2020. augusztus 14. péntek, Marcell és Maximilián napja
Perzsia csodái
Révay András
2018.11.17 19:01
Ezer szónál többet mond egy kép – a híres kínai mondás ékes bizonyítékát most a Kossuth Kiadó legújabb könyve szolgáltatja. A szöveggel csak mértéktartón, képekkel viszont dúsan megtöltött könyv, nem a hagyományos útikönyvek sorát gazdagítja, tudásunkat viszont annál inkább! Kevéssé, inkább csak a mesékből ismert, bár nem túl messzi tájra kalauzolja olvasóját, háromezer kilométerre tőlünk hétezer év kincsei várják a felfedezőt.

 Iránban huszonhárom olyan helyszín van, ami szerepel az UNESCO Világörökség listáján, közülük tizenhárom megtalálható ebben a kötetben. Az ország történelmi múltja, vallási és kulturális öröksége minden turistának felkelti kíváncsiságát. Arra ösztönzi őt, hogy szemmélyesen is megismerje vonzerejének, látnivalóinak, csodáinak feltérképezése során magát az ott élő népet is, annak szokásait, mindennapi életét. A változatos éghajlatnak köszönhetően az utazónak egy időben nyílik alkalma arra, hogy a sivatag, a hegyek, a tenger és az erdő gyönyörűségeit élvezze. Az irániak vendégszeretete, vidámsága pedig megkönnyíti a baráti kapcsolatok kialakítását. Érdemes ezért ellátogatni Iránba, ahol az érkező személyesen és közelről is meggyőződhet arról, hogy amit olvasott az a valóságot tükrözte.

Amikor engem kiválasztottak magyarországi nagykövetnek, úgy gondoltam, a felkészülés legjobb módja az lesz, ha sokat olvasok erről az országról – mondta a könyv bemutatásakor őexcellenciája Gholamali Rajabi Yazdi, az Iráni Iszlám Köztársaság nagykövete. Amikor viszont a két ország kapcsolatát kezdtem el tanulmányozni, megértettem, hogy a kapcsolatok javításának legjobb útja a „népi diplomácia”. Azon igyekeztem, hogy Magyarország lakói számára ismertté tegyem Iránt és az irániakkal megismertessem Magyarországot, a két ország között hidat kovácsoljak. Számos kulturális eseményt, tudományos együttműködést szerveztünk a két országban, így például mindkét helyen első ízben történt bemutatkozás az ottani könyvfesztiválon. A legfontosabb mégis az új könyvek kiadása volt, mivel azok révén tudunk igazán hosszú távú, állandó hatást gyakorolni. Ez a könyv, melynek a bemutatóján most jelen vagyunk, rövid idő alatt már az ötödik, ami Iránról Magyarországon megjelent.

 A nagykövet úr hídról beszélt, a kultúra hídjáról. Ez egy nagyon fontos dolog – erősítette meg Varga Sinai Gizella Iránban élő festőművész, akinek illusztrációival nem is olyan régen jelent meg Omar Khájjam verseinek kötete – ugyancsak a Kossuth Kiadónál. Az eredetileg alkalom szülte, önmagukban álló, a múlandóság mámorát megéneklő verseiben arra int, hogy éljük az időt, élvezzük ki a mát, a tavaszt, a fiatalságot, az egyszeri életet. Igyál és örülj, mert – ő így mondta – „a sors, melynek játékbábja vagy, hamarosan kiüt és visszatesz dobozodba a sakktábláról.” Négysoros verseiből teljes életfilozófia bontható ki, például így: „Bölcs tobzódás szökött szívembe; lásd / új asszony hoz házamba új varázst; / a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a / Szöllő Lányával kössek újra nászt. Erre az életvidám felfogásra az Iránról most megjelent, legújabb könyv sem cáfol rá.

Irán a világ egyik legfontosabb kulturális tényezője – mindig is az volt – jelentette ki a könyv bemutatásakor dr. Sárközy Miklós iranista, történész, egyetemi docens, a Magyar–Iráni Baráti Társaság elnöke. Ez a nagyszerű album - mert kitűnő fotóalbumnak is tekinthetjük – a modern fővárostól, Teherántól Csongha Zanbil-ig, az iráni civilizáció gyökeréig kalauzolja el az olvasót. Ellátogathat Rheza imám, a nyolcadik síita imám sírjához, az egyik legszentebb zarándokhelyhez is. Aki még nem ismeri Iránt, annak nagyon jó bevezetést nyújt, aki pedig már járt ara, annak további ötleteket ad, mit is lehet még ott látni? Egyszerre fókuszál a könyv a nagy történelmi emlékek bemutatására, de elkap mélyen személyes pillanatokat is. Egy arcot, egy színt, egy hangulatot, ami ezt a könyvet rendkívül izgalmassá teszi.

