Szokták mondani, hogy valami „benne van a levegőben” és ilyenkor az ember bizonyos dolgokkal sűrűbben találkozik. Jó példa erre az egybeesésre, hogy nem sokkal korábban jelent meg egy hasonló témájú könyv, a Rendszerhiba. (http://www.utazonet.hu/a-veszjelzo-c859.html) Szerzője, Edward Snowden is az adatok rossz kézbe kerülésének veszélyére hívta fel a figyelmet. Damian Bradfield is említi őt a nem létező 33. oldalon. Miért nem létezik? A lapszámozás furcsa, több helyen megszakad. A 31. oldal után például két – szöveget is tartalmazó – számozatlan oldal következik, majd a számozás a 34.-kel folytatódik, de a 35. után ismét megszakad, a 38-ig. A könyvben ugyanez még több helyen megismétlődik. Vannak tehát olyan oldalak, melyekre – ha egyszer szükséges lenne – nem lehet hivatkozni. Ha pedig már a hivatkozásnál tartunk, nem ártott volna néhány – az érthetőséget segítő – jegyzet. A könyv tele van olyan hivatkozásokkal, amiket a magyar olvasók többsége valószínűleg nem ért, mert a neveket sosem hallotta. Ilyen – sok más mellett - a Tinder, a Layar, a Hatching Twitter vagy a telematika. Persze, ha már internetről van szó, ott azért ezeket magunk is megtaláljuk.
A szerző felvállalja: „Ez a könyv nem oldja meg a problémát. Mindössze abban reménykedhetek, hogy sikerül felrázni néhányakat.” Megmondja azt is, mi a probléma: „Minél több adatot gyűjt egy vállalat, annál több lehetősége adódik arra, hogy az adatokat pénzre váltsa.” Helyben vagyunk. Az adatokat ugyanis mi szolgáltatjuk magunkról. Valahogy mindenki önszántából nyomkövetőt visz magával mindenhová! Mivel online éljük az életünket, érdemes feltenni a kérdést: az internet a nagyobb megbízhatóság irányába halad? Részünkről a leggyakoribb hiba, hogy nem olvassuk el az általános szerződési feltételeket. Torontóban, 2016-ban végeztek egy kísérletet. Kiderült, a résztvevők 98%-a nem vette észre a csapdát a szerződésben, hogy a felhasználók kötelesek elsőszülött gyermeküket ellenszolgáltatás gyanánt átadni a közösségi háló használatának fejében! Érdekes példát hoz a könyv a Magyarországon is elérhető Amazon webáruházról, ahol 8 nyelven, 60 féle valutáért lehet szinte bármit megvásárolni. Az Amazon tudja, a nő mikor hagyja abba a tamponvásárlást és akkor azonnal küld egy jó ajánlatot pelenkára vagy hormonkészítményre. Nos… ez kényelem vagy betolakodás? Hogyan lehetünk képesek mérlegelni a nagy adathalmazok (Big Data) szerepét az életünkben? Habozás nélkül meg kellene bíznunk bennük? Egyesek szerint a Big Data nem más, mint a vállalatokat működtető üzemanyag. Mások szerint már nem is csak üzemanyag, hanem maga a világ! Az adathalmazok széles körben elérhetők és mind fontosabbá válik a belőlük elérhető tudás kinyerésének képessége. A szerző egyik igen figyelemre méltó megállapítása: „Az adatok megértése, feldolgozása, az értékek kinyerése belőlük, vizualizálásuk, kommunikálásuk – rendkívül fontos készségek lesznek a következő évtizedekben, nem csupán a szakma, de az oktatás szintjén is, az általános iskolában, a középiskolában és a főiskolán egyaránt.”
