2021. május 8. szombat, Mihály napja
A mesterséges ember
Révay András
2021.04.07 17:09
Sokak érdeklődésére számot tartó könyv jelent meg a Pallas Athéné Kiadónál – még tavaly. Az olvasás első félórájában kissé komolytalannak, a szerző elszabadult fantáziája termékének tűnik. Ám mit szóltunk volna, mondjuk 1980-ban, ha valaki azt mondja; lesz egyszer a zsebünkben egy cigarettatárca méretű doboz, amivel telefonálni, táviratozni, fényképezni, rádiót hallgatni, újságot olvasni lehet. Látjuk vele, mi történik ugyanabban a percben a földgolyó másik oldalán, beszélhetünk külföldön élő rokonainkkal úgy, hogy közben látjuk is egymást. Hát nem biztos, hogy elhisszük, ma pedig már a gyerekeknek is van ilyen! Ezért inkább bánjunk óvatosan az előítéleteinkkel, ezzel a könyvvel kapcsolatban is!

 „A mesterséges ember” című könyv szerzője, Susan Schneider, amerikai akadémikus és közéleti filozófus, filozófia- és idegtudományi professzor. A NASA/Baruch Blumberg elnöke, valamint a Kongresszusi Könyvtár asztrobiológiai, kutatási és tudományos innovációs elnöki tisztét is betöltötte. A Connecticuti Egyetem Mesterséges Intelligencia, Elme és Társadalom Csoportjának igazgatója, az új Center for the Future Mind alapító igazgatója. Az „én” és az elme természetéről ír, különösen a filozófia, a mesterséges intelligencia, a kognitív tudomány és az asztrobiológia kérdéseinek nézőpontjából. Ebben a könyvében a mesterséges intelligencia filozófiai következményeit tárgyalja, különös tekintettel az „elme tervezésének” lehetőségére. A NASA elnökeként a közelmúltban befejezte a NASA-val folytatott kétéves programját az intelligencia jövőjéről. Most a Kongresszussal dolgozik az MI-politika terén. Témái magukban foglalják az élet és a személyek természetét, az elmének a computer programokkal közös vonásait, az agyműködés mesterséges javítását. „Élet, kozmosz és tudat” címmel párbeszédet kíván létrehozni az intelligens élet jövőjének feltárásáról az egész kozmoszban, feltéve, hogy a legfejlettebb, nem emberi civilizációk posztbiológiai természetűek lehetnek.

 A szerző mindjárt az elején egyértelművé teszi: ez a könyv az elme jövőjével foglalkozik. Gondolatmenete két központi szálon fut. Az első az öntudat. Öntudat nélkül nem lenne fájdalom, öröm, kíváncsiság. A másik még érdekesebb: ha nem gondoljuk végig a mesterséges intelligencia (MI) filozófiai következményeit, abból rengeteg probléma származhat. Tudattal rendelkező gépeket alkotnánk? A tudatosság ugyanis annak próbaköve, hogy mit ítélünk személynek, nem pedig puszta gépnek. Többen ugyanis úgy gondolják, hogy a MI lesz a földi intelligencia következő evolúciós fázisa. Hogyan lesz képes az ember irányítani a maga fejlesztette MI-t, ha az okosabb lesz nála? Az űrbeli élet keresésekor sem felejthetjük, hogy az ottani intelligencia posztbiológiai is lehet – biológiai civilizációból fejlődött ki! Ettől pedig már itt a Földön sem állunk messze. Elon Musk új cége olyan mesterséges ideghálón dolgozik, ami az agyat közvetlenül számítógéphez kapcsolja. Az emberi agy MI alapú teljesítményének fokozása jogi kérdések beláthatatlan mennyiségét vetíti előre! Az ilyen fejlesztésnek a piaci erők és a hadiipar a mozgató rugói. A japán kormány már elindított egy kezdeményezést, hogy az öregekről android robotok gondoskodjanak.