 Irán biztonságos, vendégszerető, „jól utazható” ország. Rengeteg arca van, sokszínű, sokoldalú és nekünk is sokat ad. A magyar őstörténettől kezdve – melynek egyik legfontosabb írásos forrását a perzsák alkották meg – egészen a mai napig ível a magyar-iráni kulturális tevékenység. A név szerint ismert követek közül ott működött az első magyar követ, Kakas István, 1604-ben Reviczky Károly Háfizt emelte be az európai köztudat legmagasabb szintjeire, Vámbéry Ármin, Körösi Csoma Sándor szintén járt arra. Irán a Kelet kapuja volt, nyelve, a perzsa, az indiai szubkontinenstől a Hódoltság-kori Magyarországig volt az összekötő nyelv. Ez a könyv tehát valóban hiánypótló, ismereteink fontos bővítője lehet. Valószínű, hogy hatására még többen leszünk kíváncsiak Iránra, még többen utazunk majd oda.

 Bár sokat utazom, nagyon kevés olyan helyen jártam, ahol ennyi, elképesztően barátságos, nyitott kedves emberrel találkoztam – emlékezett vissza a könyv születésére Kocsis András Sándor. Összesen huszonhárom helyszínről készültek fényképek, egy látogatás arrafelé egészen különleges emberi élményt jelent. Ott lehetett egy templomban az esti imánál, amin körülbelül százhúszezer ember vett részt egyszerre. Igen gyorsan kiderül – minden vallási tételtől függetlenül – hogy sokkal több a közös, mint ami elválaszt! Igaz rá a mondás: ahol te vagy, tiszteld, fogadd el azt a kultúrát, és ha te ezt megteszed, csak pozitív élményt kapsz vissza. Iránban ez így történt. Ez az album szubjektív válogatás, az a célja, hogy közelebb hozza az olvasóhoz e nagyon ősi tradíciókkal bíró kultúra emlékeit és jelenét.

 Iránról a gazdagságra vonatkozóan, legalább két kifejezést mindenki ismer. Az egyik Dárius kincse, a másik pedig a perzsaszőnyeg. Dárajavaus perzsa király pénze a darik, igen erős valutának számított, 95,83%-os tisztaságú aranyból verték. A szőnyegek pedig mind a mai napig keresettek a világ minden táján. Teheránban, a Szőnyegmúzeumban valóban csodálatos darabok láthatók. Iszfahán pedig maga az Ezeregyéjszaka megelevenedése Közép Iránban. A hajdani főváros ma az ország egyik legizgalmasabb, leglátogatottabb helyszíne. Fényes, ragyogó paloták és mecsetek egész tömege látható itt. Ritkaságszámba megy, hogy egy helyszínről ennyi épület, park, látványosság szerepeljen az UNESCO Világörökség listáján. A fantasztikus méretű nagybazár mellett helyezkedik el a több mint ezeréves múltra visszatekintő Péntek mecset, mely végső formáját évszázadokon keresztül történő folyamatos bővítéssel nyerte el. De itt áll az örmény Megváltó-székesegyház és tőle csak pár lépésre a szintén keresztény Betlehem-templom.

A perzsa királyok is kitüntető figyelmet fordítottak végső nyughelyük kiválasztására. A Perszepolisztól csak pár kilométerre fekvő Naks-e Rosztamban gyönyörű, sziklafalba vágott, domborművekkel díszített síremlékeket találunk. Itt van I. Dareiosz és I. Xerxész nyughelye is. Xerxész palotáját Perszepoliszban ugyancsak turisták milliói keresik fel. A Délnyugat-Iránban található Csongha Zanbil-ban álló – az i.e. 1200 körül épült zikkurat jelenleg a világ egyetlen látogatható, mezopotámiai stílusú lépcsős temploma. Szúza pedig a világ egyik legrégebbi városa, már az i.e. hetedik évezredben is lakott település volt. Itt állt I. Dareiosz egykor fényesen és gazdagon berendezett palotája. Itt tartotta Nagy Sándor a híres szúzai menyegzőt, ahol ő maga és tízezer makedón harcos kötött házasságot a meghódított területek lányaival. Történészek szerint valószínűleg itt tálalták fel a világ legelső tortáját is. „Ízelítőnek” talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, mennyi csodával, érdekességgel várja az utazót Irán!

