2020. május 30. szombat, Janka és Zsanett napja
Hiram Abiftól gróf Saint-Germain-ig
Révay András
2020.05.18 21:06
Már több mint három évszázada létezik egy szervezet, melynek olykor még a neve is indulatokat gerjeszt. Szinte mindenki hallott már róla valamit, de – a tagjain kívül – csak kevesen mondhatják el, hogy valóban ismerik. Sok körülötte a félreértés, szándékos félremagyarázás és még több a homály. Ez utóbbi enyhítéséhez most egy új könyv járul hozzá, felvállalva, hogy ismereteket nyújt a szabadkőművesség eredetéről és a szervezeten belül használt szimbólumokról.

A könyv szerzője, Arthur Edward Waite (1857-1942), neve Magyarországon sem ismeretlen a misztikus tanok kedvelőinek körében. Számos könyve magyarul is megjelent. Az amerikai származású, brit költő és író Brooklynban (New York) született, de Angliában nevelkedett. Tizenhét éves volt, amikor meghalt a nővére és ez fordította gondolkodását kezdetben a pszichológia, majd az ezotéria irányába. Előbb a szabadkőművesek, később a rózsakeresztesek közé is belépett. Termékeny író volt, foglalkoztatta a jóslás, a kabbala, az alkímia, írt és fordított a Szent Grálról, két fantáziaregény is kikerült a keze alól. A Hermit Könyvkiadó által most megjelentett, szép kiállítású kis kötet Waite három írását tartalmazza. Az első, „A szabadkőműves szimbolizmus”, a második, „A szabadkőművesség történelmi eredete”. A könyv az előző két résszel összefüggésbe nem állítható 3. fejezettel zárul: Kivonat „A rózsakeresztes testvériség” című munkából”.

Az általánosan elfogadott álláspont szerint, hivatalosan 1717-ben létrejött szabadkőművesség szervezeti egysége a páholy. Egyes páholyok létéről korábbi időkből is vannak elszórt információk. A páholyokban rendszeresen találkozók különböző témákról eszmecserét tartanak egymással, ezt a beszélgetést „páholymunkának” nevezik. A szimbolizmussal foglalkozó rész szövegezése arra enged következtetni, hogy egy páholymunkán elhangzott előadást olvasunk. Az író megszólítja a hallgatókat. A fordítás – a hiányos impresszumú könyvben a fordító neve sajnos ismeretlen – többségében megtartja az eredeti, régies mondatszerkesztést, de a téma iránt érdeklődő – és abban kicsit talán már jártas - olvasót ez nem zavarja, viszont következtetést enged arra nézve, hogy a mű az 1800-as évek végén keletkezhetett. Az eredetire való utalás sajnos szintén hiányzik a könyvből. Mindjárt az elején leszögezi: a kőművesség „az erkölcsiség egy sajátos, allegóriával elfátyolozott és szimbólumokkal illusztrált rendszer”. Az iparosok – így a valódi „mesterségi” kőművesek - évszázadokkal ezelőtti céhes rendszere három fokozatú volt: inas – legény – mester. Ezt a felosztást a mai, modern szabadkőművesség is megtartja, a szerző ezek bemutatásával kezdi előadását. Szót ejt a beavatás jelentéséről, mert a jelölt, amikor először lép a páholyba „méltó és helyénvalóan ajánlott” személyként érkezik, ám soha többé nem fog olyan emberként kilépni a páholyból, mint amilyenként belépett.

