2020. augusztus 7. péntek, Ibolya és Afrodité napja
Mindig túl kellett élni valamit!
Révay András
2016.11.02 23:44
Túl vagyunk 1956. hatvanadik évfordulójának megünneplésén. Elhangzottak a hivatalos beszédek, most ismét a hiteles tanúké lehet a szó. Szerencsére még vannak ilyenek! Olyan is van, akit tehetsége képessé, alkalmassá tesz arra, hogy egy könyvben megossza velünk emlékeit, ne engedje feledésbe merülni súlyos, nehéz évek valós történéseit.

 Bartha-Kovács Ilona – Dr. Szablya Jánosné – Helen Mary Szablya – idehaza csak Szablya Ilona – Magyarország tiszteletbeli főkonzulja Washington, Oregon és Idaho államban. Több könyve jelent már meg Amerikában, melyekben a magyar társadalom és történelem kérdéseit dolgozta fel. Volt miről írnia, hiszen tizennégy éves volt, amikor Magyarországon az ÁVH letartóztatta édesanyját. Érhető, ha szinte egy csapásra vált felnőtté. Apja már korábban elhagyta az országot, nagyszülei betegek voltak. Ő gondoskodott két húgáról és tartotta kézben a család életét. Osztályidegenek voltak olyannyira, hogy a Molnár és Moser illatszergyár nyomai még ma is fellelhetők Budapest belvárosában. Hogy megmeneküljenek a kitelepítéstől 16 évesen férjhez ment – ám ebből életre szóló házasság lett. Három gyermekükkel 1956 decemberében hagyták el Magyarországot, de a magyar kultúra iránti elkötelezettségüket egy pillanatra sem adták fel.

 Nehéz a fordító dolga, amikor a szerző maga is tökéletesen beszél magyarul – mondta el a könyv bemutatásakor Jeney Attila, a könyv fordítója. Ilyenkor érzékelhető a legpontosabban, milyen gazdag is a magyar nyelv. Mennyi áthallása van egy szónak, hány különböző módon lehet visszaadni egyetlen, egyszerűen leírt gondolatot. Miközben ügyelni kell arra, hogy az érzelmek tükrözése ne menjen a történelmi hűség rovására. Ráadásul egy olyan élet leírásáról van szó, melyet egészen szürreális jelenetek tarkítottak. A világháborús megpróbáltatásoktól az orosz megszálláson át az ÁVÓ zaklatásaiig, történetek sorát írja le – és ami a legfőbb érdeme: mindezt bosszúvágy nélkül! Megtanulhatjuk tőle, hogy nem fekete-fehér a világ. Le merte írni orosz katonáról, SS tisztről, amikor bizonyos helyzetekben tudtak emberként viselkedni. Arra int bennünket, hogy ébredjünk fel ebből az állandó barikádharcból, amiben a mai napig kénytelenek vagyunk élni! Hogy gyűlölködünk, ahelyett, hogy leülnénk és csak a tényekhez ragaszkodva, normálisan megbeszélnénk közös dolgainkat. Nem ítélkezik – bemutat. Figyelembe véve mindazt, ami megtörtént vele, ez óriási teljesítmény. Szablya Ilona az életét ugyanis milliomos csemeteként kezdte. A maga korának felső tízezrébe tartozott és úgy nevelték, hogy majd rá marad a gyár és az üzletbirodalom vezetése. Mindent elveszített – majdnem az életét is – ma mégsem gyűlölködik. Megmaradt a középúton. Ezt az életet olykor egészen szimbolikus jelenetek színesítik. Az országból való menekülésükkor, végül egy szamárfogaton érték el a céljukat, felvillantva bennük, hogy a Szent Család is szamáron menekült!

 Sokan, sokszor elmondták már, hogy egy könyvet mindenki meg tud írni – a saját életét. Szablya Ilona már nem egy könyvet írt és magyarul sem ez az első, amit olvashatunk tőle. Miért kell megjegyezni, hogy magyarul? A szerző az Egyesült Államokban, Seattle-ben él, angolul ír. Bár még ma is tökéletesen beszél magyarul, a könyveit mégis fordítják. A Kairosz Kiadónál megjelent „Vasfüggöny kölnivel” című könyve ugyan önéletírás – de sokkal több annál. Már Petőfi is figyelmeztette költőtársait: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, nincs rád szüksége a világnak…” Ennek a könyvnek sem az egyén problémái jelentik a lényegét. Kezdetben érdekes leírását kapjuk az 1940-es évek Budapestjének. Előbb egy hét, majd egy 14 éves lány szemével láttatja a várost, a háborút és az utána következő békét. A fordulatos cselekmény során kimondatlanul is világossá válik mindjárt az elején: a körülmények semmire sem adnak felmentést! Egy háborúban sem az egyén számít igazán, hanem az ember, aki vívja. Az eredetileg még 1977-ben(!) írt könyvben ma is érvényes mondatok vannak, közöttük olyanok is, amiket nehéz megemészteni, hiszen 1945 februárjában egy 11 éves kislánytól halljuk, hogy „a halál barátunkká vált. A szemébe néztünk és kezet fogtunk vele.” Vagy két évvel későbbről: „Már 1947-re egy tizenhárom éves lány is – mint én – tudta, hogy a szabadság csak akkor lehet tartós, ha igazságos és szabad önrendelkezést jelent mindenki számára.”

