Tartalmánál és témájánál fogva kitűnik a megszokott kiállítások közül a Ludovika galériában megnyílt – viszonylag kevés képet bemutató – de annál figyelemre méltóbb kiállítás. Ez a tárlat a gyermekek, rendvédelmi árvák, nehéz sorsú tehetséges alkotók, rendőr művészek és mentor művészek alkotásain keresztül mutatja be a hivatás, a veszteség, a gyógyulás és a remény üzenetét. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem méltó helyszínt nyújt, hogy a gyermekvédelem, a rendvédelem, a honvédelem, a művészet és a közösségi felelősségvállalás egy országos jelentőségű, hosszú távú együttműködés alapjává váljon.

A művészet is egyfajta terápia és itt ennek nagyon szép megnyilvánulásával találkozhatunk. Az alkotások a szolgálat, a veszteség, a hősiesség, a gyógyulás, az újrakezdés és a remény történetét dolgozzák fel. Kosztolánszkyné Alexa Hajnalka, a ZoNa Alapítvány a Gyermekekért kuratóriumi elnöke megnyitó beszédében felidézte az alapítvány eddigi útját. Mint elmondta, az immár negyedik éve futó kezdeményezésük egy országos rajzpályázattal indult, amely mára komoly, összetartó közösséggé nőtte ki magát. Az Egyetemmel való együttműködés, a galéria jelenléte kulcsfontosságú a jövő honvéd- és rendőrtisztjeinek érzékenyítésében, hiszen a képek nap mint nap szembesítik őket a hivatás azon nehéz oldalaival, amikor egy szülő a szolgálat után már nem térhet haza a gyermekéhez.

Nagyházi Lőrinc, a Nagyházi Galéria társtulajdonosa, a ZoNa Alapítvány tiszteletbeli tagja és a Ludovika Galéria szakmai védnöke előbb néhány személyes gondolatot osztott meg a hallgatósággal: Családom és a Nagyházi Galéria több évtizede szolgálja a magyar művészeti életet. Ez idő alatt számtalan műalkotás fordult meg a kezünk között, a régi mesterek képeitől egészen a kortárs művekig. Megtanultam, hogy egy kép igazi értékét mindig az a történet, az az érzés és az az ember adja, aki mögötte áll. Amikor a mai tárlat anyagát először megláttam, pontosan ezt éreztem. Ezek a rajzok és festmények olyan őszinteséggel szólnak hozzánk, amire csak egy gyermeki lélek képes. Sok esetben olyan érzéseket és történeteket mutatnak meg nekünk ezek az alkotások, amelyeket szavakkal talán soha nem is tudnának elmondani. Éppen ebben rejlik a felbecsülhetetlen értékük.

A műkereskedelemben az ember hajlamos mindent szakmai szemmel nézni: kompozíciót, technikát, ecsetkezelést. A gyermekrajzok teljesen másfajta figyelmet követelnek. Egy gyermek nem tud és nem is akar hazudni a papíron. Ami a szívében van, az kerül a rajzokra – az öröm, a félelem, a hiány, a büszkeség és a remény. A tárlat a „Hősök gyerekszemmel” címet viseli. Míg a felnőttek számára a hős gyakran egy történelmi szobor vagy tankönyvi alak, addig a gyermekeknek a mindennapokban jelen lévő édesanya vagy édesapa az, aki egyenruhát ölt. A kiállításon különösen megrázóak és tiszteletet parancsolóak azoknak a gyermekeknek a munkái, akiknek a hőse már csak az emlékekben él tovább. Az ő rajzaik előtt különös tisztelettel kell megállnunk.

Ez a kezdeményezés már átlépte az országhatárokat. A ZoNa Alapítvány nemzetközi rajzpályázatára Romániából, Bulgáriából és Spanyolországból is érkeztek alkotások rendvédelmi családok gyermekeitől, rendőrárváktól. Ezek a művek arról tanúskodnak, hogy a szolgálattal járó áldozat, a szülő elvesztésének fájdalma és a gyermekek támogatásának közös felelőssége minden országban ugyanaz. A galéria egy nemzetközi párbeszédet is elindít: összeköti azokat a gyermekeket és közösségeket, akik különböző nyelven bár, de ugyanazt élték meg. Ez a tárlat messze több, mint a veszteség kiállítóterme. A gyermekek erejéről, tehetségéről, méltóságáról és jövőjéről szól. Arról az erőről, amely a veszteség után is képes alkotni, kapcsolódni, remélni és újrakezdeni. Ezekre a gyermekekre figyelemmel, tisztelettel és a bennük lévő értékek felismerésével kell tekintenünk.

