Akinek 10-12 éves gyereke máris órákat tölt a számítógépe előtt és – hamar kiderül; nem csak a házi feladat megoldásához keres segítséget, az jól teszi, ha elolvassa ezt a könyvet. Aki pedig rászánja magát és úgy gondolja, eligazodik a rövidítések világában, tudja, hogy az ENSZ ugyanaz, mint az UNO, tudja, mit jelent az FBI, a CIA, hát az is jól teszi, ha a könyv olvasásának kezdetétől fogva jegyzetet készít magának. Különben ötpercenként lapozhat vissza, ha meg akarja érteni, mit takar az NSA, a TISO, a HUMINT, a TOR, a TAO és meg egy tucat más, sűrűn előforduló betűszó. A könyv 5. fejezete nagyon érdekes megállapítással kezdődik: „Minden tizenéves hacker. Muszáj annak lenniük, mert az életkörülményeik tarthatatlanok. Felnőttnek gondolják magukat, a felnőttek azonban úgy gondolják, hogy gyerekek. […] De minél több időt töltöttem a neten, annál inkább mellékes dolognak éreztem az iskolát.”
Aki pedig mindezt leírta magáról, Edward Joseph Snowden, 1983. június 21-én született az észak-karolinai Elizabeth Cityben. A többi adatának – akit érdekel - bárki könnyen utánanézhet. Könyvének első 126 oldala nem más, mint egy részletes önéletrajz a szerző életútjának, gondolkodásának változásairól. Csöppet sem unalmas! A következő 130, az olvasó szórakoztatóan megírt informatikai továbbképzésének tekinthető, meglepő érdekességekkel szolgál. Végül a harmadik 140 oldal – mely az első két részre alapozva, egyre izgalmasabbá válik – elgondolkodtató képet fest korunk technikai lehetőségeiről, a mindannyiunkra leselkedő, általunk elháríthatatlannak látszó veszélyekről. A fordító, Tomori Gábor remek munkát végzett. Ráérzett a stílusra, ahogy a fiatal amerikai értelmiség beszél. Ötletes nyelvi leleményekkel érzékletessé teszi, és ez úgy van jelen a magyar szövegben, mintha mi is ott ülnénk az egyik gépszobában. Bennfentesek vagyunk. A könyv olvasásához persze nem árt néhány alapszó ismerete, mert például egy cégről szólva ilyenek fordulnak elő benne: „…tipikus alagsori startup volt a dotcom boom elején.”
Snowden roppant elgondolkodtató kérdéseket tesz fel. Mi tesz ki egy életet? - és a saját szempontjai szerint válaszol is rá. Több, mint amit mondunk, még annál is több, mint amit csinálunk. Az is része az életnek, amit szeretünk, és amiben hiszünk. Számára ez a kapcsolat, az emberi kapcsolatok és a technológia, amely ezeket lehetővé teszi. Szerinte egy ország szabadsága csakis abban mérhető, mennyire tiszteli polgárai jogait, mert ezek a jogok az államhatalom korlátai. Pontosan meghatározzák, hol, mikor nem szabad egy kormányzatnak megsértenie a személyes vagy egyéni jogok azon területét, melyet az amerikai polgári forradalom időszakában „szabadságjogoknak” neveztek, az internet forradalmának korában pedig „magánszféra” néven emlegetnek. Megértette, hogy a kommunikációs technológiának esélye van sikert elérni ott, ahol az erőszak technológiája kudarcot vallott. Így hát elkezdte ezt tanulni és 22 évesen – megszerezve a legmagasabb biztonsági minősítést – előbb a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA), később a CIA munkatársa lett. Gyorsan rájött, hogy a hírszerzésnél dolgozni annyit jelent: az országban és a világban mindenkivel összemérik a tudását, és ha meg akarja állni a helyét, specializálódnia kell. Leginkább a hálózatok érdekelték, rendszermérnök lett.