Belegondoltunk-e már, milyen érzés tudattal rendelkező lénynek lenni? Belső megfigyelésből mindannyian meg tudjuk állapítani, hogy tudatosak vagyunk. A kérdés, miért vagyunk azok? Van nézet, mely szerint a tudat teljes egészében „számítási tevékenység” ezért a magasan fejlett rendszerek képesek lesznek a tapasztalásra. A szerző innen kiindulva eljut a gépi tudattal kapcsolatos „technooptimizmus”, valamint a „komputacionalizmus” fogalmához, mely szerint az agy egy információ feldolgozó motor. Felállítja a „szubsztrátumfüggetlenség” tételét, a tudat akár szilikon alapú rendszerekben is létrejöhet! Egy teljes fejezet a „tudatmérnökség” létjogosultságával foglalkozik. Megállapítja: egy adott pillanatban gondolkodásunk nagy része tudatalatti komputáció. A kérdés, hogy az MI-nek lehet-e belső élete, döntő, miként értékeljük létezésüket, van-e énjük, személyiségük? Akkor ugyanis más erkölcsi bánásmódot igényelnek és ez rengeteg etikai problémát vet fel. Könnyen lehet, hogy a tudatos MI egyben biztonságosabb MI-t is jelent. Az MI kutatóknak számos szaktudomány képviselőinek tanácsára is szükségük van, ha szintetikus tudatot állítanak elő! Van még egy érdekes fejlemény, a kognitív – funkcionális tudat és az érzékelt tudat viszonya. A többféle tudat mibenlétét a szakemberek különféle tesztekkel vizsgálják, ezeket a könyv részletesen ismerteti. Az MI számára feltett kérdéseken bizony még az ember is elgondolkodna. Tény, hogy már fejlesztenek szilikon alapú agyi chipeket az Alzheimer-kór vagy a poszttraumás szindróma kezelésére. Az ebből kiinduló okfejtések nemcsak az érdeklődő olvasók, hanem a szakemberek számára is tartalmaznak fontos megállapításokat, noha az említett tesztek még mind fejlesztés alatt állnak. Jelenleg nem tudjuk, lesznek-e tudatos gépek, ha igen, milyen hatással lesznek a társadalomra? A súlyos károk elkerülése érdekében a szerző előterjeszt hat javaslatot. Könnyen lehet, hogy ezek – mint korábban Asimov robotika törvényei – gyorsan átmennek majd a köztudatba.

 

A következő néhány fejezetben Susan Schneider eljátszik a gondolattal, mi történne, ha az ember egyesülne az MI-vel és szuperintelligenssé válna? A nézőpontot fúzióoptimizmusnak hívják. Elöljáróban leszögezi: elmélete, a transzhumanizmus egyáltalán nem támogat minden, az emberi teljesítőképesség fokozására irányuló technológiát. Az egyesülés ugyanis felveti a személyiség-megtartás határának kérdését. Mik az alapvető tulajdonságaink, mennyire tartósak, hogyan változnak? Azonos-e egy 3 – 10 – 30 éves ember a hetvenéves korú önmagával? Az „én”-ről szóló kérdések évezredes filozófiai viták középpontjában állnak. A vezető elméletek lényegét a szerző röviden össze is foglalja. Egyesek szerint az elme a program, ami az agy hardverén fut. Könnyen lehetséges, hogy a Földön ma tapasztalt technológiai fejlődés korábban már lejátszódhatott az Univerzumban és ott az intelligenciák már posztbiológiaiak, biológiai lényekből jöttek létre. Nincs okunk azt gondolni, hogy az ember az intelligencia csúcsa az Univerzumban. Képességfokozó beavatkozásokkal az ember posztbiológiaivá válhat! Csupán pár száz évbe telik, hogy egy civilizáció az iparosodás előtti fázisból a posztbiológiai korba lépjen, ami kozmikus tekintetben csak egy pillanat. A földönkívüli civilizációk már évmilliárdok óta fennállhatnak. Ott a legfejlettebb civilizációk tagjai valószínűleg szuperintelligens MI-k lehetnek. Idehaza viszont elméletileg is megoldatlan még az MI-k fölötti kontroll problémája.

Az űrkutatás kapcsán már az is felvetődött: nem kellene felhívni magunkra figyelmet, mert ha a rengeteg lehetséges távoli civilizációból csak egy is ellenséges, a velük való találkozás katasztrofális is lehet. Márpedig a világ legnagyobb rádióteleszkópjának jelei, tőlünk igen messze is észlelhetők. A gondolat továbbvitele érdekes fejtegetésekhez vezet a szuperintelligens lények mibenlétét, különbözőségeit illetően. A könyv utolsó fejezete élén mottóként a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking egy gondolta áll: „Szerintem az agy olyan, mint egy program (…) így elvileg lehetséges az agyat számítógépre másolni és ezzel egyfajta halál utáni életet biztosítani.” Ennek megvalósíthatóságáról nincs értelme vitába bocsátkozni. Jules Verne idejében sem hitte el senki a holdrakétát és a tengeralattjárót. A szerző nem ért egyet Hawkinggal és álláspontjának bizonyítására a test – elme - tudat problémakörrel foglalkozó állításokat veti össze. Végül segít az olvasónak az összegzésben: e könyv középpontjában a filozófia és a tudomány közötti párbeszéd áll, lehetséges-e az agy élete a halál után? A legutolsó oldalakon meglepetés éri az olvasót, mert megtudja, a transzhumanizmus ma már nemcsak egy eszmefuttatás, hanem egy 1988 óta létező, nonprofit világszervezet, melynek nyilatkozatával zárul a könyv.

Susan Schneider
A MESTERSÉGES EMBER
Pallas Athéné Könyvkiadó 2020
Copy&Consulting Kft. Nyomda
ISBN 978-963-573-001-8
Kapcsolódó témák

Sokan, sokszor mondták már, hogy Amerika a korlátlan lehetőségek hazája. Több bizonyíték is van rá. Nézzünk egyet! Syamala Gopalan, egy 19 éves indiai lány, 1958-ban tanulni érkezik a kaliforniai Berkeley-be. Doktori diplomát szerez, mellrákkutató lesz. Egy fiatal, fekete fiú, Donald Jasper Harris is azért emigrált 1961-ben Jamaicából, hogy az Egyesült Államokban folytassa közgazdaságtani tanulmányait. Színes diákok összejövetelén találkoztak, 1963-ban házasodtak össze. Két lányuk született: Kamala Davis Harris és Maya Lakshmi Harris. Az 1964. október 20-án született Kamala, ma az Amerikai Egyesült Államok alelnöke!

