsi új ötletét: lesz menü. Ideális forrás, hiszen a személyzet gyakorlatilag az étterem meletti házakban él, az alapanyagokat a közelből szerzik be, vagy hozzák nekik hűtőautóval, és szinte Heves megyében vagyunk, ahol meg alig volt fertőzés a hivatalos adatok szerint (14 volt a legmagasabb szám). Szóval elhatározták, hogy kiszállítós menüt adnak ezentúl, 400 forintos levesekkel és 800-900 forintos főételekkel. És ez nem csak azt jelentette, hogy a korábbinál is olcsóbb lett egy adag, amit így meg tudtunk venni minden nap, hanem így megjelentek a repertoárban az olyan ételek is, amik nem feltétlenül a hús körül forognak: töltött káposzta, rakott krumpli, főzelékek és így tovább. De azért maradt a hús is uralkodó. A hús mindenhol hangsúlyos, hiába, az ide járó közönség igényli is ezt. Mi azért néha kikönyörögtünk zöldségköretet magában, meg sima lecsót és hasonlókat. Marcsi élvezte az új helyzetet, mert mindig is akart ilyesmiket is főzni. Mi is élveztük, mert változatosabb volt így a felhozatal, ráadásul kiderült, hogy Marcsi nagyon is jól tudja főzni ezeket a klasszikusokat, anyáink és nagyanyáink legjobb pillanatait idézve minden nap, Horváth Ilona útján járva. Úgyhogy mentem is, minden nap. Van azonban a családunkban egy kis bökkenő, ami most újra felszínre került: a lányom és Évi nem ehetnek tejterméket, sem tojást. Ez egy klasszikus magyar konyha esetében kihívás, különösen egy szűkített menülap esetében, de Marcsi mindig megoldotta a dolgot. Eleinte úgy, hogy vett fel a menübe olyan fogást, ami nekünk is jó. Aztán úgy, hogy elkezdett felkutatni vegán tejfölt, vegán tejszínt (sokkal drágábbak, mint a hagyományos tejes verziók), tojásmentes tésztákat, és nekünk ezt használta, külön készítve nekünk adagokat anélkül, hogy előre megbeszéltük volna! Nem számolt fel érte plusz pénzt. Gyorsan a matek: míg az éttermi kiszolgálás esetén az ÁFA 5%, addig kiszállításnál 27%. Ezen nem változtatott a kormány válságintézkedése, annak ellenére, hogy minden kiszállításra ment, így egy 800 forintos, egyébként kiadós, és tisztességesen elkészített főétel valójában csak 630 forintos bevételt jelent, ha nem tudnak belőle leírni ÁFA-t (nyilván valamennyit tudnak, az alapanyag-beszerzésnél). A menüztetés elvileg arról szól, hogy tömegesen készítesz el tök egyforma tányérokat, és így esetleg lehet egy pici nyereséged a végén. De 27% ÁFA mellett, és úgy, hogy figyelsz a tejmentessé tett fogásokra, nehezen. Ennek ellenére Marcsi odafigyelt arra is, hogy ha rakott krumplit kértem, és elfelejtettem szólni, hogy maradhat a tojás, akkor ahelyett készített egy külön gombás-hagymás réteget az ételbe, hogy jó legyen. Ha azt kértem, hogy a rántott hús helyett csak süsse meg a húst (tojás nuku), akkor nem bedobta a serpenyőbe, hanem grillezte, külön fűszerezve, pácolva a natúr húst. Ha két palacsintát kértem, hármat vagy négyet csomagolt. Ha négyet kértem, ötöt vagy hatot. Felfoghatatlan energiákat tett a menüztetésbe úgy, hogy szerintem lehetett vagy 10-20 olyan törzsvendége, akik minden nap jöttek ételért, tehát a bevétel nem verdeste a csillagokat. Viszont tudjátok, mit kapott? Olyan törzsvendégeket, akikre számíthat a bajban, és akik már nem csak azért mennek oda, mert éhesek, hanem mert nekik jó, hogy úgy beszélhetik meg az ebédet, mint otthon. Kérhetik, hogy mit főzzön aznap. Vagy olyanokat, mint én, aki mostani újranyitás előtt kidolgozta nekik a menüztetésben megszokott újfajta, egyszerűbb, háziasabb ételek megtartását, ennek piaci kommunikációját úgy, hogy ne legyen kockázat, ételt se kelljen kidobni, és a hagyományos étlap fogásait se veszélyeztesse az olcsóbb fogás. Marcsi nem tudja, mivel foglalkozom, így eleinte meglepődve - kissé kétkedve - vette a segítségnyújtásra vonatkozó