Kapcsolódó témák

Mindazok számára, akiket érdekelnek a történelmi események, valamint a háttérből azokat mozgató folyamatok, meglepő adatokkal szolgálhat egy – már a címében is ellentmondást hordozó – könyv. Írója vitába száll a jelenleg elfogadott eurocentrikus nézetekkel, mely szerint Európa hegemóniája évszázadok óta meghatározója a történelemnek. Más megvilágításba helyez napjainkban zajló eseményeket és némi betekintést enged egy lehetséges jövőbe.

Divat mostanában titkok „leleplezése”. De csalódni fog, aki a cím láttán titkos társaságra vagy nemzetek fölött átnyúló, sötét összeesküvésre számít. A Pallas Athéné Kiadónál idén megjelent kötet, a „Bolygónk globális hatósága” nem erről szól. Ilyen hatóság most még nem létezik! Arról pedig, hogy talán jó lenne, ha létezne, mindenki kialakíthatja a saját véleményét – miután elolvasta a könyvet.

Két szerző – egy mérnök és egy szociológus professzor - közös könyve, a Designing Disorder, 2020 áprilisában jelent meg Londonban, a Verso Kiadónál. A Pallas Athéné Kiadó jóvoltából májusban már a magyar olvasó is kezébe foghatta a városépítés, a városi élet érdekességeivel foglalkozó, „A rendezetlenség megtervezése” című kötetet. A modern város minden korábbinál pontosabban megtervezett, szigorúan meghatározott, ezek a határok pedig elidegenedést szülnek. Nem kell építésznek lenni, saját tapasztalataink alapján is feltehetjük a kérdés: biztosan jó ez?

Már több mint három évszázada létezik egy szervezet, melynek olykor még a neve is indulatokat gerjeszt. Szinte mindenki hallott már róla valamit, de – a tagjain kívül – csak kevesen mondhatják el, hogy valóban ismerik. Sok körülötte a félreértés, szándékos félremagyarázás és még több a homály. Ez utóbbi enyhítéséhez most egy új könyv járul hozzá, felvállalva, hogy ismereteket nyújt a szabadkőművesség eredetéről és a szervezeten belül használt szimbólumokról.

Szent György napján, Kőszeg városában, tizenegy órakor, egyszerre két hagyomány kel életre. Mindkettő több évszázados. Náluk naponta nem délben, hanem tizenegykor harangoznak és erre 1532 óta jó okuk van. Augusztus 29-én ekkor vonult el a vár alól a török. Szent György napján viszont – 1740-től kezdve minden évben – felnyílik a „Szőlő jövésének könyve” és belerajzolják, miként néznek ki a dűlőkről hajnalban levágott friss szőlőhajtások, a „szőlő jövése”.