Amikor ezt a könyvet olvassuk, mi már ismerjük a 2020-as amerikai elnökválasztás eredményét. A szerző, Evan Osnos – amikor megírta – még nem ismerhette. Nem szokványos életrajzot írt, hanem kiragadta az egyáltalán nem szokványos életút néhány időszakát és a nyolc fejezetben – mint filmből kimerevített állóképekkel – megpróbálta bemutatni az embert. Sikerült! A könyv, melynek „érdekessége”, hogy egyetlen kép sincs benne, a jó szemű fotográfus érzékenységével emeli ki a lényeget, hozza közel az olvasóhoz napjaink világtörténelmének egyik legfontosabb szereplőjét.

2020.12.10 14:02

Árulja el magáról a szerző, mindjárt a bevezetőben, és az olvasónak a könyv végén sincs oka ezt megkérdőjelezni. Szinetár Miklós nyolcadik könyve, a 88, nem összefoglaló, nem egy nyolcvannyolc éves ember életútjának summázása. Sokkal inkább tárháza gazdag tapasztalatoknak. Az életévek számával egyező apró fejezetekből áll, megadva azt a lehetőséget, hogy részletekben, kedvünk szerint megszakítva, bele-belelapozgatva olvasgassuk.

Ismét egy olyan könyv jelent meg a Pallas Athéné Kiadónál, ami a szakemberek szűk körén túlmenően, sokkal szélesebb érdeklődésre tarthat számot. Az „Etika mindenkinek” nemcsak a címében utal arra, hogy tartalma segíthet az emberek hétköznapi életében felbukkanó kérdések megválaszolásában, olykor még a problémák megoldásában is. Bizonyos, hogy sokan találnak majd benne hasznos, követhető útmutatást.

Évtizedeken át tartotta magát a felfogás, hogy az érzelmeknek nincs helye a munka világában, és az ideális vezető az, aki racionálisan és érzelem nélkül közelíti meg a problémákat. A valóság azonban: hogy az érzelmek elkerülhetetlenek, amikor egy embercsoport hosszabb időre összejön, hogy bizonyos feladatokon dolgozzon, és ha hatékonyan alkalmazzák, akkor a vezető hangulata, érzelme az eredményesség szempontjából inkább pluszt, mint mínuszt jelent.

Blog ajánló
Városlátogatások Sárospatak Szent Erzsébet templom
A Szent Erzsébet templom Sárospatak a középkorban a magyar királynők kedvelt birtoka volt, itt született II. András király és Gertrudis királyné lánya, Árpád-házi Szent Erzsébet is. (a nevek ismerősek a Bánk bán-ból) A templom is az Árpádházi királyok idejében épült, története évszázadokon át a vár történetéhez kapcsolódott. Vártemplomként működött, a templom északi fala a védőfal egyik szakasza lett beépített lőrésekkel, kilövőhelyekkel.  A történelem viharaiban sűrűn cserélődtek a tulajdonosok és a vallások, mivel a törvény értelmében a jobbágyoknak azt a vallást kellett követniük, amit a vár ura képviselt. Rákóczi fejedelem végérvényesen a római katolikusoknak adta a templomot.Egy hatalmas tűzvész után újjáépítették. Ide temetkeztek a vár gazdái: Pálóczyak, Perényiek, Lorántffyak, Dobók és Rákócziak is. A templomot Szent Erzsébetről nevezték el, aki korán, már 20 évesen özvegyen maradt és hátralévő életét a szegények gyámolítására áldozta, 24 éves korában bekövetkezett haláláig. Itt őrzik Szent Erzsébet ereklyéjét: a bizánci eredetű ruhadarabját, és a koponyacsont egy darabját. A templom előtti lovasszobor-csoport Szent Erzsébetet és a férjét ábrázolja búcsúzás közben.    Nézzünk megegy videót a templomról:    https://www.youtube.com/watch?v=Y2VNNLYh_uk
Városlátogatások Nagymaros
Nagymaros A Duna partján fekvő Nagymaros egy csendes, békés hangulatú kisváros. A folyó másik oldalán Visegrád büszke fellegvára magasodik.Nagymaros és Visegrád történelme számos ponton összeforrott. Nagymarost, pontosabban akkor még Marost 1285-ben IV. László a visegrádi várhoz csatolta. Ma a környék legforgalmasabb kompjárata köti össze a két várost. Maros 1324-ben Károly Róbert idején kapott városi rangot, és a király Budával azonos kiváltságokat biztosított a városnak, szabad bíró- és lelkészválasztási jogot, önálló törvényhatóságot és vámmentességet. A király által adott kiváltságlevél egyik követelménye volt, hogy a kifogott vizák egynegyedét a mindenkori királyi udvarnak ajándékozzák. A Károly Róbert által adott kiváltságjogokat a későbbi királyok is megerősítettek, 1432-ben pedig Maros szabad királyi város lett. A település lakossága is megfogyatkozott, az 1709-10-es pestisjárvány következtében pedig teljesen elnéptelenedett, német telepesek úsztatták le fából ácsolt tutajszerű csónakjaikat, majd