Roppant érzékletes a leírás a háborút csak hírből ismerő Svájcról vagy ahogyan a külföldön először járó, lány rácsodálkozik Párizsra. Felteszi és meg is válaszolja a kérdést: „Mire vágytam? Képesnek lenni arra, hogy azt tegyem, ami megelégedettséggel tölt el. De mit ér az élet szabadság nélkül? A szabadság volt az, amire mindennél jobban vágyakoztam.” A későbbi helytállásának belső mozgatóira jól következtethetünk véleményéből: akinek neveltetéséből eredően természetessé válik, hogy tökéletes nyelvtudása okán, tizenhárom évesen Párizsban, üzleti tárgyaláson apjának tolmácsol, annak úgy kell kinézni, mint egy úrinőnek! A 1949-es államosítás időszakáról írott gondolatai ma is döbbenetesen érvényesek. „Amikor a kormány az egyedüli birtokosa minden vagyontárgynak, vajon hol találunk igazságot, vagy hol kaphatunk jóvátételt, ha kicsikarják tőlünk egész életünk megtakarításait?” (333. oldal) A mai olvasónak itt kivédhetetlenül a nyugdíj-megtakarítások elkobzásának itthoni ügye jut eszébe! A gyereklány élete persze nem nélkülözi a romantikus fordulatokat sem. Szerelem, vonzódás, józanész, család iránti kötelesség, biztonság utáni vágy – egyszerre kavarog a fejében és a végén megszületik a körülmények által jelentősen befolyásolt döntés – 1951-ben férjhez megy.

A könyv egyik hangsúlyos pontja az 1956. októberi események plasztikus leírása, ahogyan a helyszínen volt szemtanú beszámol. Eddig nem ismert részletekkel, szovjet katonák harcáról a benyomuló friss – mongol kinézetű – erők ellen. Amit a Parlament előtt történtekről az 581. oldalon olvashatunk annak az iskolai történelemkönyvekben volna a helye! Végül pedig a kalandregénybe illő menekülés históriája zárja egy fiatalasszony cseppet sem mindennapi életének magyarországi szakaszát. Elgondolkodtató olvasmány ez a könyv, most, a hatvanadik évforduló táján!

                        Szablya Ilona
                        VASFÜGGÖNY KÖLNIVEL
                        Magyarország 1942 – 1956
                        Kairosz Kiadó - 2016
                        ISBN 963-662-835-2
                        Séd Nyomda, Szekszárd
Kapcsolódó témák

Mindazok számára, akiket érdekelnek a történelmi események, valamint a háttérből azokat mozgató folyamatok, meglepő adatokkal szolgálhat egy – már a címében is ellentmondást hordozó – könyv. Írója vitába száll a jelenleg elfogadott eurocentrikus nézetekkel, mely szerint Európa hegemóniája évszázadok óta meghatározója a történelemnek. Más megvilágításba helyez napjainkban zajló eseményeket és némi betekintést enged egy lehetséges jövőbe.

Divat mostanában titkok „leleplezése”. De csalódni fog, aki a cím láttán titkos társaságra vagy nemzetek fölött átnyúló, sötét összeesküvésre számít. A Pallas Athéné Kiadónál idén megjelent kötet, a „Bolygónk globális hatósága” nem erről szól. Ilyen hatóság most még nem létezik! Arról pedig, hogy talán jó lenne, ha létezne, mindenki kialakíthatja a saját véleményét – miután elolvasta a könyvet.

Két szerző – egy mérnök és egy szociológus professzor - közös könyve, a Designing Disorder, 2020 áprilisában jelent meg Londonban, a Verso Kiadónál. A Pallas Athéné Kiadó jóvoltából májusban már a magyar olvasó is kezébe foghatta a városépítés, a városi élet érdekességeivel foglalkozó, „A rendezetlenség megtervezése” című kötetet. A modern város minden korábbinál pontosabban megtervezett, szigorúan meghatározott, ezek a határok pedig elidegenedést szülnek. Nem kell építésznek lenni, saját tapasztalataink alapján is feltehetjük a kérdés: biztosan jó ez?

