2024. július 22. hétfő, Magdolna és Magda napja
A saját hibáimból tanultam
Révay András
2024.06.26 12:38
A Múzeumok Éjszakájának napján világpremiernek számító, fontos kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban. Kertész Andor, aki André Kertész néven lett – bátran mondhatjuk – világhírűvé, 130 évvel ezelőtt, 1894. július 2-án született. A kiállításon idehaza még sosem látott, 2021-ben New Yorkban megvásárolt, 1925 előtt készített képeiből összeállított válogatást tárnak a közönség elé.

André Kertész 130. születésnapja alkalmából valójában kiállítássorozat indult Magyarországon - emlékeztetett rá Tomka Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményi főigazgató-helyettese. Az első része Esztergomban még látható, rövidesen zár. Ez a mostani a második része, a harmadik pedig a Capa központban, július 2-án fog megnyílni. Nagyon érdekesen foglalja keretbe Kertész Andor életútját, hiszen az esztergomi kiállítás a korai képeiről, az 1925 előtt Magyarországon készítettekről szól elsősorban, míg a zárórendezvény már az idős Kertész műveit mutatja be. Egy nagy formátumú művész örökségéhez Fisli Éva kurátor értő módon nyúlt, mind a három elemet kitűnően illesztette egymás mellé. A néző joggal lepődhet meg azon, milyen mozgalmas életútja volt a fiatal Kertésznek és hogyan változott a szemlélete a későbbiekben.

Nagyon szép, minden tekintetben igényes kiállítást láthatunk – állapította meg Kardos Zsuzsa, a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményi igazgatója. Az apró, tűpontos képek kétféle kommentárt is kívánnak. Egy tartalmit, amiben ott van a hatalmas kutatómunka, a monumentális gyűjtemény ismerete, a képek azonosítása és meghatározása és persze egy vizuálisat is. Az a sajátos gyakorlat, megjelenési forma, amiben André Kertész korai, az amatőr kísérletezés utáni, az egyre jobb technikákat kívánó fotográfiái születtek, ma már szinte ismeretlen. A fénykép, az optikai úton, vegyi eljárással vagy elektronikusan rögzített pillanat lenyomata olyan hatalmas karriert futott be az elmúlt két évszázad során, hogy ma már a XIX. és a XX. századi technikával készült képek is archaikusnak, ezért eleve értékesebbnek tűnnek.

Ritkaságuk, piaci értékük tezaurálásra is alkalmassá teszi őket. A múzeumok versenyben állnak a magángyűjtőkkel, céljuk hogy ezek a képek a közösségi emlékezet hozzáférhető darabjaivá váljanak. Napjainkban a digitális fényképezés nemcsak demokratizálta és hétköznapivá tette a fényképezést, hanem megemelte a művészképek, a nehezen műfajba sorolható portrék, bravúros természetfotók, különös, riportszerű alkotások értékét. Mi a fotókiállításokon megcsodált képek többlete? Hogyan működik a kreativitáson, mesterségbeli tudáson túl, a nézőt megszólító erő? A múzeumok számára ez a folyamat egyszerre ösztönző és frusztráló. Bár a műtárgyaik értéke egyre nő, a fotóalbumok valóságos kincsesbányává váltak, ugyanakkor egyre kevesebb a valószínűsége, hogy véletlenül, egyedi értékű fotó bukkan fel.

Kertész már az I. Világháború alatt részt vett amatőrök számára kiírt pályázatokon, 1919-től pedig tagja volt a Természetbarátok Turista egyesülete fotó osztályának. Később maga mondta: bármit csináltam, mindig a saját hibáimból tanulva jutottam tovább! A szabad természet fényképezésének igénye munkáiban jól megmutatkozik. Korai képein gyakran megjelenik a vízpart, az uszoda, látszanak a Dunánál szabadon napfürdőző, részben vagy egészen meztelen testek. Fényképezte a folyót Budapesten, a Dunakanyarban, Szigetbecsén, Esztergomban, Dunaharasztiban és a romániai Brailában is. Testvéreivel együtt a pesti Duna-fürdők gyakori vendége volt, sőt sokszor maga is pózolt vagy éppen fejest ugrott a kamera előtt. A folyó a képein az ember természetes közegének látszik.

A háború, mint a helyváltoztatás kényszere és lehetősége, a szélsőségek megtapasztalása személyiségformáló erő volt számára. Bejárhatta az Osztrák-Magyar Monarchia szinte minden szegletét, sőt annak határain túlra is eljutott, amikor 1918-ban Albániában, majd Romániában teljesített szolgálatot. A korábban kamaszként sokaktól idegenkedő, túlérzékeny és távolságtartó fiatalember figyelme fokozatosan kinyílt a világra. Barátságokat kötött, gyönyörű és rettenetes tájakon járt, tífuszbetegként a fronton, és sebesülten is szembenézett a halállal. A bőrén érezhette a Monarchia sokféleségét: vidékek, nyelvek, osztályok, az emberi magatartás változatos árnyalatait. Nemcsak önnön sebezhetőségével tanult meg együtt élni, hanem felértékelődött benne a figyelmesség, egyre fogékonyabbá vált az emberi gesztusok iránt.

A háborús évek során Kertész Andor gondolkodása, kapcsolatvilága lényegesen átalakult. Sebesülése után igen hosszú ideig nem tudta használni a bal kezét, a fényképezést viszont – ennek ellenére is – egyre lelkesebben folytatta. Miközben visszavonhatatlanul eltávolodott otthoni környezetétől, lábadozása alatt új tartós ismeretségekre tett szert. Ebben az időben már nemcsak saját rokonainak, hanem az eltűnt, meghalt vagy fogságba esett bajtársai hozzátartozóinak, valamint még az őt több mint két évig ápoló nővéreknek is küldött postán fényképeket. Fokozatosan tisztába jött ugyanis a fotó erejével és azzal a szerepével, amit az emberek közötti kapcsolatok felépítésében, megtartásában be tud tölteni.

Az 1919-ben megismert kedvesének, a Jaschik Álmos magániskolájába járó Salamon Erzsébetnek köszönhetően, bővült a helyét kereső Kertész baráti köre. Festőkkel, szobrászokkal, muzsikusokkal ismerkedett meg, és művészbarátait is fényképezni kezdte. A húszas éve közepére az amatőr fotográfusból önmagát is egyre inkább művészként meghatározó alkotó lett. Egyre tudatosabban használta a kamerát, készítette el saját kópiáit, 1924-ben egy ideig az akkor már profi fotográfusnak számító, művésznevén Angelonak ismert Funk Páltól, a XX: századi magyar fotóművészet egyik meghatározó alakjától is tanult. A nagybátyjáról – valószínűleg 1925-ben – egy műteremben készített és aláírt kópiája már arról tanúskodik, hogy az amatőr megindult a professzionalizálódás útján. Ez a kiállítás erről tanúskodik.

Kapcsolódó témák