2023. szeptember 27. szerda, Adalbert napja
Az Escorialtól Kolumbuszig - IV. rész Még most sincs vége!
Révay András
2023.08.02 18:57
Az alcím csak részben igaz, mert a nagy körutazás ugyan lassan majd véget ér, de látni fogjuk, hogy befejezve viszont nincs. Egy szempontból egészen bizonyosan nincs, no de ne vágjunk a dolgok elébe! Egy ilyen paradoxon mellé kívánkozik valamilyen magyarázat – lesz is, de addig még történik egy és más. Nem akárhová, a joggal világhírű Katalóniába érkezünk!

Katalónia területe Magyarországnak egyharmada, de olyan nevezetességek birtokában van, melyek az egész világról vonzzák a turisták millióit. Éghajlatát a Földközi-tenger közelsége határozza meg, így a télnek sincs visszatartó ereje. A minden képzeletet felülmúló turistaérdeklődés láttán a spanyol hatóságok a bevétel növelése helyett az elviselhetőség fenntartását választották. Barcelonában például már nem épülhet új szálloda, és az utcán együtt haladó turistacsoport létszáma nem lehet 19-nél több. A huszadik az idegenvezető! Az egyénileg utazók tapasztalják, hogy az árak szinte naponta emelkednek és ez a csoportos utaknál is érezteti már a hatását. Spanyolországban az állam erősen támogatja a nyugdíjasokat. Többször vehetnek részt számukra külön szervezett, idegenvezetővel kísért, olcsó belföldi utazásokon, érhető tehát, ha a szállodák mindig tele vannak.

A tartomány már az időszámítás előtt lakott volt, éltek itt kelták, alánok, punok, rómaiak, nevét a vizigótok adták: Gotalónia. Lakói külön népnek, katalánoknak tartják magukat, erős az elszakadási törekvés Spanyolországtól. A fővárosa, Barcelona, az ország második legnépesebb városa és a harmadik legnagyobb földközi-tengeri kikötő. Nemzetközi jelentőségét is ez határozza meg. Tartottak itt két világkiállítást és egy olimpiát. Az EXPO Universal 1888-ban nyílt meg és jól látható módon nyomta rá a bélyegét a város arculatára. Főbejárata a diadalív, most is jellegzetes eleme a városképnek. Érdekesség még, hogy az utcákon a kereszteződések nem pontosan négyzetesek. Az épületsarkok csúcsait levágták a kanyarodás áttekinthetővé tétele érdekében. A házak ablakában mindig ott van a katalán zászló.

A diadalív alatt áthaladva ugyancsak az 1888-as EXPO tiszteletére épült Ciutadella parkba érkezünk. Ez Barcelona legnagyobb parkja, és nagyon népszerű nemcsak a turisták, de a város lakói körében is. Van benne egy tó, a partján a vadkacsák ki-be totyognak a sétálók között, ám nem ők a legnagyobb látványosság. Ide a Gaudí-szökőkút miatt jönnek a látogatók. A szobrokkal díszített vízesés 1875 és 1881 között épült, a tervezésben a fiatal Antoni Gaudí is segített. Emlékeztet kissé a római Trevi kútra. Az építmény fő eleme a görög hagyományoknak megfelelően formált fehér márványszobor, a kagylóból kiemelkedő Vénusz. A háromosztatú ív tetején viszont egy aranyszobor áll. Az ókori quadrigát, Hélios szekerének négy vágtató lovát Aurora hajtja.

A második kiállítást, az EXPO Internationalt már nem a belvárosban, hanem attól kisé távolabb a Zsidó-hegyen, a Montjuïc-on nyitották meg 1929-ben. A hegy csúcsára ma libegő is felvisz, de sokan nem is annyira a közel százéves kiállítás emlékei miatt jönnek fel ide. Legalább olyan vonzó az 1992-es Olimpia helyszínéül szolgáló Olimpiai Gyűrű, melynek mind a mai napig a legfőbb látványossága az ugyancsak Calatrava által tervezett Telekommunikációs torony. Kell némi fantázia annak elfogadásához, hogy a 136 méteres torony egy térdelő atlétát ábrázol, amint éppen az érmet veszi át. Erről az olimpiáról nekünk inkább a megszerzett érmek jutnak eszünkbe: 11 arany, 12 ezüst és hét bronzéremmel lettünk gazdagabbak. Ezt az eredményt azóta megközelíteni sem tudtuk!