Csató Tamás festőművész, a ZoNa Alapítvány művészeti mentora és a kiállítás kurátora Nietzsche gondolatával – „a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba” – világított rá a projekt mélyebb értelmére. A most látható tárlat gerincét a két héttel ezelőtti, panyolai ZoNa-táborban született intenzív alkotások adják, ahol Brecz Vera festőművész és Nyári Szilvia művészetterapeuta is segítette a fiatalokat. A galéria tere tudatos koncepció szerint épül fel: először a gyerekek munkái jönnek, azt a felnőtt alkotók képei követik, a tárlatot a külföldről érkezett művek zárják. A képeknek címeket nem adtak, az alkotó nevét és életkorát tüntették fel, hogy tudjunk különbséget tenni. Egy hatéves gyerek munkájától ne várjuk el azt, amit a tizenévestől elvárhatunk. A címek elterelnék a gondolatokat, cím nélkül szabadok vagyunk. Ébresszék fel azokat a képek!

A „Mandor” név nehezen meghatározható fogalmat takar. Tartozik hozzá klub, magazin, divatcikkek is. Alapítója Eperjesi Andrea, a ZoNa Alapítvány egyik támogatója, a ZoNa-táborban szerzett tapasztalatáról beszélt: Sokféle gyermek volt ott. Volt, aki már egész kicsi korában elvesztette az egyik vagy mindkét szülőjét, volt, aki nehezebb sorsot hordozott a vállán, mint amit egy gyermeknek valahol is hordoznia kellene. Az első napon még gyerekeket láttam, aztán ecsetet kaptak a kezükbe. Ahogy festeni kezdtek, eltűntek a különbségek. Nem számított, ki honnan érkezett, mit veszített el, vagy milyen terhet cipelt: csak az alkotás maradt. A szemükben megjelent egy csillogás, az arcukon egy békés mosoly. Abban a néhány órában nem árvák voltak, nem félárvák, nem nehéz sorsú gyerekek, hanem egyszerűen csak boldog gyerekek. Azt hiszem, ezt a pillanatot soha nem fogom elfelejteni.

Ekkor született meg bennem a Mandor ZoNa világkendő program gondolata, amelyet Hajnalka, a ZoNa Alapítvány elnöke nagy örömmel és nyitottsággal fogadott. Így közösen életre hívhattunk egy olyan programot, amely a művészet, az elfogadás és az összetartozás erejét közvetíti. Ez egy olyan különleges kendő, amelyre ezek a gyermekek nemcsak festenek, hanem egy darabot önmagukból is rátesznek. A kendő a hagyományok szerint a védelmet, az anyai ölelést szimbolizálja, így minden ecsetvonás biztonságot, szeretetet és reményt hordozó üzenetté válik. Egy kendő, amelyet nem a falra akasztanak, hanem magukkal visznek, mint azt az üzenetet, amit minden nap láthatnak: Értékes vagy, fontos vagy, nem vagy egyedül.

Ma már egyre több festőművész, előadóművész áll mellénk, és hisszük, hogy ezek a kendők nemcsak alkotások lesznek, hanem történetek. Vándorkiállítások, jótékonysági események és összefogások révén szeretnénk új lehetőséget teremteni ezeknek a gyermekeknek: ösztöndíjakat, élményeket, reményt és kapcsolatokat, akár más országok árva, félárva gyermekeivel is. Mert néha nem egy nagy dolog változtatja meg a gyermek életét, hanem az, ha valaki időt ad neki, figyel rá és hisz benne. Ez a festett kendő sokkal több lehet egy textildarabnál: lehet egy ölelés, lehet egy emlék, lehet egy híd az emberek között. Mert amikor egy gyermek ecsetet vesz a kezébe, nemcsak egy kendő készül, hanem egy történet, amely már nem a veszteségről szól, hanem a reményről. Ma már nem a veszteségeket látom a gyermekekben, hanem azt a jövőt, amelyet együtt építhetünk velük.