Marosnál kikötve szétszedték és házakat építettek belőlük. Ulmi skatulyának nevezeték ezeket az úszó alkalmatosságokat. Kicsinyített mása a kikötőnél látható.A Duna árvizei Nagymarost sem kíméltek.Néhány kép a városról:Nagymaros büszkesége a Szent Kereszt Magasztalása plébániatemplom, mely a ma is    működő középkori egyházi műemlékek közül az egyetlen a Dunakanyarban. Az eredetileg gótikus templomot barokk stílusban építették át.A templom története A város 1324-es kiváltságlevelében is találunk utalást a templomra. A település fejlődése és növekedése a templomra is kihatott, ezért a XIV. században a hajóját kibővítették. A XV. század végén került sor a templom tovább bővült, ekkor az épület hajóját meghosszabbították, és szentélyt, valamint sekrestyét is építettek hozzá. A Mátyás kor végén kezdődött meg a gótikus átépítés, mely során megépült a nyugati torony, és a torony pompás, csúcsíves kapuja. A háborúk során a templomnak elpusztult a tetőszerkezete, és a torony felső szintje, a Canonica Visitátio 1713-ban a templomot romosnak minősítette. A település lakossága is megfogyatkozott, az 1709-10-es pestisjárvány következtében pedig teljesen elnéptelenedett.   A teljes újjáépítésre 1771-72-ben került sor. Az 1910-es években Sztehlo Ottó tervei szerint állították helyre az épületet, de csak 1951-ben a találták meg és emelték ki a gótikus déli kapuzat köveit. 1958-ban, majd az 1973-as években feltárták és helyreállították az összes középkori nyílást, visszahelyezték és kiegészítették a déli, középkori kapu köveit. A 2001-es utolsó felújítás során megtörtént a toronysisak rézlemezfedése, a tetőhéjazat és az ereszcsatornák teljes cseréje. A felújítás alkalmával sor került a templom tetején lévő kereszt levételére. Elképesztő, de a keresztben találtak egy időkapszulát, amelyet a legutóbbi renoválás alkalmával helyezett el benne az akkori katolikus közösség. A levélben olvashatunk egy akkori helyzetleírást, kik töltik be a tisztségeket, ki újíttatta fel a templomot stb. Ezen felbuzdulva a kereszt vissza tétele során a nagymarosi katolikus közösség egy új levelet helyezett el az utókor számára. Nézzünk meg egy videót! https://www.youtube.com/watch?v=juhhXPekCGg                                                                                                                                       vinpet                                                                                                                                 Forrás: internet
Egy nap a városban Élet a válság után - Vendéglátás emberi kapcsolatokra épülve
Azt hiszem, a válság és a vendéglátás közöshalmazának mélypontja volt a legsikeresebb éttermes, Zsiday Roy nemrégiben tett kifakadása azon vendéglátósok ellen, akik jótékonysággal, házhoz szállítással és hasonlókkal próbáltak talpon maradni úgy, hogy a munkavállalók nagy részét megtartják, és nem engedik el a kezüket. Persze, volt vendéglátós, aki úgy hazaküldött mindenkit, mint a sicc, ők aztán a válság után nyilván fizetett hirdetésekben reklámozzák majd az összetartó csapatba, a komplex gasztronómiai élményekbe és az emberi összefogás nagyságába vetett hitüket, és gyere hozzánk dolgozni, mert megbecsülnek. Közben nagyon várják a turistákat, de várhatóan azok nem jönnek, úgyhogy megy a fejvakarás. Most mit csináljunk? A vendégek nem hülyék. Most azért elvált a búza az ocsútól, és ennek már nincs köze ahhoz, hogy mennyire számolta ki a belsőépítész a lámpák dimmelési fokát, hogy mennyire hajol meg a főpincér téged üdvözölve vagy hogy mit jelent az éttermi élmény, a tulajdonos szerint. Ugyanis az éttermi élmény egy egészen más dolgot jelent immár sokaknak. Mondom, mire gondolok. Itt írtam a közösség erejére támaszkodó helyekről korábban. Abban azt találgattam, vajon a profitot legfontosabb értékmérőnek tartott helyek fenntarthatóak-e abban az értelemben, ahogy a szélsőségesen változó körülmények közötti fennmaradást tekintjük a legfontosabbnak, szemben a változatlan, és egyébként kedvező piaci és turisztikai körülmények közötti megtérüléssel. A kettő nagyon nem ugyanaz. Mert miközben voltak olyan nagyon fontos helyek, akiket elsorvasztott a kormány segélycsomagja, úgy akadtak olyanok is, akiknek kifejezetten jól jött a járvány. Utóbbiba tartozott volt a Mészáros utcai zöldséges is