Bár bizonyítottan többgyökerű, szülőhelye tagadhatatlanul Párizs. Magyarországra – adatokkal igazolhatóan – 1859 nyarán látogatott először, sikere azóta ível felfelé. Annál is inkább, mert művelői között számos világhírű magyar is van, munkásságuk nyomán nagyon sokan gondolják úgy, hogy ez kifejezetten magyar jelenség és szeretetünk iránta akkor sem csökken, ha elfogadjuk a tudományos tényeket vele kapcsolatban. Igen, bátran beszélhetünk tudományos tényekről dr. Winkler Gábor orvosprofesszor könyve kapcsán, noha oly messze áll az orvoslástól, mint – ahogy mondani szokták – Makó Jeruzsálemtől! Tudománytörténet? Nem. Zenetörténet? Valójában az sem, pedig kirándulásairól a zene világába, három könyvet is megjelentetett már. Ez, amit most a kezünkben tartunk, a negyedik!
A magyar operett című könyv szakmai alapossággal készült, mégis könnyen „fogyasztható”, tele van képekkel, érdekes, izgalmas háttéranyaggal. Felöleli a teljes történetet, a műfaj kialakulásától kezdve a szerepkörökig. Megjelenését az is indokolja, hogy az operett napjainkban reneszánszát, sokadik virágzását éli, idehaza és külföldön is. A szerző meggyőződése – és ennek a könyv bemutatásakor a Budapesti Operettszínházban hangot is adott – hogy helytelen könnyű műfajnak nevezni. Sokszor nehezebb, összetettebb, mint egy opera. Előadásához ugyanis nagyon jó énekhang, biztos muzikalitás, tiszta szövegmondás, jó színpadi megjelenés és kitűnő tánctudás szükséges! Az operajátszás, csak bizonyos dolgokra fókuszál, van benne zenei, technikai, hangképzési elvárás a művésszel szemben. Olyannak kell lenni, amit ha csak CD-n hallgatunk, akkor is teljes értékű élményt ad.
Dr. Vadász Dániel producer ezt azzal egészítette ki, hogy a magyar népnek szinte jellemvonása a sajátos humora, vonzódása a zenéhez és a gasztrokultúrához – mondhatni - a pillanat megéléshez. Ezekhez egy operett előadás jó lehetőséget nyújt. Népszerűsége abból is adódik, hogy olyan kiválóan keveri a humort és a kritikát, amire más műfaj nem képes. „Beint” politikusoknak, uralkodóknak, mindezt derűt fakasztóan teszi, a közönség érti, veszi a lapot és jól érzi magát. Ha megpróbálunk legfontosabb jellemvonására rávilágítani, akkor a komplexitásáról kell beszélni. Sok operai szerep jól hasonítható bonviván szerepekkel, így aki az egyikben jót tud felmutatni, az sikeres lehet a másik színpadon is. Csak ez utóbbiban még hangsúlyt kap a színészi játék, a szerep megformálása és nem utolsó sorban a fizikai állóképesség, a tánctudás!
Jelen volt a könyv bemutatásánál Oszvald Marika és Peller Károly, mindketten egyetértettek abban, hogy a színpadi művészet „az elődökből táplálkozik.” Ez a könyv merítési, megőrzési lehetőség, mert sajnos tapasztalhatjuk, hogy a 40-50 évvel ezelőtt élt és nagy sikerrel dolgozott művészek közül a fiatalok alig ismernek valakit. A szerkesztéskor ezért elsősorban a már nem élő művészek bemutatására törekedtek és közülük is azokra, akik magyar operett ősbemutató részesei voltak. Ám rajtuk kívül szinte teljes körű feldolgozást kap az olvasó a műfaj kialakulásának kezdeteitől, egészen napjaink Budavári Palotakoncertjéig bezárólag. A könyv eloszlat egy tévhitet is. Sokan úgy gondolják, hogy az operett szónak Mozart volt a szülőatyja, de ma valószínűbbnek látszik, hogy Peregolesi-től származik. Az ő idejében az operáknál – közjátékként - kis rövidebb epizódokat, operácskákat, iktattak be. Ilyen operácska volt „Az előkelő fogoly” szünetében játszott, „Az úrhatnám szolgáló” – és állítólag erre mondták először, hogy operett.
Ki gondolná, hogy az első magyar operett témáját Petőfi költeménye, A helység kalapácsa szolgáltatta? Egy felvonásból állt, 1862. április 21-én mutatták be és nem volt túl sikeres. Az utána következők sem bizonyultak tartósnak, nem tudták felvenni a versenyt Hervé, Offenbach, Planquette könnyed francia muzsikájával. Az első hazai sikerre 1886-ig kellett várni. Konti József zeneszerző, Csiky Gergely szövegére írt Királyfogás című operettjének főszereplője Blaha Lujza volt és még Brahms is gratulált hozzá! A XIX. – XX. század fordulója táján - Budapesttől Kolozsvárig – rengeteg magyar operett született. A névsor hosszú, ám a szerzők és operettjeik, amilyen gyorsan bekerültek a színházi világba, olyan gyorsan el is felejtődtek.
A magyar operett nagy korszaka Huszka Jenővel és az 1902-ben bemutatott Bob herceggel kezdődött. Őt követően viszont bőséggel sorjáznak a világhírig jutott és mindmáig ismert nevek. Kacsóh Pongrác zenéjével a János vitéz 1904-ben fergeteges siker lett. Csak Fedák Sári egymaga 574 előadásban játszotta a címszerepet! Utána pedig – időrendi sorrendben – Lehár Ferenc, Jacobi Viktor, Kálmán Imre, Szirmai Albert, Zerkovitz Béla, Eisemann Mihály, Brodszky Miklós, Buday Dénes, Ábrahám Pál következett, Fényes Szabolccsal pedig szinte már napjainkig jutottunk el! Közülük a műfaj két leginkább meghatározó alakja kétségtelenül Lehár Ferenc és Kálmán Imre volt. A XX. század elején ismert volt a mondás: „a zenés színpadnak három műfaja van, az opera, az operett és Lehár!”
Megtudunk a könyvből olyan érdekességeket is, hogy az 1949 – 1957 közötti években Hollywoodban élő (és nem elérő, 137. old.) Brodszky Miklóst filmzenéiért öt alkalommal is Oscar-díjra jelölték, sajnos egyszer sem ő kapta meg. Ha pedig már egy elgépelést megemlítettünk, nem mehetünk el szó nélkül néhány más apróság mellett. Bár az oldalszámozás folyamatos, az oldalszámok feltüntetése viszont sűrűn hiányzik. A 116. után például már csak a 120. látható, noha a köztük lévő oldalak a helyükön vannak és tartalom is van rajtuk. Olykor az adatok sem egyeznek. Az első sikeres Konti operett szövegírója az 56. oldalon Csiky Gergely, az 57-en Deréki Antal. A Bob herceg bemutatója a 67. oldalon 1902-ben, a 69-en pedig 1897-ben volt. Mivel a könyv minden bizonnyal sokak érdeklődésre tarthat számot, valószínűleg lesz második kiadása is, amikor ezek a bizonytalanságok kijavíthatók lesznek.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