A beavatottság eredetének szimbolikáját vizsgálva röviden érinti és párhuzamot von az egyiptomi Halottak Könyve, valamint Bacchus misztériumai és a kereszténység között, mindegyiknél jelen van a halál és a feltámadás. A régi beavatások szimbolikájában, valamint a keresztény mítoszban pontos vázlata található a misztikus születésnek, életnek, halálnak és feltámadásnak. Salamon temploma a szabadkőműves legendákban fontos szerepet játszik, a szimbolikus rendszernek szinte a középpontjában áll, ám – mint annyi másban – ebben sincs semmi titok. Az Ótestamentumban, a Királyok könyve 5-7 fejezeteiben részletes leírást találunk róla. Megértéséhez Waite mégis a Kabbalát javasolja, noha az írott törvény nyílt könyv, amelyet bárki olvashat, amelyhez bárki hozzáférhet, a kabbala szóhagyomány, amely titkos és csak a kiválasztottak részére volt fenntartva. Talán ebből is következik, hogy a szerző inkább csak a szabadkőműves szimbolizmus eredetéről szól, a szimbólumok magyarázatával adós marad. Aki tehát a titkok leleplezését várja ettől a könyvtől – csalódni fog. Az Ótestamentumban sokkal több információt talál, noha – beavatottság hiányában – valószínűleg nem lesz képes elhelyezni azokat a modern szabadkőművesség rítusrendszerében.

 A könyv második – már kevésbé előadás, inkább leíró jellegű – része a szabadkőművesség eredetével foglalkozik. Ha ez a téma felmerül, szinte egyáltalán nem kerülhető el a kapcsolat megemlítése a templomos lovagokkal, bár az ő történetük önmagában is éppen elég ismeretlen elemet tartalmaz. Az szerző nem szól a lovagrend keletkezéséről, pedig a következtetések levonásánál hasznos lett volna. A történetet, mely összekapcsolja a lovagokat a Skóciában működő szabadkőművességgel a lovagrend bukásának idején kezdi. Elképzelhető persze, hogy Waite figyelmét elkerülte vagy talán nem is ismerte azt a tényt, hogy a Templomosok egyik alapítója és első nagymestere Hugues de Payens, a Champagne grófságból származó frank lovag felesége, a Normandiában élő Catherine St. Clair, Skócia egyik prominens családjának tagja volt. Amikor meglátogatták a családot, meg is alapították 1128-ban, a Rend első, skóciai csoportját, akik I. Dávid skót király elit katonaságát alkották és a királytól jelentős birtokokat kaptak. Az is tény – bár erről sem esik szó - hogy a világ legrégebbi kőműves céhe Glasgow-ban alakult meg. Nekik már 1057-ben királyi kiváltságlevelük volt.

A szerző kitér IV. (Szép) Fülöp francia király és V. Kelemen pápa csöppet sem dicsérhető szerepére a lovagrend szétzúzásában, a Rend utolsó nagymestere, Jacques de Molay kivégzésére és a lovagok helyzetére más országokban. Elfogadja, hogy a Templomosok közül 1307-ben sokan Skóciába menekülhettek – ott a Rendnek komoly vagyona volt - és nagy szerepük lehetett 1314-ben a skót függetlenségi háborúk egyik legfontosabb győzelmét jelentő bannockburni csatában. Érdekes szómagyarázattal is szolgál. A legális kőműves céheket esetleg álcaként felhasználó lovagok megkülönböztetésül nevezhették magukat franc mason-nak. Mason angolul kőműves, a franc viszont egyaránt jelentett franciát és szabadot is. Noha a szabadkőművesség szimbólumainál nem említi meg, itt a Templomosoknál hivatkozik a Királyok könyvében is szereplő Hiram Abif építőmester halálára, rávilágítva – helyesen – arra, hogy ez a két rend kapcsolatára nézve nem bizonyító erejű. Helyette annyit mond: a templáriusoknak a szabadkőművesekkel való kapcsolata összeegyeztethetetlen a történelmi tényekkel. Ez pedig sok mai kutató álláspontjával is találkozik, mások vitatják. A két fejezet tehát érdekes adalék, de ismereteinket hitelesen bővítő, új információkkal nem szolgál.