Simon István elmondása szerint, hiszen az emberek elkezdték felkutatni a környezetükben, sétatávra elérhető vállalkozókat, a hipermarketek napi sok ezer ember által látogatott standjai helyett inkább választva a kisebb boltokat, ahol a járvány kevésbé tud terjedni. Erősödtek a lokális beszerzési források, ezzel együtt pedig az emberek arra is rájöttek, hogy a sarki zöldséges általában jobban figyel az árura, a minőségre, meg lehet vele beszélni, mit szeretnénk, beszerzi, amit kérünk, és egy emberi kapcsolat kezd kialakulni köztünk, és a minket etető személy között, ahogy ennek egyébként lennie is kellene. A termelő és a konyhaasztalunk között tátongó tökéletesen fekete doboz ugyanis minden, csak nem megnyugtató. Én nem Budapesten vészeltem át a járvány miatti bezártságot, hiszen néhány éve kiköltöztem a városból, minél közelebb az érintetlen természethez, és innen látogattam be a városba - ez egyébként épphogy jót tett a kapcsolatunknak -, és ez a kettősség, a városi nyüzsgés és a vidéki csend kettőssége hozott egyensúlyba. Az itteni legközelebbi becsületes éttermet - Malackert vendéglő - egyébként korábban is kedveltem, mert a kemencében sült húsainak minősége egészen különleges egy főút menti vendéglőhöz képest, és sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért van ez. Az étterem lelke Marcsi, a hely tulajdonosa, egyben konyhafőnöke, aki úgy képes két segédszakáccsal lenyomni egy telt házat, hogy el sem tudom képzelni, hogy csinálja, szigorúan tartva a maga által felállított minőséget. A fia az egyik felszolgáló. Nem fenszi hely, a fogások nem különlegesek, csak egyszerűen becsületesek, és a maguk nemében szinte hibátlanok.   Szóval jó kemencés sültek vannak itt, nagyon baráti áron, emiatt rendszeres vendég voltam, de azért nem ANNYIRA rendszeres. Egyrészt ugye folyamatosan kutattam az új helyeket Budapesten, másrészt a sültekre is hamar ráunok, izgalmasabb ételekre vágyom, vagy épp több zöldségre. Csakhogy az önként vállalt karantén elején rájöttünk, hogy a két kis gyerekkel együtt, a munka mellett nem lesz időnk főzni, én meg nem tudok hozni jártamban-keltemben távoli helyekről semmit, így nagy izgalommal fedeztük fel Marcsi új ötletét: lesz menü. Ideális forrás, hiszen a személyzet gyakorlatilag az étterem meletti házakban él, az alapanyagokat a közelből szerzik be, vagy hozzák nekik hűtőautóval, és szinte Heves megyében vagyunk, ahol meg alig volt fertőzés a hivatalos adatok szerint (14 volt a legmagasabb szám). Szóval elhatározták, hogy kiszállítós menüt adnak ezentúl, 400 forintos levesekkel és 800-900 forintos főételekkel. És ez nem csak azt jelentette, hogy a korábbinál is olcsóbb lett egy adag, amit így meg tudtunk venni minden nap, hanem így megjelentek a repertoárban az olyan ételek is, amik nem feltétlenül a hús körül forognak: töltött káposzta, rakott krumpli, főzelékek és így tovább. De azért maradt a hús is uralkodó. A hús mindenhol hangsúlyos, hiába, az ide járó közönség igényli is ezt. Mi azért néha kikönyörögtünk zöldségköretet magában, meg sima lecsót és hasonlókat. Marcsi élvezte az új helyzetet, mert mindig is akart ilyesmiket is főzni. Mi is élveztük, mert változatosabb volt így a felhozatal, ráadásul kiderült, hogy Marcsi nagyon is jól tudja főzni ezeket a klasszikusokat, anyáink és nagyanyáink legjobb pillanatait idézve minden nap, Horváth Ilona útján járva. Úgyhogy mentem is, minden nap. Van azonban a családunkban egy kis bökkenő, ami most újra felszínre került: a lányom és Évi nem ehetnek tejterméket, sem tojást. Ez egy klasszikus magyar konyha esetében kihívás, különösen egy szűkített menülap esetében, de Marcsi mindig megoldotta a dolgot. Eleinte úgy, hogy vett fel a menübe olyan fogást, ami nekünk is jó. Aztán úgy, hogy elkezdett felkutatni vegán tejfölt, vegán tejszínt (sokkal drágábbak, mint a hagyományos tejes verziók), tojásmentes tésztákat, és nekünk ezt használta, külön készítve nekünk adagokat anélkül, hogy előre megbeszéltük volna! Nem számolt fel érte plusz pénzt. Gyorsan a matek: míg az éttermi kiszolgálás esetén az ÁFA 5%, addig kiszállításnál 27%. Ezen nem változtatott a kormány válságintézkedése, annak ellenére, hogy minden kiszállításra ment, így egy 800 forintos, egyébként kiadós, és tisztességesen elkészített főétel valójában csak 630 