Blog ajánló
Városlátogatások Lendva Vára
 Lendva Vára és a Szent Katalin Templom Lendván, a belváros fölött magasodik az alsólendvai vár hófehér falú, L alakú épülete. Már a XII. században is állt itt egy erődítmény, de a tatárjárás során megsemmisült. A várból a városra és a környező szőlőhegyekre csodálatos a kilátás.A vár története:Az itt felépített kővár a német Hahót nemzetség birtoka lett, akik később felvették a Bánffy nevet, és egészen a XVII. századig a környék legbefolyásosabb dinasztiájává váltak. Bánffy Miklós lelkes híve volt Mátyás királynak, aki 1474-ben őt küldte el Nápolyba jegyeséért, Beatrixért. Hazafelé a királykisasszony és kísérete, többek között Mátyás édesanyja, Szilágyi Erzsébet is itt szállt meg.A török dúlás idején Lendva vára, végvárként állta a harcokat, a legjelentősebb csatára 1603-ban került sor, de a várat a töröknek nem sikerült elfoglalnia. Az 1600-as években egy rövid ideig a Nádasdy család tulajdona volt, majd királyi adományként az Esterházy családé lett a birtok Az Esterházyak az I. Lipót király iránti hálából “L” alakba építették át a várat, így alakult ki a ma is látható barokk stílusú épület. A vár épületét a jugoszláv hadsereg a két háború közötti időszakban laktanyának használta, majd a második világháború után általános iskola működött benne. 1973 óta a Lendvai Galéria és Múzeum kapott otthont a várfalak között.  Változatos képzőművészeti időszakos kiállításoknak is gyakran ad otthont a vár.Lendva híres szülötte Zala György szobrászművész. Legismertebb alkotása a Millenniumi emlékmű a budapesti Hősök terén, de nemzeti emlékünk az aradi Ébredő Szabadság szobor is. Emlékszobájában számos köztéri szobra megtekinthető kicsiben.A város főutcáján áll az 1751-ben felszentelt barokk stílusú Szent Katalin-templom. A főoltár egy itáliai mester alkotása Alexandriai Szent Katalint ábrázolja. A szentély alatti kriptában a város kegyurai és jeles egyházi személyiségei nyugszanak.Lendván mi sem bizonyítja jobban a magyarság jelenlétét és gyökereik megőrzését, mint Szent István szobra a városka központjában.Lendva és a Muravidék Magyarország része volt, az I. világháború utáni békeszerződés rendelkezése szerint került a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz. Lendva ma is a szlovéniai magyarság központja. Még ma is mintegy 4000 magyar él a 11 ezres településen. Mindenfelé hallani magyar szót, a feliratok is kétnyelvűek. A város egyik büszkesége a Makovecz Imre tervei alapján megépült Művelődési Központ. A város „nappali szobájának” kávézójában a kávé és a házi sütemény mellett finom lendvai bort is meg lehet kóstolni.Nézzünk meg egy videót: https://www.youtube.com/watch?v=oXo0zdYY6Sw                                                                                                     vinpet
Egy nap a városban Élet a válság után - Vendéglátás emberi kapcsolatokra épülve
Azt hiszem, a válság és a vendéglátás közöshalmazának mélypontja volt a legsikeresebb éttermes, Zsiday Roy nemrégiben tett kifakadása azon vendéglátósok ellen, akik jótékonysággal, házhoz szállítással és hasonlókkal próbáltak talpon maradni úgy, hogy a munkavállalók nagy részét megtartják, és nem engedik el a kezüket. Persze, volt vendéglátós, aki úgy hazaküldött mindenkit, mint a sicc, ők aztán a válság után nyilván fizetett hirdetésekben reklámozzák majd az összetartó csapatba, a komplex gasztronómiai élményekbe és az emberi összefogás nagyságába vetett hitüket, és gyere hozzánk dolgozni, mert megbecsülnek. Közben nagyon várják a turistákat, de várhatóan azok nem jönnek, úgyhogy megy a fejvakarás. Most mit csináljunk? A vendégek nem hülyék. Most azért elvált a búza az ocsútól, és ennek már nincs köze ahhoz, hogy mennyire számolta ki a belsőépítész a lámpák dimmelési fokát, hogy mennyire hajol meg a főpincér téged üdvözölve vagy hogy mit jelent az éttermi élmény, a tulajdonos szerint. Ugyanis az éttermi élmény egy egészen más dolgot jelent immár sokaknak. Mondom, mire gondolok. Itt írtam a közösség erejére támaszkodó helyekről korábban. Abban azt találgattam, vajon a profitot legfontosabb értékmérőnek tartott helyek fenntarthatóak-e abban az értelemben, ahogy a szélsőségesen változó körülmények közötti fennmaradást tekintjük a legfontosabbnak, szemben a változatlan, és egyébként kedvező piaci és turisztikai körülmények közötti megtérüléssel. A