Már több mint három évszázada létezik egy szervezet, melynek olykor még a neve is indulatokat gerjeszt. Szinte mindenki hallott már róla valamit, de – a tagjain kívül – csak kevesen mondhatják el, hogy valóban ismerik. Sok körülötte a félreértés, szándékos félremagyarázás és még több a homály. Ez utóbbi enyhítéséhez most egy új könyv járul hozzá, felvállalva, hogy ismereteket nyújt a szabadkőművesség eredetéről és a szervezeten belül használt szimbólumokról.

Szent György napján, Kőszeg városában, tizenegy órakor, egyszerre két hagyomány kel életre. Mindkettő több évszázados. Náluk naponta nem délben, hanem tizenegykor harangoznak és erre 1532 óta jó okuk van. Augusztus 29-én ekkor vonult el a vár alól a török. Szent György napján viszont – 1740-től kezdve minden évben – felnyílik a „Szőlő jövésének könyve” és belerajzolják, miként néznek ki a dűlőkről hajnalban levágott friss szőlőhajtások, a „szőlő jövése”.

Blog ajánló
Városlátogatások Somogyi kirándulás
Somogyi kirándulásSomogyország, a balatoni üdülővárosok és a gyönyörű megyeszékhely Kaposvár mellett, számos érdekes, történelmi és kulturális élményt kínál a látogatóknak. Ezek közül szeretnék bemutatni néhányat.Somogyvámos, Pusztatorony:Somogyvámos határában sétálva, a kukoricaföldek és a mosolygó napraforgó táblák mögött egyszerre elénk bukkan egy magányos, romjaiban is fenséges torony. Az Ihász-dűlőnek nevezett dombon látható a Pusztatoronynak nevezett középkori templomrom.A Pusztatorony romja a korai letelepedés bizonyítéka. A régészeti feltárás és az építészettörténeti kutatás szerint az eredetileg román stílusban épült templom egyhajós, félköríves szentéllyel valószínűleg a XII. században épült.Somogyvári Bencés ApátságSzent László király alapította hazánk egyik legjelentősebb monostorát Somogyváron 1091-ben. Az egykor virágzó apátságra ma már csak a romok emlékeztetnek. Nem lehet véletlen, hogy Szent László király itt, Somogyország szívében alapított monostort. Ez ugyanis Koppány földje volt. 997-ben innen indult végső csatájára a pogány vezér. A Várdomb aljában lévő forrás legendája szerint Koppány legyőzése után itt mosta le kardját Szent István király. A XI. századi királyi alapítású monostorok között a tihanyi mellett a somogyvári az egyetlen, amelynek alapításáról hiteles feljegyzés (notitia) maradt ránk. Alapításának ünnepén, 1091-ben, Szent László király mellett jelen voltak országos és egyházi főméltóságok, II. Orbán pápa követe, Saint-Gilles apátja szerzeteseivel és Péter, a somogyvári monostor apátja. A király rendkívüli gesztusa volt, hogy a somogyvári szerzeteseket a többi magyarországi bencés rendháztól eltérően nem rendelte a pannonhalmi apátság alá. Az új látogatóközpont interaktív kiállításával élményszerűén mutatja be a monostor egykori mindennapjait és Szent László életét.A kilátóról nagyszerű a rálátás a hajdani monostor épületmaradványaira.Történelmi érdekességek:1192-ben III. Béla király kezdeményezésére szentté avatták László királyt. Ekkor jegyezték le legendáit, és ekkor születtek az őt dicsőítő himnuszok, miseszövegek. A legenda szerint a temetés idején egy fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová szent testét helyezték. Az ereklyesír: Somogyvár legjelentősebb, és legrejtélyesebb pontja a templomban feltárt ereklyesír. A legújabb kutatások szerint Szent László nem volt eltemetve Somogyváron. Ez azonban nem zárja ki, hogy szentté avatása után a bencések Váradról kaptak egy ereklyét.A kocsi csoda:Szent László király még életében úgy rendelkezett, hogy testét Váradon, az általa alapított székesegyházban temessék el. Halálakor kísérői a nagy meleg miatt úgy döntöttek, hogy mégis inkább a közeli Fehérvárra, Szent István és Imre herceg nyughelyéhez viszik a király testét. Éjszaka azonban, amikor mindenki aludt, csodálatos körülmények között a szekér „magától indult Váradra a helyes úton".Széchenyi kastélyA jelenlegi kastély helyén álló épületet, előbb Széchenyi Zsigmond építette át