forintos bevételt jelent, ha nem tudnak belőle leírni ÁFA-t (nyilván valamennyit tudnak, az alapanyag-beszerzésnél). A menüztetés elvileg arról szól, hogy tömegesen készítesz el tök egyforma tányérokat, és így esetleg lehet egy pici nyereséged a végén. De 27% ÁFA mellett, és úgy, hogy figyelsz a tejmentessé tett fogásokra, nehezen. Ennek ellenére Marcsi odafigyelt arra is, hogy ha rakott krumplit kértem, és elfelejtettem szólni, hogy maradhat a tojás, akkor ahelyett készített egy külön gombás-hagymás réteget az ételbe, hogy jó legyen. Ha azt kértem, hogy a rántott hús helyett csak süsse meg a húst (tojás nuku), akkor nem bedobta a serpenyőbe, hanem grillezte, külön fűszerezve, pácolva a natúr húst. Ha két palacsintát kértem, hármat vagy négyet csomagolt. Ha négyet kértem, ötöt vagy hatot. Felfoghatatlan energiákat tett a menüztetésbe úgy, hogy szerintem lehetett vagy 10-20 olyan törzsvendége, akik minden nap jöttek ételért, tehát a bevétel nem verdeste a csillagokat. Viszont tudjátok, mit kapott? Olyan törzsvendégeket, akikre számíthat a bajban, és akik már nem csak azért mennek oda, mert éhesek, hanem mert nekik jó, hogy úgy beszélhetik meg az ebédet, mint otthon. Kérhetik, hogy mit főzzön aznap. Vagy olyanokat, mint én, aki mostani újranyitás előtt kidolgozta nekik a menüztetésben megszokott újfajta, egyszerűbb, háziasabb ételek megtartását, ennek piaci kommunikációját úgy, hogy ne legyen kockázat, ételt se kelljen kidobni, és a hagyományos étlap fogásait se veszélyeztesse az olcsóbb fogás. Marcsi nem tudja, mivel foglalkozom, így eleinte meglepődve - kissé kétkedve - vette a segítségnyújtásra vonatkozó javaslatomat, de amikor kidolgoztam az ötletet, nagyon örült neki. Emberi kapcsolatok. Te segítettél nekünk, amikor szükségünk volt rá, nem törődve a megtérüléssel. Most én teszem ugyanezt. Ezt jelenti a vendéglátás, emberi kapcsolatokra helyezve. Nem fogsz bezárni, mert nem hagyjuk. Mert fontos nekünk. Nem azért fontos, mert “fontos”. Nem úgy, ahogy a világ összes cégének fontos a világ összes pozitív törekvése. Nem azért, mert megtérül, vagy jól fest és mutogatni lehet, mert professzionális vagy szép. A fontos szó jelentése végre elválik a marketing bullshittől, mert mélyebben gyökerezik. Vannak olyan vendéglősök, akik még mindig kinevetik az ilyen gondolatokat. Nem professzionális. A professzionális az, ha bezársz, szevasztok, mindenki menjen haza, majd lesz valaki más. Akinek a profit a legfontosabb, annak más szempontok vannak a fejében, és sikeres csak így lehet, amennyiben a sikert profitban mérjük. De mi van, ha ez a siker csak “siker”? Mi van, ha a sikernek is vannak mélyebben gyökerező rétegei, ami a számukra láthatatlan? Ahogy a fontos dolgoknak. Ezt jól tudják azok, akik nem a pénzért élnek, hanem jól akarják érezni magukat abban a komplex élményben, amit a munkájuk jelent. Nem a céljuk felé úsznak, mint a cápák, hanem élvezettel lubickolnak az általuk megteremtett mini-világban, nem törődve vele, hogy kishalak. A járvány miatt ők kerültek reflektorfénybe, legalábbis a lokális közösség szemében, és az ő sikerük, az általuk fontosnak tartott dolgok egy pillanatra mindannyiunk számára fontosak lettek. És nagyon szeretném hinni, hogy ez így is marad. Malackert vendéglőCím: 2182 Fenyő út 3., Domonyvölgy
Egy nap a városban Élet a járvány után - Figyelem, pékrobbanás következik
Mielőtt beütött volna a krach, épp akartam írni egy posztot a második generációs pékekről. Aztán mára már a harmadik generáció képviselői fontolgatják otthon, nyissanak-e saját helyet. A járvány nagyon begyorsította itt a folyamatokat. Az első generációs kézműves pékek azok, akik külföldi példák segítségével sajátították el a kovászos kenyér készítését, lévén Magyarországon akkorra kihalt a tudás írmagja is. Ezek a pékek, akikről a blogon a nyitásuk után írtam az utóbbi tíz évben (Józsiról még akkor, amikor nem is volt boltja), ma már “rocksztárok”, ahogy az egyik olvasónk írta. A második generáció az, akiket az első generáció tanít meg a kenyérsütésre. A második generáció ennek megfelelően százszor annyi potenciális pékből áll, mint az első. Sok-sok évig az első generáció volt nekünk, de most nagy robbanás előtt állunk. A harmadik generáció pedig az, akiket a második tanít. Épp most. Facebook