Az eddigiektől teljesen független harmadik rész: Kivonat „A rózsakeresztes testvériség" című” munkából, magáról a rózsakeresztességről semmit nem mond. Főleg gróf Saint-Germain, néhány oldalon pedig gróf Cagliostro személyével foglalkozik. A mozgalom, melyben Magyarországon Comenius is érintett lehetett, Németországban keletkezett az 1600-as években. A magát Saint-Germain grófnak nevező személy létezését a francia nemzeti levéltárban, a francia külügyminisztérium levéltárában, a holland és az egykori porosz birodalmi levéltárban, a bécsi levéltárban és a dán állami levéltárban fennmaradt feljegyzések is alátámasztják. A XVIII. század egyik leghíresebb kalandora, kémikus, diplomata, feltaláló, költő, zeneszerző, festő, orvos, látnok és okkultista, akit a másik kalandor, Alessandro Cagliostro is példaképének nevezett, egyes információk szerint a rózsakeresztes és a szabadkőműves szervezetnek is tagja volt. A kereszthivatkozások tömkelege a könyvben igencsak feladja a leckét mindazoknak, akik a két figurához kicsit is közel szeretnének kerülni. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy Saint-Germain-t II. Rákóczi Ferenccel is kapcsolatba hozza, bár erre vonatkozóan bizonyítékot nem mutat fel. A könyvnek előnyére vált volna egy szerkesztői jegyzet, valamint név- és tárgymutató, de sajnos mindhárom hiányzik.

Kapcsolódó témák

Szent György napján, Kőszeg városában, tizenegy órakor, egyszerre két hagyomány kel életre. Mindkettő több évszázados. Náluk naponta nem délben, hanem tizenegykor harangoznak és erre 1532 óta jó okuk van. Augusztus 29-én ekkor vonult el a vár alól a török. Szent György napján viszont – 1740-től kezdve minden évben – felnyílik a „Szőlő jövésének könyve” és belerajzolják, miként néznek ki a dűlőkről hajnalban levágott friss szőlőhajtások, a „szőlő jövése”.

2020.04.03 18:23

A kifejezést könyvében a szerző, Damian Bradfield, egy szinte mindenki által ismert, internetes cégre használja, nem minden alap nélkül. Ő maga – a szó irodalmi értelmében véve – nem író, hanem számítástechnikai szakember. Angliában született és tanult, egy ideig Hollandiában dolgozott, vállalkozásának székhelyét később áttette az Egyesül Államokba. Ma is ott él.

Az idősebb generáció tagjai közül bizonyára sokan emlékeznek még a mondásra, mely szerint; akinek az isten hivatalt adott, annak észt is ad hozzá. Az is valószínű, hogy ugyanolyan sokan – ha nem többen – vannak, akik a saját bőrükön tapasztalták, hogy ez bizony nincs mindig így, Sőt, többnyire nincs így! Miközben igaz ennek az ellenkezője is: vannak jó, olykor kiváló vezetők. Ami pedig még ennél is fontosabb; a vezetés tanulható!

Valószínűleg sokan elveszítenék a fogadást arra vonatkozóan, mikor volt az országunk először hivatalosan Népköztársaság? Mint ahogy arra is csak nagyon kevesen tudnának válaszolni: hogyan, mikor történhetett, hogy Pozsonyban, a Cseh Légió katonái, békés magyar civileket – köztük gyereket – lőttek le? A kérdésekre a választ a Hadtörténeti Intézet és Múzeum legújabb kiállításán találjuk meg.

Téved, aki a cím olvasatán valami közlekedési vagy lakásbiztonsági berendezésre gondol. Ezt a kifejezést egy ember magára alkalmazva használta – és bizony nem kicsi veszedelem az, amit feltárt. Tette ezt annak ellenére, hogy tudta: halálos veszedelembe sodorja általa önmagát. Ismereteink szerint még él, feltehetően Moszkvában. Az Egyesült Államok Észak-Karolina államából Moszkváig vezető útjáról könyvet írt, mely magyarul Rendszerhiba címen jelent meg.