javaslatomat, de amikor kidolgoztam az ötletet, nagyon örült neki. Emberi kapcsolatok. Te segítettél nekünk, amikor szükségünk volt rá, nem törődve a megtérüléssel. Most én teszem ugyanezt. Ezt jelenti a vendéglátás, emberi kapcsolatokra helyezve. Nem fogsz bezárni, mert nem hagyjuk. Mert fontos nekünk. Nem azért fontos, mert “fontos”. Nem úgy, ahogy a világ összes cégének fontos a világ összes pozitív törekvése. Nem azért, mert megtérül, vagy jól fest és mutogatni lehet, mert professzionális vagy szép. A fontos szó jelentése végre elválik a marketing bullshittől, mert mélyebben gyökerezik. Vannak olyan vendéglősök, akik még mindig kinevetik az ilyen gondolatokat. Nem professzionális. A professzionális az, ha bezársz, szevasztok, mindenki menjen haza, majd lesz valaki más. Akinek a profit a legfontosabb, annak más szempontok vannak a fejében, és sikeres csak így lehet, amennyiben a sikert profitban mérjük. De mi van, ha ez a siker csak “siker”? Mi van, ha a sikernek is vannak mélyebben gyökerező rétegei, ami a számukra láthatatlan? Ahogy a fontos dolgoknak. Ezt jól tudják azok, akik nem a pénzért élnek, hanem jól akarják érezni magukat abban a komplex élményben, amit a munkájuk jelent. Nem a céljuk felé úsznak, mint a cápák, hanem élvezettel lubickolnak az általuk megteremtett mini-világban, nem törődve vele, hogy kishalak. A járvány miatt ők kerültek reflektorfénybe, legalábbis a lokális közösség szemében, és az ő sikerük, az általuk fontosnak tartott dolgok egy pillanatra mindannyiunk számára fontosak lettek. És nagyon szeretném hinni, hogy ez így is marad. Malackert vendéglőCím: 2182 Fenyő út 3., Domonyvölgy
Egy nap a városban Élet a járvány után - Figyelem, pékrobbanás következik
Mielőtt beütött volna a krach, épp akartam írni egy posztot a második generációs pékekről. Aztán mára már a harmadik generáció képviselői fontolgatják otthon, nyissanak-e saját helyet. A járvány nagyon begyorsította itt a folyamatokat. Az első generációs kézműves pékek azok, akik külföldi példák segítségével sajátították el a kovászos kenyér készítését, lévén Magyarországon akkorra kihalt a tudás írmagja is. Ezek a pékek, akikről a blogon a nyitásuk után írtam az utóbbi tíz évben (Józsiról még akkor, amikor nem is volt boltja), ma már “rocksztárok”, ahogy az egyik olvasónk írta. A második generáció az, akiket az első generáció tanít meg a kenyérsütésre. A második generáció ennek megfelelően százszor annyi potenciális pékből áll, mint az első. Sok-sok évig az első generáció volt nekünk, de most nagy robbanás előtt állunk. A harmadik generáció pedig az, akiket a második tanít. Épp most. Facebook csoportokban, személyesen, blogokon keresztül. Még többen vannak, és a létrejöttüket nagyban segítette a járvány, ugyanis ők voltak azok, akik felvásárolták a kenyérlisztet a boltokban, miközben előtte soha nem tettek ilyet, és elkezdték kipróbálni, milyen az otthonsütés. Rengetegen vannak, akik személyesen megismerték a kovászt, a kovász az új vegánság és crossfit, mindenki bemutatja a világnak, hogy ő is csinálja. Az én közvetlen környezetemben is többen kezdtek bele ebbe, miközben korábban elképzelhetetlennek tartották ezt, és értek el jó eredményeket a kovásszal. És persze egyáltalán nem automatizmus, hogy egy otthonsütőből hivatásos pék legyen, hiszen elég sokan vezetnek autót, mégsem megy mindenki hivatásos sofőrnek, de a mostani gazdasági helyzetben, amikor sokan elveszítik a munkájukat, meg a vállalkozásuk bevételeit, azoknak elég biztos megoldás lehet egy pékség. Egy jó pékségnél gyorsan kialakul a törzsközönség, ennek tanúja voltam az utóbbi hónapokban a város legkülvárosibb és egyben egyik legfiatalabb pékségében, a Külvárosi Pékségben. Úgyhogy igen. Minél többen sütnek