Az évek múlásával a holokauszt-túlélők száma egyre fogy. Ma már szinte csak azok vannak életben, akik nagyon fiatalon, olykor még gyerekként kerültek a haláltáborok poklába. Bernáth László tizenöt éves volt akkor, most, nyolcvanöt évesen, „Beszélgetés a halott apámmal” című könyvében egy sajátos műfaj megteremtésére vállalkozott. Az 1896-ban, tehát az édesapa születésével kezdődő, és így valóban egy évszázadnál hosszabb történet regényes krónikájában egy nem hétköznapi egyéniség cseppet sem átlagos sorsa tárul fel az olvasó előtt. Bár a Kertész Imre által megírt „Sorstalanság” párhuzamos élménye olykor visszaköszön ebben a könyvben is, ez mégis más. Érdekes fikció, hogy azon túlmenően, amikor az apa „elmondja” a fiúnak, mi történt a háború előtt, később a fiú meséli el nem létező apjának a saját életét, a lágerből való megmenekülése után.
A könyv bemutatásakor Tarján Tamás irodalomtörténész beszélgetett a szerzővel. Kettőjük társalgásából kiderült: bohém, világfi, a futballtól az éjszakai életig minden iránt érdeklődő ember élete zajlik a lapokon. Majdnem a kalandorságig gazdag pályafutásából a könyvbe nem is fért bele minden, ezért nem teljesen realista, inkább „tapintatos” mű született, kicsit az anya oldalára billentve a képzeletbeli mérleget. Ez az apa a végtelenségig praktikus ember volt, mindent úgy közelített meg, miként lehet azt a legegyszerűbben megoldani. A fiú, a könyv szerzője, Bernáth László e látásmódnak köszönheti az életét. Az apa, lehet, hogy csak megérezve vagy talán felismerve a munkatáborok német logikáját, azon a bizonyos Auschwitz-i szelektáláson kihasználva a fia nyurga testalkatát, a valódi 15 helyett tizenhét évesnek mondta őt. Így – munkaképesnek nyilvánítva - maga mellett tarthatta, nem került a többi gyerekkel együtt azonnal a gázba. Önmagát sajnos nem tudta megmenteni, a flekktífusz végzett vele a láger felszabadulása előtt néhány héttel.
Az apa és fia párbeszédében a könyv első harmadában az apját faggató fiú inkább visszahúzódik és az apának nyílik tér arra, hogy a saját élete első évtizedeit, elsősorban a fiatalságát bemutassa. A könyv gerincét egy átvezető fejezet adja. A közös sorsélmény, a deportálás eseményeit beszélik meg egymással, roppant feszült pozícióban. Hiszen a fiú innen, evilágból, múlttudattal, utóélet tudattal beszél, míg az apának nincsenek ismeretei arról, mi minden ment végbe később. Eleinte itt is még az apáé a főszerep, ám folyamatosan átveszi a beszélgetés irányítását a fiú. Stílusbravúr a társalgás során egy 1945-ben meghalt embernek megmagyarázni, mi a televízió vagy a laptop. A könyv harmadik részében pedig már szükségképpen túlsúlyba kerül az utóbbi évtizedeket felnőttként megélő fiú mondandója. Közben pedig elég bátor ahhoz is, hogy kimondja az igazat a mostanában rehabilitálni próbált Csendőrségről, Horthyról, 1956 októberének kezdődő zsidóellenes megnyilvánulásairól. A könyv nagyjából másfél évig készült, erről a benne itt-ott felelhető átfedések tanúskodnak. Olykor a szerző memóriája is megbicsaklik. A Volkswagent például nem a háború után – mint írja - hanem már 1937-ben elkezdték gyártani (217. old.) és a „holokauszt” szó eredeti jelentésének magyarázata sem teljesen pontos (63.old.). Mégis, az apa nyelvhasználata mozgékonyabb, mint a fiúé. Más élménykörökből indul ki. A központi kérdést, a lágeréletet sikerült lefojtva, valamilyen felülemelkedéssel kezelni. A megrendülés csak akkor következik be, amikor a szerzőnek feleségével és lányával történt – már sokkal későbbi - auschwitzi látogatásáról esik szó. Egy emlék felidézésekor. A német katonák ugyanis rengeteg fényképet készítettek a lágerben. Ezekből ott sok ma is látható, kinagyítva, kiállítva. Az egyiken magyar anyák, kisgyerekek várakoznak a gázkamra előtt. Nyugodtan, békésen, hiszen fogalmuk sem volt arról, mi vár rájuk!
A kiadó képviselője, Faragó György véleménye szerint ennek a könyvnek a felhasználásával jól lehetne történelem órát tartani. Életképeket ad a két világháború közötti időszakról. Olvasmányos, betekintést enged az akkor élt családok mindennapjaiba. Ebben segít az események képeslapszerű ábrázolása. Epizódokban, melyeknek nincs összefüggő menete. Ugyanez áll a XX. és XXI. század fordulójának történetére, amikor a problémákról ugyan esik szó, de kiérezhető, hogy a szerző szívesebben lépne túl rajtuk. Nem akar neki „nagy feneket keríteni”. Talán azért, mert ha az ember őszintén magába néz, tudja, hogy a múltra csak részleteiben emlékezik. Ám vannak emlékek, melyeket nem szabad megengedni, hogy végleg, örökre feledésbe merüljenek!