eklektikus stílusban, majd Széchenyi Dénes bővítette 1870-ben. A kastély belső, művészi faburkolatának román stílusú motívumát egy juhászlegény faragta, akit a gróf taníttatott ki erre a mesterségre. A kastély ma sérült gyermekek nevelőotthona.Szász Endre KastélymúzeumA művész életművét gondozó közhasznú egyesület 2011-ben alakult, és nyitotta meg a Szász Endre Kastélymúzeumot. Várdán, Szász Endre egykori lakhelyén, a hat hektáron elterülő ősfákkal körülvett emlékház előzetes időpont egyeztetés alapján látogatható.Nézzünk meg egy videót a somogyi kirándulásról: https://www.youtube.com/watch?v=DsH92xLlk2M                                                                                                                                                                                                                                      vinpet
Városlátogatások Somogyi látnivalók
Egy nap a városban Élet a válság után - Vendéglátás emberi kapcsolatokra épülve
Azt hiszem, a válság és a vendéglátás közöshalmazának mélypontja volt a legsikeresebb éttermes, Zsiday Roy nemrégiben tett kifakadása azon vendéglátósok ellen, akik jótékonysággal, házhoz szállítással és hasonlókkal próbáltak talpon maradni úgy, hogy a munkavállalók nagy részét megtartják, és nem engedik el a kezüket. Persze, volt vendéglátós, aki úgy hazaküldött mindenkit, mint a sicc, ők aztán a válság után nyilván fizetett hirdetésekben reklámozzák majd az összetartó csapatba, a komplex gasztronómiai élményekbe és az emberi összefogás nagyságába vetett hitüket, és gyere hozzánk dolgozni, mert megbecsülnek. Közben nagyon várják a turistákat, de várhatóan azok nem jönnek, úgyhogy megy a fejvakarás. Most mit csináljunk? A vendégek nem hülyék. Most azért elvált a búza az ocsútól, és ennek már nincs köze ahhoz, hogy mennyire számolta ki a belsőépítész a lámpák dimmelési fokát, hogy mennyire hajol meg a főpincér téged üdvözölve vagy hogy mit jelent az éttermi élmény, a tulajdonos szerint. Ugyanis az éttermi élmény egy egészen más dolgot jelent immár sokaknak. Mondom, mire gondolok. Itt írtam a közösség erejére támaszkodó helyekről korábban. Abban azt találgattam, vajon a profitot legfontosabb értékmérőnek tartott helyek fenntarthatóak-e abban az értelemben, ahogy a szélsőségesen változó körülmények közötti fennmaradást tekintjük a legfontosabbnak, szemben a változatlan, és egyébként kedvező piaci és turisztikai körülmények közötti megtérüléssel. A kettő nagyon nem ugyanaz. Mert miközben voltak olyan nagyon fontos helyek, akiket elsorvasztott a kormány segélycsomagja, úgy akadtak olyanok is, akiknek kifejezetten jól jött a járvány. Utóbbiba tartozott volt a Mészáros utcai zöldséges is Simon István elmondása szerint, hiszen az emberek elkezdték felkutatni a környezetükben, sétatávra elérhető vállalkozókat, a hipermarketek napi sok ezer ember által látogatott standjai helyett inkább választva a kisebb boltokat, ahol a járvány kevésbé tud terjedni. Erősödtek a lokális beszerzési források, ezzel együtt pedig az emberek arra is rájöttek, hogy a sarki zöldséges általában jobban figyel az árura, a minőségre, meg lehet vele beszélni, mit szeretnénk, beszerzi, amit kérünk, és egy emberi kapcsolat kezd kialakulni köztünk, és a minket etető személy között, ahogy ennek egyébként lennie is kellene. A termelő és a konyhaasztalunk között tátongó tökéletesen fekete doboz ugyanis minden, csak nem megnyugtató. Én nem Budapesten vészeltem át a járvány miatti bezártságot, hiszen néhány éve kiköltöztem a városból, minél közelebb az érintetlen természethez, és innen látogattam be a városba - ez egyébként épphogy jót tett a kapcsolatunknak -, és ez a kettősség, a városi nyüzsgés és a vidéki csend kettőssége hozott egyensúlyba. Az itteni legközelebbi becsületes éttermet - Malackert vendéglő - egyébként korábban is kedveltem, mert a kemencében sült húsainak minősége egészen különleges egy főút menti vendéglőhöz képest, és sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért van ez. Az étterem lelke Marcsi, a hely tulajdonosa, egyben konyhafőnöke, aki úgy képes két segédszakáccsal lenyomni egy telt házat, hogy el sem tudom képzelni, hogy csinálja, szigorúan tartva a maga által felállított minőséget. A fia az egyik felszolgáló. Nem fenszi hely, a fogások nem különlegesek, csak egyszerűen becsületesek, és a maguk nemében szinte hibátlanok.   