A 65. oldalon felbukkan egy magyar név is. A Debrecenben született Szalay A. Sándor, ma már Alex Szalay, a Baltimore-i John Hopkins Egyetem professzora arra figyelmeztet: „Az embereknek amiatt kellene aggódniuk, hogy miként oktatjuk a következő generációt. Nem csupán a tudósokról beszélek, hanem a kormányban és az ipar területén tevékenykedőkről is.” A könyvet olvasva lássuk be, talán nincs is most ennél aktuálisabb! Valószínűleg ők lesznek azok, akik meggátolhatják az adatokkal való korlátlan visszaélést, bár ennek első lépései már észlelhetők, sőt, a tevékenyek között Damian Bradfield is megtalálható. Hollandiában, 2009-ben kapcsolatba került a WeTransfer nevű céggel, mely a fájlmegosztó szolgáltatások közül azzal tűnik ki, hogy közel 2 GB-os állományokat is megoszthatunk a segítségével, mégpedig hihetetlenül egyszerűen és persze ingyen. Ráadásul az adatokat nem gyűjtik, a szolgáltatás használatához nincsen szükség regisztrációra, két hét után törlik a feltöltött fájlokat. Persze a továbbítások között reklámokat is küldenek (ebből élnek), de a felugró, zavaró reklám helyett egész képernyős képet adnak. A nagy terjedelmű fájlok továbbítását igénylő művészek figyeltek fel rájuk, 2010 februárjában még csak heti 47 ezer továbbítást végeztek, de 2011 januárjára ez közel 600 ezerre nőtt. A 2012-ben elért napi egymillió fájltovábbítástól, 2018-ra eljutottak a 193 országba küldött havi egymilliárdig! A WeTransfer a kíváncsi emberek szolgáltatásává vált és több millió felhasználót vonzott. Jövedelmük lehetővé tette, hogy 2016-ban elindíthassák a The University of the Underground-ot, a világ egyik első, teljes mértékben ingyenes MA programját, mely határokon és nemzetállamokon átívelő oktatási formát testesít meg.
Mindeközben a Big Data egyre felkapottabb téma lett. Az embereknek elegük volt a feliratkozási űrlapokból, a cégek azzal hencegtek, hogy egyre többet és többet tudtak a felhasználóikról. Az Instagram a feltett képek felett követelt szerzői jogokat. A Facebook-on az információ áramlása nem akadálytalan, az áramlást manipulálják. Ez a simulékony gonosztevő (94. old.) jogot formált az emberek olyan adataira, amelyeket tudtukon kívül szolgáltattak. Amikor a weben tevékenykedünk, a Google nagyjából mindenhová követ bennünket. Elmenti a keresési előzményeket és arra használja, hogy hirdetésekkel bombázza a felhasználót. A weboldalak mintegy 75%-án jelen vannak, a háttérben elrejtve. A felhasználók általában azt hiszik, hogy nekik semmifajta befolyásuk nincs afelett, ami történik. Damian Bradfield viszont kijelenti: ennek épp az ellenkezője igaz. Minden hatalom a felhasználók kezében van. Állítását mások is alátámasztják. A könyv teljes terjedelmének mintegy negyedét a „high tech” területén nevet szerzett vállalkozókkal készült interjúk teszik ki. A 2010-ben indult Wikipedia alapítója, Jimmy Wales szerint a kizárólag hirdetés alapú üzleti modell rendkívüli károkat okozott a minőségi újságírásnak is, mert a híreket közzétevők legfőbb célja a kattintásvadászat. Keltsük fel a figyelmet öt másodpercre, majd mutassunk egy hirdetést! A beszélgetőtársak közül az egyik legérdekesebb a sokszoros olimpiai- és világbajnok sakkozó Garri Kaszparov nyíltan kimondja: Az emberek kényelmet, ingyenes internetet akarnak, és csak most kezdjük belátni, hogy az ár, amit fizetünk érte, valójában az adataink letöltése, a legintimebb pillanataink megosztása, tehát a saját személyünkkel fizetünk és fennáll a veszélye, hogy az adataink kikerülnek. Nagyon komoly erkölcsi aggályt jelent, hogy miközben az Apple, a Google, a Twitter és a Facebook úgy tesznek, mintha érdekelné őket az egyéni jogok védelme, önként átengednek bármilyen adatot, amit a diktátorok kérnek, csakhogy megóvják üzletüket azokban az országokban. Ezeket a vállalatokat semmilyen ösztönző erő nem hajtja az álhírek elleni küzdelemre. Ahogy haladunk a mesterséges intelligencia felé, etikai kérdések is felmerülnek. A gonoszságra való képesség egyedülállóan emberi. A mesterséges intelligencia pedig – akárcsak az internet – a mi természetünket, a mi előítéleteinket, a mi hitünket tükrözi majd. A feladat tehát – hangsúlyozza utolsó sorában a könyv: építsünk egy bizalommal telibb világot!
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