csoportokban, személyesen, blogokon keresztül. Még többen vannak, és a létrejöttüket nagyban segítette a járvány, ugyanis ők voltak azok, akik felvásárolták a kenyérlisztet a boltokban, miközben előtte soha nem tettek ilyet, és elkezdték kipróbálni, milyen az otthonsütés. Rengetegen vannak, akik személyesen megismerték a kovászt, a kovász az új vegánság és crossfit, mindenki bemutatja a világnak, hogy ő is csinálja. Az én közvetlen környezetemben is többen kezdtek bele ebbe, miközben korábban elképzelhetetlennek tartották ezt, és értek el jó eredményeket a kovásszal. És persze egyáltalán nem automatizmus, hogy egy otthonsütőből hivatásos pék legyen, hiszen elég sokan vezetnek autót, mégsem megy mindenki hivatásos sofőrnek, de a mostani gazdasági helyzetben, amikor sokan elveszítik a munkájukat, meg a vállalkozásuk bevételeit, azoknak elég biztos megoldás lehet egy pékség. Egy jó pékségnél gyorsan kialakul a törzsközönség, ennek tanúja voltam az utóbbi hónapokban a város legkülvárosibb és egyben egyik legfiatalabb pékségében, a Külvárosi Pékségben. Úgyhogy igen. Minél többen sütnek otthon, annál több jó pékség nyitása várható. Van azonban egy nagyon fontos különbség, amit észrevettem az első és a második generáció között, ami nyilván hatással lesz a harmadikra is. A “rocksztárok”, akik közül többet személyesen is ismerek, összességében alázatosan állnak a tésztához, a kenyérsütéshez. Azok, akikből a második generáció kiválása várható, valamint azok, akiket ők tanítanak, tehát egy elvi harmadik generáció tagjai lehetnek, helyenként elviselhetetlenül elitista képet festenek az online térben. Elég bemenni egy ilyen csoportba, és gyorsan bele lehet futni néhány nanecseszdfelazagyam-ba. Aki olvasta a Vadkovászos pékségről szóló írásomat, emlékezhet, hogy három tényező együttállása miatt örültem nagyon a találatomnak: távol a város középpontjától nehéz jobb minőségű pékárukat találni, az pedig, hogy minőségibb cuccokat viszonylag olcsón lehet kapni egy buszvégállomáson lévő bódéban, örömteli volt. Két dolog nem volt tisztázva a posztban, mert balga fejjel azt gondoltam, érthető: mi az a kenyérnél, hogy minőség (milyen szintjei vannak), és mi az, hogy olcsó (mennyiért lehet jó kenyeret készíteni). A poszt hatására a kovászszerető közösség ugyanis felháborodott. Állítólag ugyanis nem lehet igazán jó kovászos kenyeret készíteni ennyi pénzért (épp ezért dicsértem ugye a kenyér ár-érték arányát, ami úgy lehet magas, ha az érték relatív magas, vagy az ár relatív alacsony). Valaki konkrétan a fejemhez vágta, hogy én ugyan ne írjak semmit a kenyérről, mert képes voltam örülni egy “full élesztős kenyérnek". Az élesztő lett, úgy tűnik, az új sátán. Hogy ez mennyire balga dolog, arról egy gyors magyarázat. A kovászos kenyér a legjobb kenyér - ezt az állítást axiómaként kell a továbbiakhoz elfogadnunk, mintha azt mondanánk, hogy a direkttermő szőlők bora silányabb. Egyszerűen jobb az ízük, állaguk, héjuk, nemesebb és egyben hagyományosabb módon elkészíthető, összetettebb élelmiszerek. Úgyhogy a továbbiakban csak a kovászosra figyelünk, akkor is, ha néha szívesen lehúzok egy pohár othellót, szigorúan pinceszagú kávéspohárban. De nem elég a kovászos kenyeret keresnünk. Fontos megértenünk, hogy kovász és kovász között is van különbség, az elnevezés nem takar egyértelmű módot az elkészítésre vonatkozóan. Hagyományos értelemben az a kovász, amit lisztből és vízből készítenek, az adott hely természetesen előforduló élesztőgombái és baktériumai részvételével. Ez az a a kovász, amit egyszer elkészít a sütő vagy a pék, és onnantól életben van, és életben is kell tartani. Az élőlény évtizedekig, évszázadokig élhet, a pult alatt, egy hordóban, mindig, szinte minden nap kell vele foglalkozni. Ha az élőlényből egy darabot átvisznek egy másik helyre, akkor az ott található élesztőgombák és baktériumok “fertőzik meg”, és onnantól kezdve a kovász átalakul egy arra a helyre jellemző kovásszá. A kovász ezt, és csak ezt jelentette egészen addig, amíg a nagy pékségek el nem kezdtek ismét kovászt használni. A kovász másik, higított típusa az, amikor a kovászt gyorsan vagy lassan - de inkább gyorsan - előállítják, egy adott feladatra. Megerjed egy kevésbé nemes, kevésbé sajátságos gomba segítségével - konkrétan sütőélesztőt tesznek a masszába -, ettől élni kezd, aztán meg is sütik, el is pusztítják az egészet. A folyamat nem tart tovább három óránál, ami több, mint a sütőipari termékként árult gyorskenyér (a ma eladott kenyerek túlnyomó része), de kevesebb, mint a hagyományos kovásszal készült kenyerek fél napos babusgatásával töltött idő. Emiatt irtózni kell az élesztőtől? Nem. A helyén kell kezelni. Ugyanis élesztővel lehet tisztességes kenyeret készíteni, tökéleteset nem. Hagyományos, fél napos babusgatással lehet tökéletes kenyeret készíteni, olcsót nem. Tudjátok, miben van még sütőélesztő, és mi készül “kamukovásszal”? A Freyja csúcs-croissant-jai. Ja, a tésztához adnak egy kevés élesztőt, és ott a hordóban náluk a poolish, ami pontosan egy hosszú érlelésű, sokszor élesztős - Freyjánál vad - kovász. Rohadt jó dolgok készülnek sütőélesztővel, jelzem. A liszt minősége: na, az már tényleg game changer. “Kamukovász” - ezt a szót használják az élesztős kovászra a kézművesek, akik babusgatnak. Ezzel nekem csak az a problémám, hogy nagyon pejoratív. Ennek mentén aztán el is kezdődött egy káros folyamat ebben a nagyon-nagyon fiatal, csak második generációját élő közösségben. Az elitizmus gőgje kezdett terjedni. A Garat malom még a járvány első heteiben megfeküdt - a többivel együtt, persze -, amikor megrohamozták a tömegek, kenyérlisztért. A Garat malom egyike a legjobb malmoknak az országban, és ezidáig általában csak az vásárolt náluk - nyilván magasabb áron - lisztet, akinek fontos volt a minőség. A koronavírusos pánik miatt azonban bezárták a webshopjukat, és kiírták többek között az alábbiakat:   “Nem vagyunk felkészülve, hogy átvegyük azokat a vevőket a multiktól, akiknek eddig jó volt az ő lisztjük is.” Édes jóistenem. Én azt hittem, hogy egész idáig ezt csináltátok. Én azt gondoltam, hogy ezidáig boldogok voltatok, hogy eggyel több a törzsvevői kör, eggyel több ember hagyja ott a multilisztet - akármi is az -, és veszi a minőséget, és lehet edukálni, meg végre eggyel többen vagyunk. De ezek szerint a klub zártkörű lett lassan, és amint eléri egy malom az erőforrásai határát, elkezdhet fölényeskedni. Az ilyen hangulat is csak erősíti a leendő minőségi pékek gőgjét. Aki most találkozik először a kovásszal, és szeretne többet megtudni róla, annak nem jó, ha egy kellemetlen közösséggel találja szembe magát, mert nem kizárt, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy ennek része legyen. A folyamat hirtelen a visszájára fordul. Nem jó, hogy azok maradnak szívesen, akik két perc alatt be tudnak állni a dühös kenyérelit táborba, és simán felpofozzák egy héttel korábbi önnön valójukat. Ne náculjunk be: lehet tisztességes, jó kenyeret csinálni anélkül, hogy természetes kovászt etetnénk minden nap, és a tökéletességre törekednénk. A tökéletességnek is megvan a helye, meg a tisztességes dolgoknak is. Ha minden embernek, a kispénzűeknek is, akarsz adni egy kiló kenyeret minden másnap, akkor nem törekedhetsz a tökéletességre, mert a világon nincs annyi kézműves pék, hogy ellássa őket, nekik meg nincs pénzük kifizetni a napi 200 kenyeret sütni képes emberek és eladók napi fizetését, szétdobva (plusz adók, járulékok, rezsi, bérlet, áram, nyereség). És ahogy a második, majd a harmadik generáció elkezdi kitermelni a kézműves pékségeket, és egyre többen lesznek szerte a városban, és minden csúcskenyérre vágyó, fizetőképes vendég válogathat már a közeli pékségek között, a jó pékek is kénytelenek lesznek tisztességes, olcsóbb kenyeret adni, hogy szélesebb közönséget vonzzanak. Nagyon nagy szükség lesz a tisztességes dolgokra, a tökéletes mellett. Egyvalamivel azonban tényleg baj van. Az elnevezéssel. Mert jelenleg az, hogy “kovászos kenyér”, sajnos nagyon sok dolgot jelenthet, és így a vásárló becsapására szolgál. Aki megkóstolja az egyiket és a másikat, az pontosan tudni fogja, mi a különbség, de ez így nem jó. Nem jó, ha a név, az elnevezés nem takarja az elnevezés tárgyát. Kell új szó a kétféle kovásznak, amivel megkülönböztetjük őket. És akkor talán megállíthatjuk a második generációs elitistákat is, akiknek többé nem kell pejoratív hangulatú, erőszakkal létrehozott szavakkal bizonygatniuk, hogy ők a kovászjedik, mindenki más pedig alja munkát végez, mert ez egyébként nem is igaz.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!