Szóval jó kemencés sültek vannak itt, nagyon baráti áron, emiatt rendszeres vendég voltam, de azért nem ANNYIRA rendszeres. Egyrészt ugye folyamatosan kutattam az új helyeket Budapesten, másrészt a sültekre is hamar ráunok, izgalmasabb ételekre vágyom, vagy épp több zöldségre. Csakhogy az önként vállalt karantén elején rájöttünk, hogy a két kis gyerekkel együtt, a munka mellett nem lesz időnk főzni, én meg nem tudok hozni jártamban-keltemben távoli helyekről semmit, így nagy izgalommal fedeztük fel Marcsi új ötletét: lesz menü. Ideális forrás, hiszen a személyzet gyakorlatilag az étterem meletti házakban él, az alapanyagokat a közelből szerzik be, vagy hozzák nekik hűtőautóval, és szinte Heves megyében vagyunk, ahol meg alig volt fertőzés a hivatalos adatok szerint (14 volt a legmagasabb szám). Szóval elhatározták, hogy kiszállítós menüt adnak ezentúl, 400 forintos levesekkel és 800-900 forintos főételekkel. És ez nem csak azt jelentette, hogy a korábbinál is olcsóbb lett egy adag, amit így meg tudtunk venni minden nap, hanem így megjelentek a repertoárban az olyan ételek is, amik nem feltétlenül a hús körül forognak: töltött káposzta, rakott krumpli, főzelékek és így tovább. De azért maradt a hús is uralkodó. A hús mindenhol hangsúlyos, hiába, az ide járó közönség igényli is ezt. Mi azért néha kikönyörögtünk zöldségköretet magában, meg sima lecsót és hasonlókat. Marcsi élvezte az új helyzetet, mert mindig is akart ilyesmiket is főzni. Mi is élveztük, mert változatosabb volt így a felhozatal, ráadásul kiderült, hogy Marcsi nagyon is jól tudja főzni ezeket a klasszikusokat, anyáink és nagyanyáink legjobb pillanatait idézve minden nap, Horváth Ilona útján járva. Úgyhogy mentem is, minden nap. Van azonban a családunkban egy kis bökkenő, ami most újra felszínre került: a lányom és Évi nem ehetnek tejterméket, sem tojást. Ez egy klasszikus magyar konyha esetében kihívás, különösen egy szűkített menülap esetében, de Marcsi mindig megoldotta a dolgot. Eleinte úgy, hogy vett fel a menübe olyan fogást, ami nekünk is jó. Aztán úgy, hogy elkezdett felkutatni vegán tejfölt, vegán tejszínt (sokkal drágábbak, mint a hagyományos tejes verziók), tojásmentes tésztákat, és nekünk ezt használta, külön készítve nekünk adagokat anélkül, hogy előre megbeszéltük volna! Nem számolt fel érte plusz pénzt. Gyorsan a matek: míg az éttermi kiszolgálás esetén az ÁFA 5%, addig kiszállításnál 27%. Ezen nem változtatott a kormány válságintézkedése, annak ellenére, hogy minden kiszállításra ment, így egy 800 forintos, egyébként kiadós, és tisztességesen elkészített főétel valójában csak 630 forintos bevételt jelent, ha nem tudnak belőle leírni ÁFA-t (nyilván valamennyit tudnak, az alapanyag-beszerzésnél). A menüztetés elvileg arról szól, hogy tömegesen készítesz el tök egyforma tányérokat, és így esetleg lehet egy pici nyereséged a végén. De 27% ÁFA mellett, és úgy, hogy figyelsz a tejmentessé tett fogásokra, nehezen. Ennek ellenére Marcsi odafigyelt arra is, hogy ha rakott krumplit kértem, és elfelejtettem szólni, hogy maradhat a tojás, akkor ahelyett készített egy külön gombás-hagymás réteget az ételbe, hogy jó legyen. Ha azt kértem, hogy a rántott hús helyett csak süsse meg a húst (tojás nuku), akkor nem bedobta a serpenyőbe, hanem grillezte, külön fűszerezve, pácolva a natúr húst. Ha két palacsintát kértem, hármat vagy négyet csomagolt. Ha négyet kértem, ötöt vagy hatot. Felfoghatatlan energiákat tett a menüztetésbe úgy, hogy szerintem lehetett vagy 10-20 olyan törzsvendége, akik minden nap jöttek ételért, tehát a bevétel