Mint szinte minden nagyvárosnak, Barcelonának is van nevezetes sugárútja, itt Rambla a neve. Eredetileg esővízgyűjtő csatorna volt a helyén, most kissé hasonlít a budapesti Andrássy útra. Kétoldalt az épületektől egy-egy fasor választja el a központi részét. Járműforgalom nincs rajta, az egész a gyalogosoké. Tele van árusok bódéival, itt van az Operaház, de két másik okból is híres. Az egyik nem túl hízelgő. Mivel sok a turista, az árak magasak, az éttermek, kávézók minősége nem a legjobb, kedvelt helye a zsebeseknek is. Végigsétálva viszont a kikötőbe jutunk. Itt áll 67 méter magas oszlopon Kolumbusz szobra. Az oszlop belsejében lift is jár, kilátónak sem utolsó. A szobor kinyújtott karja mutatja az irányt – de nem ám Amerika felé. Kolumbusz meg volt győződve arról, hogy Indiában járt, a karja kelet felé mutat!

Mire az olvasó idáig eljut, talán kételye támad. Mindenről volt már szó Barcelonával kapcsolatban, csak pont a legfontosabbról nem. Hát akkor járt-e ott a szerző egyáltalán? Itt az ideje egyszerre két kérdés megválaszolásának. Az egyik ez, ami itt van, a másik pedig még e cikk elején szerepel, és valami befejezetlenséget említ. A válasz mindkettőre: igen! Aki Barcelonában jár, semmi kincsért ki nem hagyná a világhírű Szent Család, a Sagrada Família templom megtekintését. Építését 1882-ben kezdték, már akkor is rendkívül lassan haladt, az építők összevesztek. Antoni Gaudí 1883-ban kapta a feladatot. Nagy energiával fogott grandiózus tervei megvalósításába, de 1926-ban meghalt, a templom kriptájában nyugszik. A spanyol polgárháborúban az épületet felgyújtották, Gaudínak a kriptában kialakított műhelye, minden tervrajza elpusztult. Pontosan senki sem tudja, hogyan építette volna tovább!

Annyit tudunk: egyesíteni kívánta az ország összes stílusát, nem érdekelte, ami megszokott, szabályos volt. Teljesen újat akart létrehozni. Azt mondta: a köveknél többet ér, ha a természetet tanulmányozzuk. Ám néhány gondolata fennmaradt. Igen magas épületet tervezett, hogy a városban mindenhonnan látható legyen. A 18 toronyból 12-őt az apostolok, 4-et az evangélisták, egyet Jézus, egyet pedig Szűz Mária tiszteletére kívánt emelni. Az épületnek három homlokzata van: A Születés Kapuja (L.: az előző képet) keleten nyílik. Még Gaudí életében elkészült, az eredetileg rózsaszín márvány borítás már teljesen szürke. A Szenvedés Kapuja a nyugati oldalon áll. Gaudí halála után elkezdték, de még ma sincs készen. Hat ferde oszlop támasztja. Az építkezés kívül, belül jelenleg is tart, máig befejezetlen!

A déli oldalra tervezett Feltámadás Kapuja helyén még csak néhány vasbeton oszlop kezdeménye látszik. A jelenlegi tervek szerint a templom 2033-ra készül el – Gaudí azt is mondta: „Mindegy, mikor lesz kész, az én ügyfelem ráér!” Az építéshez a Vatikán nem járul hozzá, valójában a látogatók finanszírozzák. A bazilikák belvilágához szokottnak ez a templom meglepetés. Nincsenek aranyozott szobrok, festett oltárok, A szürkeséget minden oldalon a színes üvegablakok oldják, valahonnan mindig besüt a Nap A karcsú vasbeton szerkezet a tekintetet az ég felé emeli. Képtelenség kivonni magunkat a hatása alól, szinte megemeli a nézőt. Belül, az egyik oldalon faragott márványtáblára a „Mi Atyánk…” egy sorát vésték – a világ minden nyelvén. Magyarul is ott van: a jobb alsó sarok táján érdemes keresni!

