Omar Khájjam, a XI. – XII. században élt perzsa költő, matematikus és csillagász errefelé, a „nyugati”-nak nevezett világban elsősorban sajátos verseiről ismert. A négysorosok, a „rubái”-k ma már a perzsa költészet remekeinek számítanak. A költőnek a neve is érdekes. Teljes neve Ghijaszu-d-din Abu-l-Fath Omár ibn Ibrahim al-Kháyyám és a hosszú sor utolsó tagja Sátorcsinálót jelent. Az apja, vagy az ősei talán sátorkészítésből éltek. Róla annyit bizonyosan tudunk, hogy kitűnő iskolákat kellett végeznie; a teológia, a Korán, a perzsa, az arab nyelv és irodalom, a filozófia, a természettudomány, leginkább pedig a matematika és költészet érdekelte. Hekim-i, doktori címet szerzett, imám volt és nagyurak barátja. Az udvarnál, mint költőt, és Korán-magyarázót is nagyra becsülték, olyasmi lehetett, mint később Kepler Prágában. Kitűnő asztronómus csillagjós is volt.
Verseit arabul és újperzsa nyelven írta. Hosszabb költeményei elvesztek, csak a legnépszerűbbek, a négysoros rubái-k maradtak meg, sok – egymásról másolt – rendezetlen kéziratban. A rubái négysoros verset, lírai epigrammafélét jelent és nagyon népszerű volt a perzsa költészetben. Omár Khájjam után még népszerűbb lett, főként témáinak köszönhetően. Az eredetileg alkalom szülte, önmagukban álló, a múlandóság mámorát megéneklő verseiben arra int, hogy éljük az időt, élvezzük ki a mát, a tavaszt, a fiatalságot, az egyszeri életet. Igyál és örülj, mert – ő így mondta – „a sors, melynek játékbábja vagy, hamarosan kiüt és visszatesz dobozodba a sakktábláról.” Érthető tehát, hogy sokan másolták, utánozták, az idők folyamán több ezerre nőtt a neki tulajdonított versek száma. Amikor a modern európai irodalomtudomány is felfedezte magának, többen is elkezdték kutatni, kiválogatni a biztosan neki tulajdoníthatókat.
A legjobbakat végül Edward FitzGerald fordította angolra a XIX. század közepén, ezt ismerhették meg a magyar olvasók, Szabó Lőrinc tolmácsolásában. A Kossuth Kiadó most megjelent kötetében együtt van jelen a perzsául írt, az angolra, végül magyarra fordított szöveg. A költeményeket Varga Sinai Gizella, Iránban élő festőművész megkapó hangulatú képei kísérik. Ezekről a versekről ő maga mondta el, hogy művészetében meghatározó szerepet játszottak. Többször visszatért a témához. Iránban számtalan helyen csodálhatott meg freskókat, nem egyszer más képeket is lehetett látni a megrongálódott falakon, egymás alatt. Ezért kezdte el festeni „Falak” című sorozatát és az idetartozó képek elkészítése során érezte meg legjobban Omar Khájjam költészetének szinte varázslatos voltát, amint az elmúlásról és az elveszett Paradicsomról is mesél.
A könyvben ebből a sorozatból is látunk részleteket és az olvasó valóban nem tudja mit is tegyen előbb: a képet nézze, engedje, hogy hathasson rá vagy inkább a verset olvassa, és annak hangulatát próbálja felfedezni a képen. Ha csak ezt a két verset nézzük – egymástól hétoldalnyi távolságra lelhetők fel – magunk is egyetértünk Omar Khájjammal, igazat adunk neki. „Bölcs tobzódás szökött szívembe; lásd / új asszony hoz házamba új varázst; / a vén, meddő Észt elhagytam, hogy a / Szöllő Lányával kössek újra nászt. Egy teljes életfilozófia bontható ki ebből a négy sorból, de nem marad le mögötte a másik sem. Tölts újra hát s légy igaz bölcs velem: / az Élet elröpül könyörtelen; a Múlt halott, Jövőnk hiú remény, / de a Mában arany gyönyör terem!
Ezt a könyvet nem lehet – nem is szabad – egyszerre, egyvégtében olvasni. Minden két – három vers után jól esik megállni, elgondolkodni, és belemerülni a mellettük elhelyezett festmények rajzolatába, színeikbe. Megfejteni, hogy a kőbe? földbe? rejtett férfi és női arcokat miért keretezik virágzó faágak és miért ül az egész szikla? domb? sírhalom? tetején egy fekete varjú. Eltöprenghetünk – ha van kedvünk – egy kissé a művészet mibenlétén. Hogy miként képes egy Európában született és nevelkedett, a bécsi Akadémián tanult művész úgy belehelyezkedni egy majd’ ezer évvel ezelőtt élt másik ember gondolatvilágába, hogy abból számunkra élvezetes élmény kerekedjen ki? De az is lehet, hogy nem töprengünk semmin, csak felvesszük ezt a könyvet, belelapozunk, letesszük, és másnap, máshol nyitjuk ki egy percre. Szerzünk magunknak egy percnyi örömet, pont ahogy Omar Khájjam javasolta!
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
