Bartha-Kovács Ilona – Dr. Szablya Jánosné – Helen Mary Szablya – idehaza csak Szablya Ilona – Magyarország tiszteletbeli főkonzulja Washington, Oregon és Idaho államban. Több könyve jelent már meg Amerikában, melyekben a magyar társadalom és történelem kérdéseit dolgozta fel. Volt miről írnia, hiszen tizennégy éves volt, amikor Magyarországon az ÁVH letartóztatta édesanyját. Érhető, ha szinte egy csapásra vált felnőtté. Apja már korábban elhagyta az országot, nagyszülei betegek voltak. Ő gondoskodott két húgáról és tartotta kézben a család életét. Osztályidegenek voltak olyannyira, hogy a Molnár és Moser illatszergyár nyomai még ma is fellelhetők Budapest belvárosában. Hogy megmeneküljenek a kitelepítéstől 16 évesen férjhez ment – ám ebből életre szóló házasság lett. Három gyermekükkel 1956 decemberében hagyták el Magyarországot, de a magyar kultúra iránti elkötelezettségüket egy pillanatra sem adták fel.
Nehéz a fordító dolga, amikor a szerző maga is tökéletesen beszél magyarul – mondta el a könyv bemutatásakor Jeney Attila, a könyv fordítója. Ilyenkor érzékelhető a legpontosabban, milyen gazdag is a magyar nyelv. Mennyi áthallása van egy szónak, hány különböző módon lehet visszaadni egyetlen, egyszerűen leírt gondolatot. Miközben ügyelni kell arra, hogy az érzelmek tükrözése ne menjen a történelmi hűség rovására. Ráadásul egy olyan élet leírásáról van szó, melyet egészen szürreális jelenetek tarkítottak. A világháborús megpróbáltatásoktól az orosz megszálláson át az ÁVÓ zaklatásaiig, történetek sorát írja le – és ami a legfőbb érdeme: mindezt bosszúvágy nélkül! Megtanulhatjuk tőle, hogy nem fekete-fehér a világ. Le merte írni orosz katonáról, SS tisztről, amikor bizonyos helyzetekben tudtak emberként viselkedni. Arra int bennünket, hogy ébredjünk fel ebből az állandó barikádharcból, amiben a mai napig kénytelenek vagyunk élni! Hogy gyűlölködünk, ahelyett, hogy leülnénk és csak a tényekhez ragaszkodva, normálisan megbeszélnénk közös dolgainkat. Nem ítélkezik – bemutat. Figyelembe véve mindazt, ami megtörtént vele, ez óriási teljesítmény. Szablya Ilona az életét ugyanis milliomos csemeteként kezdte. A maga korának felső tízezrébe tartozott és úgy nevelték, hogy majd rá marad a gyár és az üzletbirodalom vezetése. Mindent elveszített – majdnem az életét is – ma mégsem gyűlölködik. Megmaradt a középúton. Ezt az életet olykor egészen szimbolikus jelenetek színesítik. Az országból való menekülésükkor, végül egy szamárfogaton érték el a céljukat, felvillantva bennük, hogy a Szent Család is szamáron menekült!
Sokan, sokszor elmondták már, hogy egy könyvet mindenki meg tud írni – a saját életét. Szablya Ilona már nem egy könyvet írt és magyarul sem ez az első, amit olvashatunk tőle. Miért kell megjegyezni, hogy magyarul? A szerző az Egyesült Államokban, Seattle-ben él, angolul ír. Bár még ma is tökéletesen beszél magyarul, a könyveit mégis fordítják. A Kairosz Kiadónál megjelent „Vasfüggöny kölnivel” című könyve ugyan önéletírás – de sokkal több annál. Már Petőfi is figyelmeztette költőtársait: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját fájdalmad s örömed, nincs rád szüksége a világnak…” Ennek a könyvnek sem az egyén problémái jelentik a lényegét. Kezdetben érdekes leírását kapjuk az 1940-es évek Budapestjének. Előbb egy hét, majd egy 14 éves lány szemével láttatja a várost, a háborút és az utána következő békét. A fordulatos cselekmény során kimondatlanul is világossá válik mindjárt az elején: a körülmények semmire sem adnak felmentést! Egy háborúban sem az egyén számít igazán, hanem az ember, aki vívja. Az eredetileg még 1977-ben(!) írt könyvben ma is érvényes mondatok vannak, közöttük olyanok is, amiket nehéz megemészteni, hiszen 1945 februárjában egy 11 éves kislánytól halljuk, hogy „a halál barátunkká vált. A szemébe néztünk és kezet fogtunk vele.” Vagy két évvel későbbről: „Már 1947-re egy tizenhárom éves lány is – mint én – tudta, hogy a szabadság csak akkor lehet tartós, ha igazságos és szabad önrendelkezést jelent mindenki számára.”
Roppant érzékletes a leírás a háborút csak hírből ismerő Svájcról vagy ahogyan a külföldön először járó, lány rácsodálkozik Párizsra. Felteszi és meg is válaszolja a kérdést: „Mire vágytam? Képesnek lenni arra, hogy azt tegyem, ami megelégedettséggel tölt el. De mit ér az élet szabadság nélkül? A szabadság volt az, amire mindennél jobban vágyakoztam.” A későbbi helytállásának belső mozgatóira jól következtethetünk véleményéből: akinek neveltetéséből eredően természetessé válik, hogy tökéletes nyelvtudása okán, tizenhárom évesen Párizsban, üzleti tárgyaláson apjának tolmácsol, annak úgy kell kinézni, mint egy úrinőnek! A 1949-es államosítás időszakáról írott gondolatai ma is döbbenetesen érvényesek. „Amikor a kormány az egyedüli birtokosa minden vagyontárgynak, vajon hol találunk igazságot, vagy hol kaphatunk jóvátételt, ha kicsikarják tőlünk egész életünk megtakarításait?” (333. oldal) A mai olvasónak itt kivédhetetlenül a nyugdíj-megtakarítások elkobzásának itthoni ügye jut eszébe! A gyereklány élete persze nem nélkülözi a romantikus fordulatokat sem. Szerelem, vonzódás, józanész, család iránti kötelesség, biztonság utáni vágy – egyszerre kavarog a fejében és a végén megszületik a körülmények által jelentősen befolyásolt döntés – 1951-ben férjhez megy.
A könyv egyik hangsúlyos pontja az 1956. októberi események plasztikus leírása, ahogyan a helyszínen volt szemtanú beszámol. Eddig nem ismert részletekkel, szovjet katonák harcáról a benyomuló friss – mongol kinézetű – erők ellen. Amit a Parlament előtt történtekről az 581. oldalon olvashatunk annak az iskolai történelemkönyvekben volna a helye! Végül pedig a kalandregénybe illő menekülés históriája zárja egy fiatalasszony cseppet sem mindennapi életének magyarországi szakaszát. Elgondolkodtató olvasmány ez a könyv, most, a hatvanadik évforduló táján!
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