kettő nagyon nem ugyanaz. Mert miközben voltak olyan nagyon fontos helyek, akiket elsorvasztott a kormány segélycsomagja, úgy akadtak olyanok is, akiknek kifejezetten jól jött a járvány. Utóbbiba tartozott volt a Mészáros utcai zöldséges is Simon István elmondása szerint, hiszen az emberek elkezdték felkutatni a környezetükben, sétatávra elérhető vállalkozókat, a hipermarketek napi sok ezer ember által látogatott standjai helyett inkább választva a kisebb boltokat, ahol a járvány kevésbé tud terjedni. Erősödtek a lokális beszerzési források, ezzel együtt pedig az emberek arra is rájöttek, hogy a sarki zöldséges általában jobban figyel az árura, a minőségre, meg lehet vele beszélni, mit szeretnénk, beszerzi, amit kérünk, és egy emberi kapcsolat kezd kialakulni köztünk, és a minket etető személy között, ahogy ennek egyébként lennie is kellene. A termelő és a konyhaasztalunk között tátongó tökéletesen fekete doboz ugyanis minden, csak nem megnyugtató. Én nem Budapesten vészeltem át a járvány miatti bezártságot, hiszen néhány éve kiköltöztem a városból, minél közelebb az érintetlen természethez, és innen látogattam be a városba - ez egyébként épphogy jót tett a kapcsolatunknak -, és ez a kettősség, a városi nyüzsgés és a vidéki csend kettőssége hozott egyensúlyba. Az itteni legközelebbi becsületes éttermet - Malackert vendéglő - egyébként korábban is kedveltem, mert a kemencében sült húsainak minősége egészen különleges egy főút menti vendéglőhöz képest, és sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért van ez. Az étterem lelke Marcsi, a hely tulajdonosa, egyben konyhafőnöke, aki úgy képes két segédszakáccsal lenyomni egy telt házat, hogy el sem tudom képzelni, hogy csinálja, szigorúan tartva a maga által felállított minőséget. A fia az egyik felszolgáló. Nem fenszi hely, a fogások nem különlegesek, csak egyszerűen becsületesek, és a maguk nemében szinte hibátlanok.   Szóval jó kemencés sültek vannak itt, nagyon baráti áron, emiatt rendszeres vendég voltam, de azért nem ANNYIRA rendszeres. Egyrészt ugye folyamatosan kutattam az új helyeket Budapesten, másrészt a sültekre is hamar ráunok, izgalmasabb ételekre vágyom, vagy épp több zöldségre. Csakhogy az önként vállalt karantén elején rájöttünk, hogy a két kis gyerekkel együtt, a munka mellett nem lesz időnk főzni, én meg nem tudok hozni jártamban-keltemben távoli helyekről semmit, így nagy izgalommal fedeztük fel Marcsi új ötletét: lesz menü. Ideális forrás, hiszen a személyzet gyakorlatilag az étterem meletti házakban él, az alapanyagokat a közelből szerzik be, vagy hozzák nekik hűtőautóval, és szinte Heves megyében vagyunk, ahol meg alig volt fertőzés a hivatalos adatok szerint (14 volt a legmagasabb szám). Szóval elhatározták, hogy kiszállítós menüt adnak ezentúl, 400 forintos levesekkel és 800-900 forintos főételekkel. És ez nem csak azt jelentette, hogy a korábbinál is olcsóbb lett egy adag, amit így meg tudtunk venni minden nap, hanem így megjelentek a repertoárban az olyan ételek is, amik nem feltétlenül a hús körül forognak: töltött káposzta, rakott krumpli, főzelékek és így tovább. De azért maradt a hús is uralkodó. A hús mindenhol hangsúlyos, hiába, az ide járó közönség igényli is ezt. Mi azért néha kikönyörögtünk zöldségköretet magában, meg sima lecsót és hasonlókat. Marcsi élvezte az új helyzetet, mert mindig is akart ilyesmiket is főzni. Mi is élveztük, mert változatosabb volt így a felhozatal, ráadásul kiderült, hogy Marcsi nagyon is jól tudja főzni ezeket a klasszikusokat, anyáink és nagyanyáink legjobb pillanatait idézve minden nap, Horváth Ilona útján járva. Úgyhogy mentem is, minden nap. Van azonban a családunkban egy kis bökkenő, ami most újra felszínre került: a lányom és Évi nem ehetnek tejterméket, sem tojást. Ez egy klasszikus magyar konyha esetében kihívás, különösen egy szűkített menülap esetében, de Marcsi mindig megoldotta a dolgot. Eleinte úgy, hogy vett fel a menübe olyan fogást, ami nekünk is jó. Aztán úgy, hogy elkezdett felkutatni vegán tejfölt, vegán tejszínt (sokkal drágábbak, mint a hagyományos tejes verziók), tojásmentes tésztákat, és nekünk ezt használta, külön készítve nekünk adagokat anélkül, hogy előre megbeszéltük volna! Nem számolt fel érte plusz pénzt. Gyorsan a matek: míg az éttermi kiszolgálás esetén az ÁFA 5%, addig kiszállításnál 27%. Ezen nem