Joseph Robinette Biden jr. elképesztően céltudatos életet élt. Utólag már látjuk, hogy nem ellenszélben, hanem valóságos ellenorkánban kellett győznie és így sokkal nagyobb, értékesebb a teljesítménye. A törvényeket megsértő Trumppal szemben ő „Amerika lelkét” akarta megmenteni. Úgy fogalmazott: „életünk során a bukás előbb-utóbb elkerülhetetlen, de feladni megengedhetetlen.” A „Rettenetes év” – „Annus Horribilis” címet viselő első fejezetben vázlatos képet kapunk a szerénységéről és ez segít megérteni a továbbiakat. A második fejezet, a „Hogyan jutott idáig?” továbbra is őszinte képet fest. Biden azon szokása, hogy hangosan kimondja, amit Washingtonban csak négyszemközt szabad - a munkájában is problémákat okozott. Rámutatott ugyanis a különböző válságok – ISIS, Ukrajna, Ebola – és a növekvő igényekkel fellépő, tekintélyelvű hatalmak közötti összefüggésre.
Családja a régimódi, közösségi lojalitás ideáljában hitt. A gyerekeket arra tanították, hogy senki nem jobb nálatok és ti sem vagytok jobbak másnál. Joe, a kisfiú dadogott. Gyakorolt, gyakorolt, megtanult verseket szavalni – és a középiskola utolsó évére elmúlt a dadogása, de gátlásait sosem vetkőzte le teljesen. Az egyetemen egyszerre volt „arrogáns” és hanyag”. A 85 fős évfolyam rangsorában a 76. helyen állt, amikor diplomázott, majd Észak-Karolinába, Wilmington külvárosába költözött, kirendelt védőügyvédként dolgozott. Egy váratlan döntéssel, 1972-ben – 29 évesen – elindult a szenátusi választáson. Bravúros kampánnyal, mindössze 3000 szavazattal győzte le tapasztalt ellenfelét. Az USA egyik legfiatalabb szenátora lett! A nagy sikert óriási tragédia követte. Autóbalesetben meghalt a felesége és a kislánya, a két fia súlyosan megsérült. A hivatali esküt is a kórházi ágy mellett tette le, ahol fia, a hároméves Beau feküdt begipszelve.
Csak öt évvel később, 1977-ben házasodott másodszor. Felesége, Jill Jacobs nem akart részt venni a politikában. Később ő lett az első alelnöki feleség, aki továbbra is teljes állásban dolgozott, angolt tanított egy főiskolán. Joe Biden elnökválasztáson először 1987-ben indult és sorozatos hibákat követett el. Régi gátlásai újra előtörtek. Evan Osomos nem szépíti a történteket, az olvasó megismerheti mindazon emberi gyengeségeket, amik sokáig akadályozták Bident, hosszúvá tették az útját a csúcsig. Nagy ára volt a hibáknak és ezt ő nehezen ismerte be, ám utána keményen dolgozott hírnevének visszaépítésén. Másodszor 2007-ben indult az elnökválasztáson Obama ellenében, de nem sikerült elég pénzt gyűjteni, így hamar kiesett. Jelöltként viszont nagy benyomást tett Obamara, aki elkezdte kikérni a tanácsait nemzetbiztonsági és külügyi kérdésekben – szenátorként ugyanis kezdetben az Igazságügyi Bizottság, később a Külpolitikai Bizottság elnöke volt. Miután Obama lett a demokraták elnökjelöltje, Bident alelnökének kérte fel. Ő előbb elutasította, majd felesége határozott bíztatására elfogadta a pozíciót.