Katalóniában van még egy másik templom is, amit nagy tisztelet övez – és persze ugyancsak milliós a látogatottsága. A Montserrat-hegy szikláira épült Santa María de Montserrat bencés kolostort három okból is érdemes felkeresni. Környékén a panoráma csodálatos, az 1235 méteres hegyre drótkötélpálya is felvisz. A kolostor története egy legendához fűződik, itt is gyermekek találtak 880 körül egy Mária szobrot. A kolostort 1025-ben alapították, egyik szerzetese 1493-ban elkísérte Kolumbuszt második útjára, ő lett Amerika első püspöke. Az 1500-as évek végén templom is épült, Napóleon seregei később lerombolták, de a szerzetesek visszatértek és újjáépítették. Ma is élnek itt szerzetesek, a templom pedig zarándokhely, a 95 centiméteres Mária szobornak gyógyerőt tulajdonítanak.

A csodatevő szobor külön szentélyben áll, a zarándokok felkereshetik, kívánságukat magukban elmondhatják és közben meg is érinthetik a szobrot. Ebben a templomban is dolgozott Gaudí, a szobor mögötti kápolnát ő tervezte. Az is látogatható. A templomhoz kacsolódóan múzeumot is létrehoztak, de az eredeti műtárgyak és ereklyék közül Napóleon katonái sokat elpusztítottak, ma inkább másról nevezetes. Több teremben Greco, Caravaggio, Tiepolo, Picasso, Dali, Renoir, Monet, Degas festményei láthatók, bizony idő kell, hogy az egészet végigjárjuk. Ám az érdekességeknek ezzel még nincs vége. A kolostorban alakították meg Európa legelső fiúkórusát, a XIII. században. A világhírű Escolania fiúkórus naponta énekel a templomban, érdemes az időpontról előre tájékozódni. Spanyolországi körutazásunk ezzel az élménnyel érhet véget.

(A szerző a Haris Travel szervezésében járt a helyszínen.)