Blog ajánló
Városlátogatások Firenze
FirenzeAz Arno folyó partján fekvő, történelmi emlékekben bővelkedő, reneszánsz várost egy blog keretei között bemutatni, lehetetlen vállalkozás. Az ókori rómaiak által alapított település műemlékeit megcsodálni több napot is igénybe vesz. A toszkán fővárost a „középkor Athénja”-ként is emlegetik.Nézzünk meg néhány érdekességet.Tudtátok, hogy a város felett egy titkos folyosó kanyarog, melyet Giorgio Vasari épített meg Cosimo de’ Medici toszkán nagyherceg megbízásából.  Ma Vasari folyosóként emlegetik. A közel egy km. hosszú járat egy-két emelet magasságban kanyarog a város felett. A Palazzo Vecchioból indul, ahol a Mediciek kormányzati hivatalai működtek, és az Uffizin át a folyó túloldalán álló pompás Pitti-palotáig vezet, ami a család otthona volt. A legenda szerint Cosimo nagyherceg a folyosót arra is használta, hogy személyesen kémlelje ki az utca hangulatát, illetve egyes házak belsejébe is betekinthessen onnan. A titkos járat elhalad a Santa Felicita-templom homlokzata előtt is. Egy innen nyíló erkélyen át a hercegi család az egyházi szertartásokon is részt vehetett, anélkül, hogy az alattvalókkal elvegyült volna.A folyosó, Firenze legöregebb hídja, a Ponte Vecchio (Öreg híd) fölött is áthalad. Ennek a láthatatlan folyosónak köszönhetjük a híd aranyműveseit. Korábban ugyanis mészárosok birtokolták, akik az állati hulladékot közvetlenül a folyóba dobták. Mikor azonban Cosimo megépíttette a folyosót, nem kívánta szagolni a rohadó hús bűzét. Kiadta a mészárosok útját, és a helyükre ékszer kereskedőket költöztetett. Az ékszerüzletek azóta is a híd jellegzetességei közé tartoznak.Firenze legismertebb műemlékei Uffizi képtárA Mediciek által alapított képtár nemcsak Olaszország, hanem az egész világ egyik legértékesebb és leggazdagabb gyűjteménye. Az elnevezés "irodákat", "hivatalokat" jelent, mivel a XVI század végén, amikor elkészült az U-alakú épület, a földszinten helyezkedtek el Toszkán Nagyhercegség hivatalai. Az első emeleten kaptak helyet a Mediciek udvari művészeinek a műhelyei, a legfelső szinten pedig a család gyűjteményei. Itt őrzik Botticelli két remekművét a Vénusz születését és a Tavaszt, itt láthatjuk Michelangelo festményét a Tondo Donit, Tizianótól az Urbinoi Vénuszt, Leonardo da Vincitől pedig a Három királyok imádását és az Angyali üdvözletet, hogy csak legismertebbeket említsem. A képtár valahol a turistaáradat mögött található.Piazza della SignoriaA Városháza tere, amelyen a legfontosabb események zajlottak a középkortól kezdve. Itt fogadták a város előkelő vendégeit, itt tartották évszázadokon keresztül Firenze védőszentjének, Keresztelő Szent János tiszteletére rendezett látványosságokat és itt végezték ki 1498 májusában eretnekként Savonarolát. aki letartóztatásáig a perjeli tisztet is betöltötte. A teret díszítő gyönyörű szobrok közül a Neptun szobor és szökőkút nem nyerte el a firenzeiek tetszését, túlságosan aránytalannak, ormótlannak tekintették a város lakói a művet, s éppen ezért azonnal a "Biancone", névvel illették, amelyet talán  "Nagy fehér szörnyűségként" lehetne lefordítani. Nem aratott túlságosan nagy elismerést a Hercules szobor sem, Baccio Bandinelli alkotása. A Városháza homlokzatán oroszlánt ábrázoló szobrot láthatunk mivel Firenze címerállata az oroszlán. A neve