nem verdeste a csillagokat. Viszont tudjátok, mit kapott? Olyan törzsvendégeket, akikre számíthat a bajban, és akik már nem csak azért mennek oda, mert éhesek, hanem mert nekik jó, hogy úgy beszélhetik meg az ebédet, mint otthon. Kérhetik, hogy mit főzzön aznap. Vagy olyanokat, mint én, aki mostani újranyitás előtt kidolgozta nekik a menüztetésben megszokott újfajta, egyszerűbb, háziasabb ételek megtartását, ennek piaci kommunikációját úgy, hogy ne legyen kockázat, ételt se kelljen kidobni, és a hagyományos étlap fogásait se veszélyeztesse az olcsóbb fogás. Marcsi nem tudja, mivel foglalkozom, így eleinte meglepődve - kissé kétkedve - vette a segítségnyújtásra vonatkozó javaslatomat, de amikor kidolgoztam az ötletet, nagyon örült neki. Emberi kapcsolatok. Te segítettél nekünk, amikor szükségünk volt rá, nem törődve a megtérüléssel. Most én teszem ugyanezt. Ezt jelenti a vendéglátás, emberi kapcsolatokra helyezve. Nem fogsz bezárni, mert nem hagyjuk. Mert fontos nekünk. Nem azért fontos, mert “fontos”. Nem úgy, ahogy a világ összes cégének fontos a világ összes pozitív törekvése. Nem azért, mert megtérül, vagy jól fest és mutogatni lehet, mert professzionális vagy szép. A fontos szó jelentése végre elválik a marketing bullshittől, mert mélyebben gyökerezik. Vannak olyan vendéglősök, akik még mindig kinevetik az ilyen gondolatokat. Nem professzionális. A professzionális az, ha bezársz, szevasztok, mindenki menjen haza, majd lesz valaki más. Akinek a profit a legfontosabb, annak más szempontok vannak a fejében, és sikeres csak így lehet, amennyiben a sikert profitban mérjük. De mi van, ha ez a siker csak “siker”? Mi van, ha a sikernek is vannak mélyebben gyökerező rétegei, ami a számukra láthatatlan? Ahogy a fontos dolgoknak. Ezt jól tudják azok, akik nem a pénzért élnek, hanem jól akarják érezni magukat abban a komplex élményben, amit a munkájuk jelent. Nem a céljuk felé úsznak, mint a cápák, hanem élvezettel lubickolnak az általuk megteremtett mini-világban, nem törődve vele, hogy kishalak. A járvány miatt ők kerültek reflektorfénybe, legalábbis a lokális közösség szemében, és az ő sikerük, az általuk fontosnak tartott dolgok egy pillanatra mindannyiunk számára fontosak lettek. És nagyon szeretném hinni, hogy ez így is marad. Malackert vendéglőCím: 2182 Fenyő út 3., Domonyvölgy
Egy nap a városban Élet a járvány után - Figyelem, pékrobbanás következik
Mielőtt beütött volna a krach, épp akartam írni egy posztot a második generációs pékekről. Aztán mára már a harmadik generáció képviselői fontolgatják otthon, nyissanak-e saját helyet. A járvány nagyon begyorsította itt a folyamatokat. Az első generációs kézműves pékek azok, akik külföldi példák segítségével sajátították el a kovászos kenyér készítését, lévén Magyarországon akkorra kihalt a tudás írmagja is. Ezek a pékek, akikről a blogon a nyitásuk után írtam az utóbbi tíz évben (Józsiról még akkor, amikor nem is volt boltja), ma már “rocksztárok”, ahogy az egyik olvasónk írta. A második generáció az, akiket az első generáció tanít meg a kenyérsütésre. A második generáció ennek megfelelően százszor annyi potenciális pékből áll, mint az első. Sok-sok évig az első generáció volt nekünk, de most nagy robbanás előtt állunk. A harmadik generáció pedig az, akiket a második tanít. Épp most. Facebook csoportokban, személyesen, blogokon keresztül. Még többen vannak, és a létrejöttüket nagyban segítette a járvány, ugyanis ők voltak azok, akik felvásárolták a kenyérlisztet a boltokban, miközben előtte soha nem tettek ilyet, és elkezdték kipróbálni, milyen az otthonsütés. Rengetegen vannak, akik személyesen megismerték a kovászt, a kovász az új vegánság és crossfit, mindenki bemutatja a világnak, hogy ő is csinálja. Az én közvetlen környezetemben is többen kezdtek bele ebbe, miközben korábban elképzelhetetlennek tartották ezt, és értek el jó eredményeket a kovásszal. És persze egyáltalán nem automatizmus, hogy egy otthonsütőből hivatásos pék