változtatott a kormány válságintézkedése, annak ellenére, hogy minden kiszállításra ment, így egy 800 forintos, egyébként kiadós, és tisztességesen elkészített főétel valójában csak 630 forintos bevételt jelent, ha nem tudnak belőle leírni ÁFA-t (nyilván valamennyit tudnak, az alapanyag-beszerzésnél). A menüztetés elvileg arról szól, hogy tömegesen készítesz el tök egyforma tányérokat, és így esetleg lehet egy pici nyereséged a végén. De 27% ÁFA mellett, és úgy, hogy figyelsz a tejmentessé tett fogásokra, nehezen. Ennek ellenére Marcsi odafigyelt arra is, hogy ha rakott krumplit kértem, és elfelejtettem szólni, hogy maradhat a tojás, akkor ahelyett készített egy külön gombás-hagymás réteget az ételbe, hogy jó legyen. Ha azt kértem, hogy a rántott hús helyett csak süsse meg a húst (tojás nuku), akkor nem bedobta a serpenyőbe, hanem grillezte, külön fűszerezve, pácolva a natúr húst. Ha két palacsintát kértem, hármat vagy négyet csomagolt. Ha négyet kértem, ötöt vagy hatot. Felfoghatatlan energiákat tett a menüztetésbe úgy, hogy szerintem lehetett vagy 10-20 olyan törzsvendége, akik minden nap jöttek ételért, tehát a bevétel nem verdeste a csillagokat. Viszont tudjátok, mit kapott? Olyan törzsvendégeket, akikre számíthat a bajban, és akik már nem csak azért mennek oda, mert éhesek, hanem mert nekik jó, hogy úgy beszélhetik meg az ebédet, mint otthon. Kérhetik, hogy mit főzzön aznap. Vagy olyanokat, mint én, aki mostani újranyitás előtt kidolgozta nekik a menüztetésben megszokott újfajta, egyszerűbb, háziasabb ételek megtartását, ennek piaci kommunikációját úgy, hogy ne legyen kockázat, ételt se kelljen kidobni, és a hagyományos étlap fogásait se veszélyeztesse az olcsóbb fogás. Marcsi nem tudja, mivel foglalkozom, így eleinte meglepődve - kissé kétkedve - vette a segítségnyújtásra vonatkozó javaslatomat, de amikor kidolgoztam az ötletet, nagyon örült neki. Emberi kapcsolatok. Te segítettél nekünk, amikor szükségünk volt rá, nem törődve a megtérüléssel. Most én teszem ugyanezt. Ezt jelenti a vendéglátás, emberi kapcsolatokra helyezve. Nem fogsz bezárni, mert nem hagyjuk. Mert fontos nekünk. Nem azért fontos, mert “fontos”. Nem úgy, ahogy a világ összes cégének fontos a világ összes pozitív törekvése. Nem azért, mert megtérül, vagy jól fest és mutogatni lehet, mert professzionális vagy szép. A fontos szó jelentése végre elválik a marketing bullshittől, mert mélyebben gyökerezik. Vannak olyan vendéglősök, akik még mindig kinevetik az ilyen gondolatokat. Nem professzionális. A professzionális az, ha bezársz, szevasztok, mindenki menjen haza, majd lesz valaki más. Akinek a profit a legfontosabb, annak más szempontok vannak a fejében, és sikeres csak így lehet, amennyiben a sikert profitban mérjük. De mi van, ha ez a siker csak “siker”? Mi van, ha a sikernek is vannak mélyebben gyökerező rétegei, ami a számukra láthatatlan? Ahogy a fontos dolgoknak. Ezt jól tudják azok, akik nem a pénzért élnek, hanem jól akarják érezni magukat abban a komplex élményben, amit a munkájuk jelent. Nem a céljuk felé úsznak, mint a cápák, hanem élvezettel lubickolnak az általuk megteremtett mini-világban, nem törődve vele, hogy kishalak. A járvány miatt ők kerültek reflektorfénybe, legalábbis a lokális közösség szemében, és az ő sikerük, az általuk fontosnak tartott dolgok egy pillanatra mindannyiunk számára fontosak lettek. És nagyon szeretném hinni, hogy ez így is marad. Malackert vendéglőCím: 2182 Fenyő út 3., Domonyvölgy
Egy nap a városban Élet a járvány után - Figyelem, pékrobbanás következik
Mielőtt beütött volna a krach, épp akartam írni egy posztot a második generációs pékekről. Aztán mára már a harmadik generáció képviselői fontolgatják otthon, nyissanak-e saját helyet. A járvány nagyon begyorsította itt a folyamatokat. Az első generációs kézműves pékek azok, akik külföldi példák segítségével sajátították el a kovászos kenyér készítését, lévén Magyarországon akkorra kihalt a tudás írmagja is. Ezek a pékek, akikről a blogon a nyitásuk után írtam az utóbbi tíz évben (Józsiról még akkor, amikor nem is volt boltja), ma már “rocksztárok”, ahogy az egyik olvasónk írta. A második generáció az, akiket az első generáció tanít meg a kenyérsütésre. A második generáció ennek megfelelően százszor annyi potenciális pékből áll, mint az első. Sok-sok évig az első generáció volt nekünk, de