Marzocco. Marsnak, a háború istenének a nevéből származik az elnevezés, s a középkorban a Városháza mögötti épületekben éppen ezért oroszlánokat őriztek.A Városháza mellett találjuk, a szabadtéri szoborgyűjteménnyel díszített, gótikus stílusú Loggia dei Lanzi-t a tér egyik legjellegzetesebb épületét. Itt láthatjuk Benvenuto Cellini bronzból készült Perseus szobrát és Giambologna remekművét, a Szabin nők elrablását.Santa Maria Novella-bazilikaSanta Maria Novella-bazilika Firenze első gótikus temploma és egyben első bazilikája. 1279-ben kezdték el építeni és valamikor a 14. század közepén készültek el vele. A fehér és zöld márvánnyal burkolt külső falak számos fontos műalkotást rejtenek.Itt látható „Keresztelő Szent János élete” freskók, melyek a város akkori polgárait és szokásaikat lehet felfedezni. A templom további híressége a Spanyol-kápolna freskói, melyen az agarakként ábrázolt dominikánusok terelik az „elveszett bárányokat”. A bazilikához szorosan kapcsolódik két irodalmi alak, Dante és Boccaccio. Míg a Strozzi-kápolna 14. századi freskóját Dante „Isteni színjátéka” ihlette, addig a Filippo Strozzi-kápolna maga szolgált Boccaccio „Dekameronjának” első színhelyéül.A firenzei Dóm                                                                                       A firenzei Dóm, vagy hivatalos nevén a Santa Maria del Fiore (“virágos” Szűz Mária templom), Firenze egyik legtöbbet fényképezett, s legismertebb műemléke. 1296 szeptember 8-án rakták le a katedrális alapkövét, de az építkezés hosszan elhúzódott, több mint százötven évig tart. Ma is az egyik legnagyobb templom az egész világon. Ma sincs ennél magasabb épület Firenzében, a kupola kilátóteraszáról  csodaszép körpanoráma nyílik a városra, s a Firenze környéki dombokra.Firenzei képek:Nézzünk meg egy videót a városról:https://www.youtube.com/watch?v=-gxBIzaNfIw                                                                                                     By vinpet /forrás: internet/
Egy nap a városban Élet a járvány után - Önmaguktól függő mikroközösségek
Egyéni tragédiák ezrei zajlanak éppen ezekben a percekben, és szörnyű helyzetbe kerülnek emberek. És noha nagyon együttérzek velük, most mégis a vállalkozásokról szeretnék írni a járvány kapcsán, azoknak is csak egyetlen fajtájáról, ahol elég nagy a baj, pedig nem szabadna így lennie. És nem is kerülne sokba kimenteni őket. Definiáljuk a Pusztítás / Kieső Bevétel arányt: azt fejezi ki, hogy egységnyi pénzmegvonás mekkora negatív hatást képes kiváltani Budapesten, vagy méginkább a város kulturális szövetén. Az arány akkor nagy, ha a negatív hatás jelentős, már nagyon kis kieső bevétel esetén is. Vannak helyek, ahonnan hiányzó egymillió forintot meg sem érezni, máshol emiatt be kell zárni egy ikonikus térnek, ami a tulajdonosa személyes csődje miatt potenciálisan sosem nyithat meg újra. A két hely, amiről most írni szeretnék, mindenképp a legnagyobb Pusztítás / Kieső bevétel arányt felmutatni képes intézmények között van. 2020 márciusa előtt nem lehetett sejteni, hogy kétfelé lehet csoportosítani a vendégekkel dolgozó helyeket. Ma már annyira  tudjuk ezt, hogy csak ez látszik: az egyik csoportba tartozók átvészelhetik a kormány járványintézkedéseit, a másikuk nem. Egyikük meg tudja - vagy inkább: meg akarja - tartani a dolgozóit a veszteséges