legyen, hiszen elég sokan vezetnek autót, mégsem megy mindenki hivatásos sofőrnek, de a mostani gazdasági helyzetben, amikor sokan elveszítik a munkájukat, meg a vállalkozásuk bevételeit, azoknak elég biztos megoldás lehet egy pékség. Egy jó pékségnél gyorsan kialakul a törzsközönség, ennek tanúja voltam az utóbbi hónapokban a város legkülvárosibb és egyben egyik legfiatalabb pékségében, a Külvárosi Pékségben. Úgyhogy igen. Minél többen sütnek otthon, annál több jó pékség nyitása várható. Van azonban egy nagyon fontos különbség, amit észrevettem az első és a második generáció között, ami nyilván hatással lesz a harmadikra is. A “rocksztárok”, akik közül többet személyesen is ismerek, összességében alázatosan állnak a tésztához, a kenyérsütéshez. Azok, akikből a második generáció kiválása várható, valamint azok, akiket ők tanítanak, tehát egy elvi harmadik generáció tagjai lehetnek, helyenként elviselhetetlenül elitista képet festenek az online térben. Elég bemenni egy ilyen csoportba, és gyorsan bele lehet futni néhány nanecseszdfelazagyam-ba. Aki olvasta a Vadkovászos pékségről szóló írásomat, emlékezhet, hogy három tényező együttállása miatt örültem nagyon a találatomnak: távol a város középpontjától nehéz jobb minőségű pékárukat találni, az pedig, hogy minőségibb cuccokat viszonylag olcsón lehet kapni egy buszvégállomáson lévő bódéban, örömteli volt. Két dolog nem volt tisztázva a posztban, mert balga fejjel azt gondoltam, érthető: mi az a kenyérnél, hogy minőség (milyen szintjei vannak), és mi az, hogy olcsó (mennyiért lehet jó kenyeret készíteni). A poszt hatására a kovászszerető közösség ugyanis felháborodott. Állítólag ugyanis nem lehet igazán jó kovászos kenyeret készíteni ennyi pénzért (épp ezért dicsértem ugye a kenyér ár-érték arányát, ami úgy lehet magas, ha az érték relatív magas, vagy az ár relatív alacsony). Valaki konkrétan a fejemhez vágta, hogy én ugyan ne írjak semmit a kenyérről, mert képes voltam örülni egy “full élesztős kenyérnek". Az élesztő lett, úgy tűnik, az új sátán. Hogy ez mennyire balga dolog, arról egy gyors magyarázat. A kovászos kenyér a legjobb kenyér - ezt az állítást axiómaként kell a továbbiakhoz elfogadnunk, mintha azt mondanánk, hogy a direkttermő szőlők bora silányabb. Egyszerűen jobb az ízük, állaguk, héjuk, nemesebb és egyben hagyományosabb módon elkészíthető, összetettebb élelmiszerek. Úgyhogy a továbbiakban csak a kovászosra figyelünk, akkor is, ha néha szívesen lehúzok egy pohár othellót, szigorúan pinceszagú kávéspohárban. De nem elég a kovászos kenyeret keresnünk. Fontos megértenünk, hogy kovász és kovász között is van különbség, az elnevezés nem takar egyértelmű módot az elkészítésre vonatkozóan. Hagyományos értelemben az a kovász, amit lisztből és vízből készítenek, az adott hely természetesen előforduló élesztőgombái és baktériumai részvételével. Ez az a a kovász, amit egyszer elkészít a sütő vagy a pék, és onnantól életben van, és életben is kell tartani. Az élőlény évtizedekig, évszázadokig élhet, a pult alatt, egy hordóban, mindig, szinte minden nap kell vele foglalkozni. Ha az élőlényből egy darabot átvisznek egy másik helyre, akkor az ott található élesztőgombák és baktériumok “fertőzik meg”, és onnantól kezdve a kovász átalakul egy arra a helyre jellemző kovásszá. A kovász ezt, és csak ezt jelentette egészen addig, amíg a nagy pékségek el nem kezdtek ismét kovászt használni. A kovász másik, higított típusa az, amikor a kovászt gyorsan vagy lassan - de inkább gyorsan - előállítják, egy adott feladatra. Megerjed egy kevésbé nemes, kevésbé sajátságos gomba segítségével - konkrétan sütőélesztőt tesznek a masszába -, ettől élni kezd, aztán meg is sütik, el is pusztítják az egészet. A folyamat nem tart tovább három óránál, ami több, mint a sütőipari termékként árult gyorskenyér (a ma eladott kenyerek túlnyomó része), de kevesebb, mint a hagyományos kovásszal készült kenyerek fél napos babusgatásával töltött idő. Emiatt irtózni kell