Obama és Biden kezdetben egyáltalán nem tűntek összeillő párosnak. Biden azt a feltételt szabta, hogy ott lehessen minden sorsdöntő értekezleten, Obama pedig megszabta, hogy egyórás előadás helyett csak tíz percben adhatja elő a véleményét. Biden nagyon sokat tett az Affordable Care Act törvény (Obamacare) elfogadása érdekében, ez volt a legnagyobb horderejű szociális intézkedéscsomag Lyndon Johnson óta. Mindketten őszintén hitték: az amerikai nép már nagyon vágyik arra, hogy politikai egység legyen az országban. Biden személyiségének egyik legfontosabb vonása, hogy fáradhatatlanul igyekezett kontaktust teremteni az emberekkel. Magához vonzza, megöleli őket, olykor csak szavakkal, máskor ténylegesen is – mondta róla John Kerry külügyminiszter. Ám ha kellett, tudott harcos is lenni és ez nagyon jól jött 2012-ben, Obama újraválasztási kampányában. Az év végére a Fehér Ház – tiszteletét kifejezve – nyilvánította őt a hatalom 2. számú emberének. Ahogy Biden életében általában, úgy Obamaval való kapcsolatában is a lojalitásra épült minden. Megállapították róluk, hogy Joe-ra jó hatással van Obama fegyelmezettsége, az elnökre pedig Joe melegszívűsége hat kedvezően.
Az alelnök külügyekkel kapcsolatos tevékenységéről a magyar olvasó meglepően pontos tájékoztatást kap az 5. fejezetben. Az apró részletekre is kiterjedő leírás jól érzékelteti, miként hasznosultak a Szenátus bizottsági elnökeként korábban szerzett tapasztalatok. Ilyen mélységig csak kevesen láthatnak bele az USA alelnökének munkájába. Kezdve az Air Force Two (az alelnöki repülőgép) kopottas berendezésén, a tolmácsokat is olykor próbára tevő, kíméletlenül őszinte, nyers megszólalásokig. Biden büszke volt arra, hogy képes olvasni az emberek megnyilvánulásaiból, tudja, mit gondolnak. A Kínában, Japánban, Izraelben, Moszkvában történtek leírásai valóban szórakoztató részletei a könyvnek.
Nem kevésbé érdekes „A szerencsés és a balszerencsés” címet viselő, 6. fejezet sem. Biden 2012-ben abban - az amerikai politikában koránt sem ritka - helyzetben volt, hogy mindegyik hivatalban lévő alelnök megszerezte pártja elnökjelöltségét, ha megcélozta. Ám barátsága Hillary Clintonnal még 1992-ben kezdődött, ráadásul Hillary – a Gallup adatai szerint – 12 egymást követő évben volt „Amerika legcsodálatosabb nője”. Mindezektől függetlenül, mégis komolyan szó volt arról, hogy újra beszálljon az elnökjelöltségért folyó küzdelembe. Sajnos ismét súlyos csapás érte: 2015. május 30-án, a fia Beau, aki Delaware állam főügyésze volt, 46 éves korában, agydaganat következtében meghalt. Októberben Biden bejelentette, hogy nem pályázza meg az elnökséget. Úgy tűnt ez lett a vége egy öt évtizedes álomnak. De az ő élete gyakran vett olyan fordulatot, melynek irányát nem lehetett előre meghatározni – és egy fordulat még hátra volt.
Látva Trump ámokfutását, jelöltsége arra a feltevésre épült, hogy a történelem ingája visszaleng Trumptól a tapasztalat és a fontolva haladás felé - tudjuk meg a könyv „Harc a lélekért” fejezetéből. George Floyd meggyilkolása és a Covid-válság sokakat késztetett gondolkodásra. Ő is belátta: Amerika megérett néhány forradalmi változásra! Szembekerült egy szinte lehetetlenül bonyolult politikai és gazdasági problémával, ráébredt az általa elképzeltnél sokkal sürgetőbb válság teljes nagyságára. Ehhez kellett igazítania elnökségének megtervezését, melynek részleteivel a 8. fejezet ismerteti meg az olvasót. Kampánya a korábbiakhoz aligha hasonló hatalomváltásra készült fel. A stratégia a „lépj gyorsan és bátran” lett. Aki most tartja kezében ezt a könyvet, már tudja: Joseph Robinette Biden felért a csúcsra és lehetőséget kapott arra, hogy ismét a normális mederbe terelje az amerikai nemzet „a bevándorlók nemzete” életét. A Karib-tengertől Alaszkáig!
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