időkben is, a másikuk úgy hajítja ki őket egy perc alatt, mint a sicc. Kiugrott a nyúl a bokorból: akinek a profit az első, azoknak van tartaléka, nagy részük a dolgozókat is simán cserélgetik, ha kell. Hozzá is szoktak, tegyük hozzá. Akiknek a profit mindig is másodlagos volt, mert egyszerűen pontosan azt és úgy szerették csinálni, amit és ahogyan csináltak, és a bevételek csak fenntartották ezt a szeretetteljes tevékenységet - jó termék esetén meg még azért nyereséget is termeltek persze -, vagyis sokkal emberibb módon közelítették meg az egészet, azok most lehet, hogy végleg eltűnnek a városból. Most derül ki két dolog: az egyik, hogy mennyire hajszálon függnek Budapest legizgalmasabb helyei, a másik, hogy van-e értelme szoros kulturális közösségeket létrehozni. Mint írtam, két hely van, amik legjobban szíven ütöttek ebben az értelemben, amik nélkül Budapest nem lenne ugyanaz. Ha voltál már ott, tudod, ha nem voltál, hidd el. Olyan izgalmas pontjai a városnak, amikre ha véletlenül rábukkansz, nem hiszed el, hogyan lehet ilyen szenzációs szingularitás mellett csak úgy elsétálni, és miért nem voltál eddig itt. Nem a látvány, nem a hatszáz éves barikolt szesz, nem az élére vasalt profizmus, hanem valami egészen más. Az egyik ilyen szingularitás nekem a Jedermann. Hans Van Vliet, a Magyarországon élő holland zenész 2010-ben alapította azzal a céllal, hogy a nevéhez hűen - jeder Mann (oder Frau, teszem hozzá) - a város mindenféle embert bevonzó jazz-klubja legyen, ahol éjfélkor is lehet reggelit kérni, a hátszín meg kétezer forint akkor, amikor már mindenhol máshol hirtelenjében steak-szakértő pincérek kínálták kétszer ennyiért, és Wahorn András igyekszik szabályok nélküli zenét játszani. Mivel Hans gyakorlott klubmegálmodó - nevéhez köthető a budapesti Sixtus kápolna, a Pótkulcs, az Ötödik bejáró, a Castro, az Ellátó, a Jelen vagy a Most -, így pontosan tudta, mit akar, és hogy azt hogyan éri el. Tudta, hogyan lehet a város különös arcait egy helyre hívni. Egyébként 1990-ben jött Budapestre, három hétre, de megismerkedett a későbbi feleségével a másodikon. Azóta itt él, és azóta vendéglát. A Jedermann tényleg olyan hely, hogy ha koncert van, akkor minden asztalnál egymástól tökéletesen különböző ember ül. Életkorban 18-80, társadalmi státuszban anarchista programozótól öltönyös üzletemberig, mindenki. Ha sosem tudtad elképzelni, hogy valaha egyedül jársz majd kocsmába, és egyedül nézegeted az arcokat, és elegyedsz szóba velük, belépve erre a helyre akkor is azt mondod, hogy “ja, de, mégis el tudom”. Az egyik sarokban ülve, az asztali lámpa sárgás fényével az arcomon, a jazzt hallgatva a végtelenségig tudom fürkészni az embereket, akik éppolyan változatosak, amilyeneknek gyerekként elképzelted, csak épp elhitette veled a közélet meg a tévé, hogy nem így van. A másik nagyon különleges hely, ami egyike Budapest legfontosabb kulturális intézményeinek, és máris élő történelemnek számít: a Nyitott Műhely.  