az élesztőtől? Nem. A helyén kell kezelni. Ugyanis élesztővel lehet tisztességes kenyeret készíteni, tökéleteset nem. Hagyományos, fél napos babusgatással lehet tökéletes kenyeret készíteni, olcsót nem. Tudjátok, miben van még sütőélesztő, és mi készül “kamukovásszal”? A Freyja csúcs-croissant-jai. Ja, a tésztához adnak egy kevés élesztőt, és ott a hordóban náluk a poolish, ami pontosan egy hosszú érlelésű, sokszor élesztős - Freyjánál vad - kovász. Rohadt jó dolgok készülnek sütőélesztővel, jelzem. A liszt minősége: na, az már tényleg game changer. “Kamukovász” - ezt a szót használják az élesztős kovászra a kézművesek, akik babusgatnak. Ezzel nekem csak az a problémám, hogy nagyon pejoratív. Ennek mentén aztán el is kezdődött egy káros folyamat ebben a nagyon-nagyon fiatal, csak második generációját élő közösségben. Az elitizmus gőgje kezdett terjedni. A Garat malom még a járvány első heteiben megfeküdt - a többivel együtt, persze -, amikor megrohamozták a tömegek, kenyérlisztért. A Garat malom egyike a legjobb malmoknak az országban, és ezidáig általában csak az vásárolt náluk - nyilván magasabb áron - lisztet, akinek fontos volt a minőség. A koronavírusos pánik miatt azonban bezárták a webshopjukat, és kiírták többek között az alábbiakat:   “Nem vagyunk felkészülve, hogy átvegyük azokat a vevőket a multiktól, akiknek eddig jó volt az ő lisztjük is.” Édes jóistenem. Én azt hittem, hogy egész idáig ezt csináltátok. Én azt gondoltam, hogy ezidáig boldogok voltatok, hogy eggyel több a törzsvevői kör, eggyel több ember hagyja ott a multilisztet - akármi is az -, és veszi a minőséget, és lehet edukálni, meg végre eggyel többen vagyunk. De ezek szerint a klub zártkörű lett lassan, és amint eléri egy malom az erőforrásai határát, elkezdhet fölényeskedni. Az ilyen hangulat is csak erősíti a leendő minőségi pékek gőgjét. Aki most találkozik először a kovásszal, és szeretne többet megtudni róla, annak nem jó, ha egy kellemetlen közösséggel találja szembe magát, mert nem kizárt, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy ennek része legyen. A folyamat hirtelen a visszájára fordul. Nem jó, hogy azok maradnak szívesen, akik két perc alatt be tudnak állni a dühös kenyérelit táborba, és simán felpofozzák egy héttel korábbi önnön valójukat. Ne náculjunk be: lehet tisztességes, jó kenyeret csinálni anélkül, hogy természetes kovászt etetnénk minden nap, és a tökéletességre törekednénk. A tökéletességnek is megvan a helye, meg a tisztességes dolgoknak is. Ha minden embernek, a kispénzűeknek is, akarsz adni egy kiló kenyeret minden másnap, akkor nem törekedhetsz a tökéletességre, mert a világon nincs annyi kézműves pék, hogy ellássa őket, nekik meg nincs pénzük kifizetni a napi 200 kenyeret sütni képes emberek és eladók napi fizetését, szétdobva (plusz adók, járulékok, rezsi, bérlet, áram, nyereség). És ahogy a második, majd a harmadik generáció elkezdi kitermelni a kézműves pékségeket, és egyre többen lesznek szerte a városban, és minden csúcskenyérre vágyó, fizetőképes vendég válogathat már a közeli pékségek között, a jó pékek is kénytelenek lesznek tisztességes, olcsóbb kenyeret adni, hogy szélesebb közönséget vonzzanak. Nagyon nagy szükség lesz a tisztességes dolgokra, a tökéletes mellett. Egyvalamivel azonban tényleg baj van. Az elnevezéssel. Mert jelenleg az, hogy “kovászos kenyér”, sajnos nagyon sok dolgot jelenthet, és így a vásárló becsapására szolgál. Aki megkóstolja az egyiket és a másikat, az pontosan tudni fogja, mi a különbség, de ez így nem jó. Nem jó, ha a név, az elnevezés nem takarja az elnevezés tárgyát. Kell új szó a kétféle kovásznak, amivel megkülönböztetjük őket. És akkor talán megállíthatjuk a második generációs elitistákat is, akiknek többé nem kell pejoratív hangulatú, erőszakkal létrehozott szavakkal bizonygatniuk, hogy ők a kovászjedik, mindenki más pedig alja munkát végez, mert ez egyébként nem is igaz.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!