Bár a darab 1908-ban született – Heltai legkorábbi színművei közé tartozik - tartalmát tekintve teljességgel kortalan. Jó érzékkel fedezte ezt fel a mostani bemutató rendezője, Hargitai Iván is, aki a száz évvel ezelőtti környezetből napjainkba helyzete át a történetet. Tehette ezt anélkül, hogy a néző a legcsekélyebb törést is érzékelhetné. Minden szó ugyanúgy érvényes most is a XIII. kerületi, újlipótvárosi Pannónia utcában, mint volt a „békebeli” időkben az I. Világháború előtti Pesten. Az elhangzó igazságok is örökérvényűek: „A látszat gyakran csal, de az asszonyok még gyakrabban.” Mert hát az emberek sem változnak. A gazdag ügyvéd unatkozó felesége szeretőt tart, ám a néző hamar megtudja, hogy a férj is. Na de kérem: „Ki hű nyáron?”
A helyszín, egy gazdagon berendezett lakás, a tulajdonos házaspár két hónapra nyaralni utazik. A Horesnyi Balázs tervezte díszletezés szinte főúri palotabelsőt idéz, viszont a villany már tapsra kapcsolódik fel-le, jelezve, hogy mi most a XXI. században vagyunk. Megerősítik ezt Papp Janó jelmezei is. A lakás a házmester (Chajnóczki Balázs) gondjaira bízva üres maradna, ám ő sem akar kimaradni a jóból, titokban ledér hölgyeknek adja bérbe, csakhogy közben megérkeznek Terka, a feleség (Kónya Merlin Renáta) szülei is. Az orvos papa (Quintus Konrád) és az ügyvéd férj (Lábodi Ádám) némi kezdeti bizonytalanság után gyorsan szót ért, miként tudnak egymás kezére játszani, mert hát a főorvos úr sem más, mint „tiltott mézre éhező medve”. Mindketten tisztában vannak vele, „két csaló kell az életben maradáshoz”.
Minden adott tehát egy őrületes kalamajka kialakulásához, hiszen a lakásban szinte naponta mások tartózkodnak és a titkos kis kalandra vágyók mindig rosszkor toppannak be. Valakit mindig el kell dugni – Na hová? Hát persze, hogy a naftalinnal teli, méretes szekrény kínálkozik erre a legjobb rejtekhelynek. Ha mindenáron valami döccenőt keresünk, itt azért akadhat egy. Heltai idejében természetes volt, hogy a gazdag és elegáns nagyságos asszony finom ruháit, bundáit a jól záró szekrényben, naftalinnal védték nyáron a molyok ellen. Ma már szagtalan molyirtót használunk – de akkor a darab egyik lényege vész el! Marad a naftalin, tegyük túl magunkat ezen! Annál is inkább, mert közben valóban jól mulatunk. Egy idő után megjelenik ugyanis egy új szereplő.
Az operettekben szubrettnek nevezzük ezt az élénk, hamiskás, vidám női alakot, aki itt a feltételezhetőnél fontosabb szerephez jut majd a végén. Az önmagát csak - mi tagadás - kissé leértékelő „délutáni színésznő” jelzővel illető Patkány Etus (Horváth Csenge) új színt visz az előadásba. Igaz, segítségére van ebben a jól eltalált jelmez, ami szinte kényszeríti a nézőt, hogy őrá figyeljen. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha megkockáztatjuk: lehet, hogy ebben a komédiában ez a rokonszenves figura áll a legközelebb Heltai Jenő könnyed, bohém, nagyvilági életszemléletéhez? Bár azt is el kell mondani, itt valamennyi szereplő jól érzi magát a bőrében. Felszabadult bolondozásuk a közönséggel is elfeledteti meglévő, mindennapi gondjaikat – és már csak ezért is érdemes bejönni, megnézni ezt a darabot.