A Nyitott Műhely művészkörökben fogalom. Ha itt most elkezdeném bemutatni Finta Lacit, a hely gazdáját, akinek a pincéjének fenntartásához Esterházy Péter is utalt minden hónapban egy összeget, egy könyv telne be. Ennyire ismert személy ő az irodalmi, meg aztán a zenész, építész, film, képzőművész körökben. Egyszerűen azért, mert 2000-ben megnyitotta ezt az ideális helyen lévő befogadó teret. A Déli pályaudvar közel van, mégis, a pince annak szintjétől picit magasabban, eldugottabb helyen. Ha először mész be ide, nem igazán tudod, mi ez. Az illatok alapján, a kilincseket lenyomva, a régi deszkákból tákolt polcok között nagypapám műhelye ugrik be. Ott van a levegőben nem csak az eszközök, olajok, ottfelejtett tonnányi felhalmozat szaga, de hangulatában is, az ajtók közé benézve, a látványt befogadva is egyértelműen műhely-érzésünk van. Különös véletlen, hogy ez tényleg egy bőrös műhelynek nyitott, 20 évvel ezelőtt. Véletlen, mert  egyáltalán nem szolgált szinte egy percig sem bőrösműhelyként, lévén a barátokkal megült megnyitóbulin máris lefoglalták a képzőművész ismerősök, hogy itt bizony ők kiállítanak majd. Úgyhogy kiállítás lett, az első a több százból, ami azóta volt itt. De vannak itt koncertek, beszélgetések, filmklub és mindenféle kulturális esemény, minden héten több is. Én Török András új Budapest-könyvének elő-bemutatóján vettem itt részt, meghívott vendégként. Laci közben le is költözött ide. Reggel felkel, kinyitja az ajtót, és az nyitva van, amíg este le nem fekszik. Előfordul simán, hogy lemész, leülsz az egyik kávézóasztalhoz, de nem jön senki. Egyszerűen azért, mert nincs is ott senki! Laci elment valahová, és nem zárta be az ajtót, mert az nem illik a helyhez. Nyitott Műhely. Ha ott van, megkínál a levesből, amit főzött, ott hátul. Ha nincs, akkor megvárhatod. De a legkülönlegesebb a sarokban található, máig működőképes, és rendben tartott bőrösműhely (a lenti képen balra). A sarok, ami miatt az egész helyet megnyitották, hogy itt majd műhelymunka lesz, diákokkal, szabadon, beszélgetve. Ott lógnak a bőrök, és várják, hogy egy nap majd Lacinak megint lesz ideje bőrözni, kiállítani, ezzel foglalkozni. Mintha csak úgy alakult volna, tiszta véletlenségből, hogy Lacit istennek sem hagyják dolgozni a művészek, mert mindig újabb és újabb jelentkezik be, hogy itt adná elő magát. Persze azért nem ez a helyzet, Finta László élvezi a munkáját. Biztosan élvezi, hogy szeretik, hogy felfirkálnak róla valami frappáns mondatot a falra, hogy ez tölti ki az életét, annyira, hogy családot sem alapított, a hagyományos értelemben vett magánéletet sem alakított ki magának a Nyitott Műhelyben élve. Mindkét helyre igaz, a Nyitott Műhelyre és a Jedermannra is, hogy a bevételük zérusra esett vissza a járvány miatt. A kormány segítsége, ami abból állt, hogy bizonyos adóterheken valamennyit enyhített, nem sokat segített volna akkor sem, ha hiány nélkül megkaphatják, hiszen a számlák ugyanúgy jöttek, ahogy előtte. Egy nem változott, és ezt mi is észrevettük a saját háztartásunkban: a közüzemi, biztosítási számlák, tagdíjak, bérleti díjak megállíthatatlanul és változás nélkül jönnek, ezeknek a helyeknek pedig ez havi több százezer forint. A másik probléma, hogy egy ilyen családias helyen az alkalmazottak is szinte családtagok. Nem kérdés, hogy küzdenek értük, nem kérdés, hogy ki akarják bekkelni velük a járvány utánig, ez nem olyan “lecseréllek valaki másra, ha akarlak”, vagy “menj haza, éld túl, aztán legfeljebb visszajössz legatyásodva, hitelekkel” dolog. Csakhogy a kormány segítsége, a mi adónk segítsége erre a helyzetre előírta, hogy olyan helyeknek jár a bértámogatás, amik 15-50%-os visszaesést éltek meg a járvány miatt. 