otthon, annál több jó pékség nyitása várható. Van azonban egy nagyon fontos különbség, amit észrevettem az első és a második generáció között, ami nyilván hatással lesz a harmadikra is. A “rocksztárok”, akik közül többet személyesen is ismerek, összességében alázatosan állnak a tésztához, a kenyérsütéshez. Azok, akikből a második generáció kiválása várható, valamint azok, akiket ők tanítanak, tehát egy elvi harmadik generáció tagjai lehetnek, helyenként elviselhetetlenül elitista képet festenek az online térben. Elég bemenni egy ilyen csoportba, és gyorsan bele lehet futni néhány nanecseszdfelazagyam-ba. Aki olvasta a Vadkovászos pékségről szóló írásomat, emlékezhet, hogy három tényező együttállása miatt örültem nagyon a találatomnak: távol a város középpontjától nehéz jobb minőségű pékárukat találni, az pedig, hogy minőségibb cuccokat viszonylag olcsón lehet kapni egy buszvégállomáson lévő bódéban, örömteli volt. Két dolog nem volt tisztázva a posztban, mert balga fejjel azt gondoltam, érthető: mi az a kenyérnél, hogy minőség (milyen szintjei vannak), és mi az, hogy olcsó (mennyiért lehet jó kenyeret készíteni). A poszt hatására a kovászszerető közösség ugyanis felháborodott. Állítólag ugyanis nem lehet igazán jó kovászos kenyeret készíteni ennyi pénzért (épp ezért dicsértem ugye a kenyér ár-érték arányát, ami úgy lehet magas, ha az érték relatív magas, vagy az ár relatív alacsony). Valaki konkrétan a fejemhez vágta, hogy én ugyan ne írjak semmit a kenyérről, mert képes voltam örülni egy “full élesztős kenyérnek". Az élesztő lett, úgy tűnik, az új sátán. Hogy ez mennyire balga dolog, arról egy gyors magyarázat. A kovászos kenyér a legjobb kenyér - ezt az állítást axiómaként kell a továbbiakhoz elfogadnunk, mintha azt mondanánk, hogy a direkttermő szőlők bora silányabb. Egyszerűen jobb az ízük, állaguk, héjuk, nemesebb és egyben hagyományosabb módon elkészíthető, összetettebb élelmiszerek. Úgyhogy a továbbiakban csak a kovászosra figyelünk, akkor is, ha néha szívesen lehúzok egy pohár othellót, szigorúan pinceszagú kávéspohárban. De nem elég a kovászos kenyeret keresnünk. Fontos megértenünk, hogy kovász és kovász között is van különbség, az elnevezés nem takar egyértelmű módot az elkészítésre vonatkozóan. Hagyományos értelemben az a kovász, amit lisztből és vízből készítenek, az adott hely természetesen előforduló élesztőgombái és baktériumai részvételével. Ez az a a kovász, amit egyszer elkészít a sütő vagy a pék, és onnantól életben van, és életben is kell tartani. Az élőlény évtizedekig, évszázadokig élhet, a pult alatt, egy hordóban, mindig, szinte minden nap kell vele foglalkozni. Ha az élőlényből egy darabot átvisznek egy másik helyre, akkor az ott található élesztőgombák és baktériumok “fertőzik meg”, és onnantól kezdve a kovász átalakul egy arra a helyre jellemző kovásszá. A kovász ezt, és csak ezt jelentette egészen addig, amíg a nagy pékségek el nem kezdtek ismét kovászt használni. A kovász másik, higított típusa az, amikor a kovászt gyorsan vagy lassan - de inkább gyorsan - előállítják, egy adott feladatra. Megerjed egy kevésbé nemes, kevésbé sajátságos gomba segítségével - konkrétan sütőélesztőt tesznek a masszába -, ettől élni kezd, aztán meg is sütik, el is pusztítják az egészet. A folyamat nem tart tovább három óránál, ami több, mint a sütőipari termékként árult gyorskenyér (a ma eladott kenyerek túlnyomó része), de kevesebb, mint a hagyományos kovásszal készült kenyerek fél napos babusgatásával töltött idő. Emiatt irtózni kell az élesztőtől? Nem. A helyén kell kezelni. Ugyanis élesztővel lehet tisztességes kenyeret készíteni, tökéleteset nem. Hagyományos, fél napos babusgatással lehet tökéletes kenyeret készíteni, olcsót nem. Tudjátok, miben van