Van egy kifejezés, az indoktrináció, a hírszerzés fiatal munkatársainak megtanítása arra, ők az elit, különlegesek, akiket kiválasztottak, hogy megismerjék az állam titkait, igazságokat, melyeket a lakosság többi része, még a Kongresszus és a bíróságok sem képesek kezelni. Hatalmas lélektani hatással van az emberre, ha átesik a hírszerzés indoktrinációján, ha jártassá válik a technológiában. Ráadásul nem csak engedélyezetté, hanem kötelességgé válik a hazugság, a palástolás, a színlelés az alakoskodás. Arra indít, hogy elsősorban az intézménynek, nem pedig a törvény uralmának tartoznak hűséggel. A CIA műszaki informatikus tisztjeinek (TISO) egy jelentős része különböző nagykövetségeken, diplomáciai fedésben, rendszerint attasé minőségben dolgozik. A digitális technológia globális elterjedésének eredményeként a hírszerzés egyre inkább kiberhírszerzéssé vált, ahol a kibertér fogalma, számítógéprendszerek és hálózatok virtuális terét jelenti. Lehetővé teszi az amerikai kormány számára, hogy a világon minden férfit, nőt és gyereket lehallgasson, aki valaha is számítógéphez nyúlt vagy felvett egy telefont!
Edward Snowden, munkájából adódó magas biztonsági szintű rendszer-adminisztrátorként egyre megdöbbentőbb kormányzati dokumentumokhoz, nyilvánvaló és gondosan kotyvasztott hazugságokhoz fért hozzá. Felfedezte: a kormány bármikor beleáshat bárki múltbéli adatforgalmába. Bárki, aki az NSA élére kerül, egyetlen gombot megnyomva azonnal rákereshet bárkire, akinek telefonja, számítógépe, hitelkártyája van, megtudhatja róla, az egészségi állapotát, kicsoda, hol van, mit csinál, miről írt, kivel beszélt, bármikor a múltban! Egyetlen telefonhívás adata tartalmazza a dátumot, időpontját, időtartamát, a számot, ahonnan indították és amelyik fogadta és ezek földrajzi helyzetét. A mobiltelefon kikapcsolt állapotban is jelzi, tulajdonosa merre járt, ott mennyi időt töltött, a kártyája, hogy hol vásárolt és mit. Amint az adatgyűjtést kombinálják az adattárolással, a kormánynak nincs más teendője, mint kiválasztani egy személyt vagy egy csoportot a bűnbak szerepére és keresni róla valami terhelőt, ami megfelel a politikai célnak.
Snowdent az első mellbevágó élmény akkor érte, amikor 2011-ben – külszolgálatból hazatérve, az otthona berendezéséhez fogott. Egy áruházban meglátott egy internettel felszerelt – hűtőszekrényt! Úgy használható, mint egy rendes számítógép, volt WIFI-je, láthatók rajta az e-mailek, a You Tube klipek, telefonálni is lehet előtte állva. Pillanatig sem volt kétséges, a hűtő jelezheti a gyártónak a használó szokásait, háztartási adatait, a gyártó pedig pénzt kereshet az adatok áruba bocsátásával, termékké teszi a fogyasztót. A most divatos „felhő” azt jelenti, hogy amikor online tároljuk adatainkat, gyakran lemondunk a hozzájuk fűződő jogainkról. A tömeges adatgyűjtés technológiája hatékony fegyver lehet – nem is annyira a terror, hanem inkább maga a szabadság ellen. Egy autoriter államban a jogok az államtól származnak, az állam adja őket az embereknek. Egy szabad országban a jogok a néptől származnak, a nép adja az államnak! Felismerve mindezt és mindezek hatására döntött úgy, hogy vészjelző, saját megfogalmazása szerint „whistleblower” lesz, aki rájött: az intézményen belüli élet összeegyeztethetetlen az intézményt körülvevő társadalom elveivel. Nyilvánosságra hozza, hogy a kormánya a kormányzottak tudta és beleegyezése nélkül kifejlesztett és alkalmaz egy globális léptékű, tömeges adatgyűjtési rendszert.
Megtette, és ettől kezdve országában bűnöző lett, a könyve pedig krimibe fordult. Ha lehet, még az eddigieknél is izgalmasabbá vált, ugyanakkor pedig mélyen elgondolkodtatóvá. Valóban ennyire kiszolgáltatottakká lettünk, az okostelefonok, okosórák, okosháztartások világában? Tudatában vagyunk ennek mindannyian? Valóban akarjuk mi ezt?
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