most nagy robbanás előtt állunk. A harmadik generáció pedig az, akiket a második tanít. Épp most. Facebook csoportokban, személyesen, blogokon keresztül. Még többen vannak, és a létrejöttüket nagyban segítette a járvány, ugyanis ők voltak azok, akik felvásárolták a kenyérlisztet a boltokban, miközben előtte soha nem tettek ilyet, és elkezdték kipróbálni, milyen az otthonsütés. Rengetegen vannak, akik személyesen megismerték a kovászt, a kovász az új vegánság és crossfit, mindenki bemutatja a világnak, hogy ő is csinálja. Az én közvetlen környezetemben is többen kezdtek bele ebbe, miközben korábban elképzelhetetlennek tartották ezt, és értek el jó eredményeket a kovásszal. És persze egyáltalán nem automatizmus, hogy egy otthonsütőből hivatásos pék legyen, hiszen elég sokan vezetnek autót, mégsem megy mindenki hivatásos sofőrnek, de a mostani gazdasági helyzetben, amikor sokan elveszítik a munkájukat, meg a vállalkozásuk bevételeit, azoknak elég biztos megoldás lehet egy pékség. Egy jó pékségnél gyorsan kialakul a törzsközönség, ennek tanúja voltam az utóbbi hónapokban a város legkülvárosibb és egyben egyik legfiatalabb pékségében, a Külvárosi Pékségben. Úgyhogy igen. Minél többen sütnek otthon, annál több jó pékség nyitása várható. Van azonban egy nagyon fontos különbség, amit észrevettem az első és a második generáció között, ami nyilván hatással lesz a harmadikra is. A “rocksztárok”, akik közül többet személyesen is ismerek, összességében alázatosan állnak a tésztához, a kenyérsütéshez. Azok, akikből a második generáció kiválása várható, valamint azok, akiket ők tanítanak, tehát egy elvi harmadik generáció tagjai lehetnek, helyenként elviselhetetlenül elitista képet festenek az online térben. Elég bemenni egy ilyen csoportba, és gyorsan bele lehet futni néhány nanecseszdfelazagyam-ba. Aki olvasta a Vadkovászos pékségről szóló írásomat, emlékezhet, hogy három tényező együttállása miatt örültem nagyon a találatomnak: távol a város középpontjától nehéz jobb minőségű pékárukat találni, az pedig, hogy minőségibb cuccokat viszonylag olcsón lehet kapni egy buszvégállomáson lévő bódéban, örömteli volt. Két dolog nem volt tisztázva a posztban, mert balga fejjel azt gondoltam, érthető: mi az a kenyérnél, hogy minőség (milyen szintjei vannak), és mi az, hogy olcsó (mennyiért lehet jó kenyeret készíteni). A poszt hatására a kovászszerető közösség ugyanis felháborodott. Állítólag ugyanis nem lehet igazán jó kovászos kenyeret készíteni ennyi pénzért (épp ezért dicsértem ugye a kenyér ár-érték arányát, ami úgy lehet magas, ha az érték relatív magas, vagy az ár relatív alacsony). Valaki konkrétan a fejemhez vágta, hogy én ugyan ne írjak semmit a kenyérről, mert képes voltam örülni egy “full élesztős kenyérnek". Az élesztő lett, úgy tűnik, az új sátán. Hogy ez mennyire balga dolog, arról egy gyors magyarázat. A kovászos kenyér a legjobb kenyér - ezt az állítást axiómaként kell a továbbiakhoz elfogadnunk, mintha azt mondanánk, hogy a direkttermő szőlők bora silányabb. Egyszerűen jobb az ízük, állaguk, héjuk, nemesebb és egyben hagyományosabb módon elkészíthető, összetettebb élelmiszerek. Úgyhogy a továbbiakban csak a kovászosra figyelünk, akkor is, ha néha szívesen lehúzok egy pohár othellót, szigorúan pinceszagú kávéspohárban. De nem elég a kovászos kenyeret keresnünk. Fontos megértenünk, hogy kovász és kovász között is van különbség, az elnevezés nem takar egyértelmű módot az elkészítésre vonatkozóan. Hagyományos értelemben az a kovász, amit lisztből és vízből készítenek, az adott hely természetesen előforduló élesztőgombái és baktériumai részvételével. Ez az a a kovász, amit egyszer elkészít a sütő vagy a pék, és onnantól életben van, és életben is kell tartani. Az élőlény évtizedekig, évszázadokig élhet, a pult alatt, egy hordóban, mindig, szinte minden nap kell vele foglalkozni. Ha az élőlényből egy darabot átvisznek egy másik helyre, akkor az ott található élesztőgombák és baktériumok “fertőzik meg”, és onnantól kezdve a kovász átalakul egy arra a helyre jellemző kovásszá. A kovász ezt, és csak ezt jelentette egészen addig, amíg a nagy pékségek el nem kezdtek ismét kovászt használni. A kovász másik, higított típusa az, amikor a kovászt gyorsan vagy lassan - de inkább gyorsan - előállítják, egy adott feladatra. Megerjed egy kevésbé nemes, kevésbé sajátságos gomba