még sütőélesztő, és mi készül “kamukovásszal”? A Freyja csúcs-croissant-jai. Ja, a tésztához adnak egy kevés élesztőt, és ott a hordóban náluk a poolish, ami pontosan egy hosszú érlelésű, sokszor élesztős - Freyjánál vad - kovász. Rohadt jó dolgok készülnek sütőélesztővel, jelzem. A liszt minősége: na, az már tényleg game changer. “Kamukovász” - ezt a szót használják az élesztős kovászra a kézművesek, akik babusgatnak. Ezzel nekem csak az a problémám, hogy nagyon pejoratív. Ennek mentén aztán el is kezdődött egy káros folyamat ebben a nagyon-nagyon fiatal, csak második generációját élő közösségben. Az elitizmus gőgje kezdett terjedni. A Garat malom még a járvány első heteiben megfeküdt - a többivel együtt, persze -, amikor megrohamozták a tömegek, kenyérlisztért. A Garat malom egyike a legjobb malmoknak az országban, és ezidáig általában csak az vásárolt náluk - nyilván magasabb áron - lisztet, akinek fontos volt a minőség. A koronavírusos pánik miatt azonban bezárták a webshopjukat, és kiírták többek között az alábbiakat:   “Nem vagyunk felkészülve, hogy átvegyük azokat a vevőket a multiktól, akiknek eddig jó volt az ő lisztjük is.” Édes jóistenem. Én azt hittem, hogy egész idáig ezt csináltátok. Én azt gondoltam, hogy ezidáig boldogok voltatok, hogy eggyel több a törzsvevői kör, eggyel több ember hagyja ott a multilisztet - akármi is az -, és veszi a minőséget, és lehet edukálni, meg végre eggyel többen vagyunk. De ezek szerint a klub zártkörű lett lassan, és amint eléri egy malom az erőforrásai határát, elkezdhet fölényeskedni. Az ilyen hangulat is csak erősíti a leendő minőségi pékek gőgjét. Aki most találkozik először a kovásszal, és szeretne többet megtudni róla, annak nem jó, ha egy kellemetlen közösséggel találja szembe magát, mert nem kizárt, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy ennek része legyen. A folyamat hirtelen a visszájára fordul. Nem jó, hogy azok maradnak szívesen, akik két perc alatt be tudnak állni a dühös kenyérelit táborba, és simán felpofozzák egy héttel korábbi önnön valójukat. Ne náculjunk be: lehet tisztességes, jó kenyeret csinálni anélkül, hogy természetes kovászt etetnénk minden nap, és a tökéletességre törekednénk. A tökéletességnek is megvan a helye, meg a tisztességes dolgoknak is. Ha minden embernek, a kispénzűeknek is, akarsz adni egy kiló kenyeret minden másnap, akkor nem törekedhetsz a tökéletességre, mert a világon nincs annyi kézműves pék, hogy ellássa őket, nekik meg nincs pénzük kifizetni a napi 200 kenyeret sütni képes emberek és eladók napi fizetését, szétdobva (plusz adók, járulékok, rezsi, bérlet, áram, nyereség). És ahogy a második, majd a harmadik generáció elkezdi kitermelni a kézműves pékségeket, és egyre többen lesznek szerte a városban, és minden csúcskenyérre vágyó, fizetőképes vendég válogathat már a közeli pékségek között, a jó pékek is kénytelenek lesznek tisztességes, olcsóbb kenyeret adni, hogy szélesebb közönséget vonzzanak. Nagyon nagy szükség lesz a tisztességes dolgokra, a tökéletes mellett. Egyvalamivel azonban tényleg baj van. Az elnevezéssel. Mert jelenleg az, hogy “kovászos kenyér”, sajnos nagyon sok dolgot jelenthet, és így a vásárló becsapására szolgál. Aki megkóstolja az egyiket és a másikat, az pontosan tudni fogja, mi a különbség, de ez így nem jó. Nem jó, ha a név, az elnevezés nem takarja az elnevezés tárgyát. Kell új szó a kétféle kovásznak, amivel megkülönböztetjük őket. És akkor talán megállíthatjuk a második generációs elitistákat is, akiknek többé nem kell pejoratív hangulatú, erőszakkal létrehozott szavakkal bizonygatniuk, hogy ők a kovászjedik, mindenki más pedig alja munkát végez, mert ez egyébként nem is igaz.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!