Miért fontos a sör története – tette fel a kérdést dr. Katona Csaba, a MTA Történettudományi Intézetének történésze, a könyv bemutatása alkalmával. Foglalkozni kell vele, mert komoly érdeklődés nyilvánul meg iránta. Van Magyarországon egy olyan sörfogyasztó réteg, amelyik ma már szeretné megismerni, mi van a korsójában? Bátran kijelenthetjük a sörforradalom Nyugat-Európából és Amerikából megérkezett hozzánk is! Nagy számban jelentek meg a kisüzemi sörök és ez ráirányította a figyelmet a sör kultúrájára. Az igényes sör iránti érdeklődés sem új keletű. A két háború között, a Monarchia idején, itt Európában, a sör elegánsabb italnak számított, mint a bor! Sokkal komolyabb volt a gasztronómiában elfoglalt helye. Ezért nagyon is aktuális volt, hogy egy sörtörténeti kiállítás létrejöjjön, és még inkább, hogy annak tanulságait könyvben is összefoglaljuk.
Dr. Török Róbert, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgató-helyettese, a kötet szerkesztője megerősítette: a kiállítás ötletét már régóta dédelgette a múzeum, hiszen volt itt már kiállítás a kávé, a pezsgő, a szódavíz történetéről. Ez a múzeum a hétköznapi élet múzeuma, olyan dolgok gyűjteményét őrzi, amik mindig is a hétköznapi életünk részét képezték. Amikor a Kunszentmártoni Múzeum megkeresett minket – mondta - mert ők az ottani sörház történetét kívánják feldolgozni, ez új lendületet adott a megvalósításnak. A kiállítás, és most a könyv is összeköti a kereskedelmet és a vendéglátást. Az eredeti elképzelés az volt, hogy egy országos és egy kisebb múzeum – valamint a „Visegrádi Négyek” egy-egy múzeuma létrehoz egy kiállítást, ami a hazai és a Közép-európai sörtörténetet dolgozza fel. Ezért is volt cél, hogy két nyelven készüljön el ez a bátran hiánypótlónak nevezhető könyv.
Azt szokták mondani, hogy a magyar ember bort, a német sört, az orosz vodkát iszik, sorakoznak az erre vonatkozó közhelyek. A magyar Alföld – főleg régen – erősen multikulturális hely volt. Kunszentmártonban Szilágyi Miklós néprajzkutató irányította a figyelmet sör szerepére – mondta el Hegedüs Krisztián, a Kunszentmártoni Múzeum vezetője. A források alátámasztják, hogy már a XVIII. század elején sorra nyíltak a sörházak a Jászságban, és ezt a települések is támogatták. Az adóbevételek szempontjából fontos volt, hogy közel 150 éven keresztül a mezővárosi parasztság volt a legnagyobb fogyasztó. A Nagykunságban nem voltak sörházak és ennek a jó minőségű vizek hiánya is oka lehetett! A jászok rokonai az oszétoknak, ott a mai napig hagyomány a házi sörfőzés. Beszélhetünk tehát kulturális szokások továbbéléséről is a Jászságban, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egykori jászsági földesúr, a Német Lovagrend szerepét sem.
Maczó Balázs, muzeológus arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiállításnak és a kötetnek is része a vendéglátás ismertetése. A korabeli újságcikkekből olyan kép rajzolódik ki, hogy a sörfogyasztás a polgárság szokása, nem is igazi polgár, aki nem sörrel kezdi a napját! A XIX. század végén, Magyarországon is bevett szokás volt a munkaidőbe iktatott szieszta, olyankor bárki leguríthatott egy-két korsóval. Ennek ellenére a neves vendéglátóhelyek itallapján abban az időben alig volt sörválaszték. Míg ásványvizekből 8-10 félét kínáltak, borból oldalakat töltött meg az ajánlat, sörből világos volt meg barna. Ugyanakkor a sörgyárak igen jó marketinggel dolgoztak, az épületeik kifejezetten látványosságnak számítottak. Idehaza a legelső fényreklámot is a Dreher állította fel, ma pedig már Japánból hoznak be sört! A sörös palackok címkéjében szinte az egész elmúlt két évszázad tükröződik.
Tévhit, hogy a sör és a nő nem fér össze - állította a könyv bemutatóján Kulich Julianna, muzeológus. Már az ókori forrásokból kiderül, hogy például a sörnek istennője van! A kiállítást követően olyan kötetet kívántak elkészíteni, ami könnyed hangvételű, mindenki számára szórakoztató, miközben komoly ismereteket is nyújt. Találhatók benne technológiai kérdések, esik szó a sör alapanyagairól, illemszabályokról, hogy például koccintunk-e vagy sem sörrel? Vannak szemelvények sörhöz kapcsolódó irodalmi művekből, újságcikkekből, előkerülnek kultúrtörténeti érdekességek is. A bemutatón elhangzott: sokáig tartotta magát nálunk az a hiedelem, hogy az aradi kivégzésekkor az osztrák császári tisztek sörrel koccintottak, ezért magyar ember 1849 után 150 évig sörrel nem koccint! Ez teljességgel alaptalan! Tény: a császári tisztek nem hogy örültek volna, kifejezetten ellenezték a kivégzést. Részben mert egykori bajtársaikról volt szó, részben pedig a katonabecsület akkoriban nem tűrte a hadifoglyok megölését!
Bizonyos, hogy a könyvet szívesen forgatják majd azok is, akik az érdekességek iránt érdeklődnek. Találhatunk benne tanácsot: hogyan kell sörözni? Megtudhatjuk belőle, ki, miért és hogyan ivott sört a 19-20. század fordulóján? Miből származik a pech szó és milyen a peches ember söre? Valószínűleg azt is kevesen tudják, kik voltak a sörnevelők és vajon mennyi volt az akó, a pint, az icce és a meszely? Elmélyedhet az olvasó a sörfőzés külföldi és hazai történetében, felfedezve olyan meglepő adatokat, hogy például a Kék-Nílus völgyében hétezer éves, Kínában pedig kilencezer éves sörleletet találtak! Ráadásul ez utóbbihoz mézet, szőlőt és galagonyát is adtak. A római birodalomban is ismerték az árpasört, a mézsört, ezeket otthon állították elő, házi fogyasztásra. Minálunk a jászkunoknak volt kedvelt itala a kölespogácsából erjesztett, alacsony alkoholtartalmú boza.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