segítségével - konkrétan sütőélesztőt tesznek a masszába -, ettől élni kezd, aztán meg is sütik, el is pusztítják az egészet. A folyamat nem tart tovább három óránál, ami több, mint a sütőipari termékként árult gyorskenyér (a ma eladott kenyerek túlnyomó része), de kevesebb, mint a hagyományos kovásszal készült kenyerek fél napos babusgatásával töltött idő. Emiatt irtózni kell az élesztőtől? Nem. A helyén kell kezelni. Ugyanis élesztővel lehet tisztességes kenyeret készíteni, tökéleteset nem. Hagyományos, fél napos babusgatással lehet tökéletes kenyeret készíteni, olcsót nem. Tudjátok, miben van még sütőélesztő, és mi készül “kamukovásszal”? A Freyja csúcs-croissant-jai. Ja, a tésztához adnak egy kevés élesztőt, és ott a hordóban náluk a poolish, ami pontosan egy hosszú érlelésű, sokszor élesztős - Freyjánál vad - kovász. Rohadt jó dolgok készülnek sütőélesztővel, jelzem. A liszt minősége: na, az már tényleg game changer. “Kamukovász” - ezt a szót használják az élesztős kovászra a kézművesek, akik babusgatnak. Ezzel nekem csak az a problémám, hogy nagyon pejoratív. Ennek mentén aztán el is kezdődött egy káros folyamat ebben a nagyon-nagyon fiatal, csak második generációját élő közösségben. Az elitizmus gőgje kezdett terjedni. A Garat malom még a járvány első heteiben megfeküdt - a többivel együtt, persze -, amikor megrohamozták a tömegek, kenyérlisztért. A Garat malom egyike a legjobb malmoknak az országban, és ezidáig általában csak az vásárolt náluk - nyilván magasabb áron - lisztet, akinek fontos volt a minőség. A koronavírusos pánik miatt azonban bezárták a webshopjukat, és kiírták többek között az alábbiakat:   “Nem vagyunk felkészülve, hogy átvegyük azokat a vevőket a multiktól, akiknek eddig jó volt az ő lisztjük is.” Édes jóistenem. Én azt hittem, hogy egész idáig ezt csináltátok. Én azt gondoltam, hogy ezidáig boldogok voltatok, hogy eggyel több a törzsvevői kör, eggyel több ember hagyja ott a multilisztet - akármi is az -, és veszi a minőséget, és lehet edukálni, meg végre eggyel többen vagyunk. De ezek szerint a klub zártkörű lett lassan, és amint eléri egy malom az erőforrásai határát, elkezdhet fölényeskedni. Az ilyen hangulat is csak erősíti a leendő minőségi pékek gőgjét. Aki most találkozik először a kovásszal, és szeretne többet megtudni róla, annak nem jó, ha egy kellemetlen közösséggel találja szembe magát, mert nem kizárt, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy ennek része legyen. A folyamat hirtelen a visszájára fordul. Nem jó, hogy azok maradnak szívesen, akik két perc alatt be tudnak állni a dühös kenyérelit táborba, és simán felpofozzák egy héttel korábbi önnön valójukat. Ne náculjunk be: lehet tisztességes, jó kenyeret csinálni anélkül, hogy természetes kovászt etetnénk minden nap, és a tökéletességre törekednénk. A tökéletességnek is megvan a helye, meg a tisztességes dolgoknak is. Ha minden embernek, a kispénzűeknek is, akarsz adni egy kiló kenyeret minden másnap, akkor nem törekedhetsz a tökéletességre, mert a világon nincs annyi kézműves pék, hogy ellássa őket, nekik meg nincs pénzük kifizetni a napi 200 kenyeret sütni képes emberek és eladók napi fizetését, szétdobva (plusz adók, járulékok, rezsi, bérlet, áram, nyereség). És ahogy a második, majd a harmadik generáció elkezdi kitermelni a kézműves pékségeket, és egyre többen lesznek szerte a városban, és minden csúcskenyérre vágyó, fizetőképes vendég válogathat már a közeli pékségek között, a jó pékek is kénytelenek lesznek tisztességes, olcsóbb kenyeret adni, hogy szélesebb közönséget vonzzanak. Nagyon nagy szükség lesz a tisztességes dolgokra, a tökéletes mellett. Egyvalamivel azonban tényleg baj van. Az elnevezéssel. Mert jelenleg az, hogy “kovászos kenyér”, sajnos nagyon sok dolgot jelenthet, és így a vásárló becsapására szolgál. Aki megkóstolja az egyiket és a másikat, az pontosan tudni fogja, mi a különbség, de ez így nem jó. Nem jó, ha a név, az elnevezés nem takarja az elnevezés tárgyát. Kell új szó a kétféle kovásznak, amivel megkülönböztetjük őket. És akkor talán megállíthatjuk a második generációs elitistákat is, akiknek többé nem kell pejoratív hangulatú, erőszakkal létrehozott szavakkal bizonygatniuk, hogy ők a kovászjedik, mindenki más pedig alja munkát végez, mert ez egyébként nem is igaz.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!