50%-nál nagyobb visszaesés felett nem segítenek, nem szállnak be az alkalmazottak bérébe, hogy ottmaradjanak, aki nem képes a korábbi bevétel felét előteremteni, az heroikusan ugyan megpróbálhatja ott tartani az embereket, de saját zsebből ez nem nagyon tartható sokáig. Miért nincs bevétel? Mert egy kulturális tér, ahol egyébként van vendéglátás, hogyan szállítana házhoz ételt? Persze, lehetne, és persze, van, aki igénybe is veszi a dolgot, szolidaritásból. De ki viszi házhoz a kiállítást, a koncertet? Anélkül mit ér egy rántotta, vagy egy tojásos nokedli? Nem enni járunk oda, és nem a szomszédból, hogy beugorjuk érte, ez nem megoldás. Voltak tartalékok, minimális tartalékok, amik mára elfogytak. Mondanom sem kell, ezek a helyek nem épp a maximális profitra hajtanak, inkább hasonlítanak a nonprofit helyekhez, mecenatúrákhoz: ha minden számla ki van fizetve, mindenki megkapta a pénzét, és a tulajdonosnak is maradt miből boltba menni, akkor az már jó. Most lehet azt mondani, hogy “ez egy kegyetlen világ, tessék beállni a sorba”, meg “úgy kell nekik”, de a helyzet az, hogy sem a Nyitott Műhely, sem a Jedermann nem lenne ilyen, ha a profit elsődleges lenne. Nem is léteznének. Nem csak azért, mert nagyobb profit esetén nem kapnánk olcsón steak-et a jazz-műsor mellé, vagy mert nem bírnánk ki egy magasabb belépődíjat az önkéntes adományok helyett, hanem mert minden megváltozna. Mélyen ott van a helyek genetikai kódjában az, hogy a közösség, ami a jelenlétével fenntartja, az család. És adnak pénzt, de nem azért, mert ez a gerince a kapcsolatnak. Ahogy a családtagunknak is adunk, úgy adunk ide is, és ezért cserébe egy családi vacsorán, családi beszélgetésen, családi koncerten ülünk, és így viszonyulunk mindenki másra is a helyszínen. Úgy adjuk a pénzt, mint ahogy a családi rendezvény előtt összedobjuk a rendezvény árát: igazából jólesik. Ez egy nyitott család, bárki bármikor csatlakozhat. És most az egyik családtag bajba került, és a családnak kell kihúzni a bajból, különben nincs több családi rendezvény. A Jedermannban most örökbe lehet fogadni helyeket, és terveznek valami webshop-szerűséget is. A Nyitott Műhely is a törzsvendégek segítségére számít, hogy kifizesse a számlákat. Ez most a teszt: elég erős-e ez a közösség ahhoz, hogy tényleg családnak lehessen nevezni? Vagy csak a jókedv, szórakozás, kulturális rendezvények iránti érdeklődés tartotta össze? Vagy valami mélyebb, emberek közötti erő, ami nem hagyja az intézményt eltűnni? Ha ezek a helyek most megmenekülnek, az mindennél erősebbé teszi őket. Akkor megmutatják, hogy érdemes családi közösségeket létrehozni, mert az erősebb háló, mint a nagy profit. Megmutatja, hogy ha itt ezentúl jönnek-mennek a járványok, akkor csak erre lehet számítani: a családra. Ha pedig elbuknak, akkor a nagyobb tőke köré gyűlő helyek erősödnek, valamint mindenkor a kormány segélycsomagjának kialakításától függ, hogy egy hely élhet-e, vagy nem. Képzeljétek el, milyen fontos kérdés ez. Ez dönti el, hogy milyen lesz Budapest a jövőben, hogy luxussátrakba térünk majd be minden sarkon, amiket egy perc alatt össze lehet pakolni, és máshol felverni, vagy megerősödnek a hagyományra, gyökerekre épülő közösségi terek, amiket fenntartják azok, akik szeretik, hogy vannak.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!