Kapcsolódó témák
Blog ajánló
Városlátogatások Fejére állt a világ
Egy nap a városban Élet a válság után - Vendéglátás emberi kapcsolatokra épülve
Azt hiszem, a válság és a vendéglátás közöshalmazának mélypontja volt a legsikeresebb éttermes, Zsiday Roy nemrégiben tett kifakadása azon vendéglátósok ellen, akik jótékonysággal, házhoz szállítással és hasonlókkal próbáltak talpon maradni úgy, hogy a munkavállalók nagy részét megtartják, és nem engedik el a kezüket. Persze, volt vendéglátós, aki úgy hazaküldött mindenkit, mint a sicc, ők aztán a válság után nyilván fizetett hirdetésekben reklámozzák majd az összetartó csapatba, a komplex gasztronómiai élményekbe és az emberi összefogás nagyságába vetett hitüket, és gyere hozzánk dolgozni, mert megbecsülnek. Közben nagyon várják a turistákat, de várhatóan azok nem jönnek, úgyhogy megy a fejvakarás. Most mit csináljunk? A vendégek nem hülyék. Most azért elvált a búza az ocsútól, és ennek már nincs köze ahhoz, hogy mennyire számolta ki a belsőépítész a lámpák dimmelési fokát, hogy mennyire hajol meg a főpincér téged üdvözölve vagy hogy mit jelent az éttermi élmény, a tulajdonos szerint. Ugyanis az éttermi élmény egy egészen más dolgot jelent immár sokaknak. Mondom, mire gondolok. Itt írtam a közösség erejére támaszkodó helyekről korábban. Abban azt találgattam, vajon a profitot legfontosabb értékmérőnek tartott helyek fenntarthatóak-e abban az értelemben, ahogy a szélsőségesen változó körülmények közötti fennmaradást tekintjük a legfontosabbnak, szemben a változatlan, és egyébként kedvező piaci és turisztikai körülmények közötti megtérüléssel. A kettő nagyon nem ugyanaz. Mert miközben voltak olyan nagyon fontos helyek, akiket elsorvasztott a kormány segélycsomagja, úgy akadtak olyanok is, akiknek kifejezetten jól jött a járvány. Utóbbiba tartozott volt a Mészáros utcai zöldséges is Simon István elmondása szerint, hiszen az emberek elkezdték felkutatni a környezetükben, sétatávra elérhető vállalkozókat, a hipermarketek napi sok ezer ember által látogatott standjai helyett inkább választva a kisebb boltokat, ahol a járvány kevésbé tud terjedni. Erősödtek a lokális beszerzési források, ezzel együtt pedig az emberek arra is rájöttek, hogy a sarki zöldséges általában jobban figyel az árura, a minőségre, meg lehet vele beszélni, mit szeretnénk, beszerzi, amit kérünk, és egy emberi kapcsolat kezd kialakulni köztünk, és a minket etető személy között, ahogy ennek egyébként lennie is kellene. A termelő és a konyhaasztalunk között tátongó tökéletesen fekete doboz ugyanis minden, csak nem megnyugtató. Én nem Budapesten vészeltem át a járvány miatti bezártságot, hiszen néhány éve kiköltöztem a városból, minél közelebb az érintetlen természethez, és innen látogattam be a városba - ez egyébként épphogy jót tett a kapcsolatunknak -, és ez a kettősség, a városi nyüzsgés és a vidéki csend kettőssége hozott egyensúlyba. Az itteni legközelebbi becsületes éttermet - Malackert vendéglő - egyébként korábban is kedveltem, mert a kemencében sült húsainak minősége egészen különleges egy főút menti vendéglőhöz képest, és sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért van ez. Az étterem lelke Marcsi, a hely tulajdonosa, egyben konyhafőnöke, aki úgy képes két segédszakáccsal lenyomni egy telt házat, hogy el sem tudom képzelni, hogy csinálja, szigorúan tartva a maga által felállított minőséget. A fia az egyik felszolgáló. Nem fenszi hely, a fogások nem különlegesek, csak egyszerűen becsületesek, és a maguk nemében szinte hibátlanok.   Szóval jó kemencés sültek vannak itt, nagyon baráti áron, emiatt rendszeres vendég voltam, de azért nem ANNYIRA rendszeres. Egyrészt ugye folyamatosan kutattam az új helyeket Budapesten, másrészt a sültekre is hamar ráunok, izgalmasabb ételekre vágyom, vagy épp több zöldségre. Csakhogy az önként vállalt karantén elején rájöttünk, hogy a két kis gyerekkel együtt, a munka mellett nem lesz időnk főzni, én meg nem tudok hozni jártamban-keltemben távoli helyekről semmit, így nagy izgalommal fedeztük fel Marcsi új ötletét: lesz menü. Ideális forrás, hiszen a személyzet gyakorlatilag az étterem meletti házakban él, az alapanyagokat a közelből szerzik be, vagy hozzák nekik hűtőautóval, és szinte Heves megyében vagyunk, ahol meg alig volt fertőzés a hivatalos adatok szerint (14 volt a legmagasabb szám). Szóval elhatározták, hogy kiszállítós menüt adnak ezentúl, 400 forintos levesekkel és 800-900 forintos főételekkel. És ez nem csak azt jelentette, hogy a korábbinál is olcsóbb lett egy adag, amit így meg tudtunk venni minden nap, hanem így megjelentek a repertoárban az olyan ételek is, amik nem feltétlenül a hús körül forognak: töltött káposzta, rakott krumpli, főzelékek és így tovább. De azért maradt a hús is uralkodó. A hús mindenhol hangsúlyos, hiába, az ide járó közönség igényli is ezt. Mi azért néha kikönyörögtünk zöldségköretet magában, meg sima lecsót és hasonlókat. Marcsi élvezte az új helyzetet, mert mindig is akart ilyesmiket is főzni. Mi is élveztük, mert változatosabb volt így a felhozatal, ráadásul kiderült, hogy Marcsi nagyon is jól tudja főzni ezeket a klasszikusokat, anyáink és nagyanyáink legjobb pillanatait idézve minden nap, Horváth Ilona útján járva. Úgyhogy mentem is, minden nap. Van azonban a családunkban egy kis bökkenő, ami most újra felszínre került: a lányom és Évi nem ehetnek tejterméket, sem tojást. Ez egy klasszikus magyar konyha esetében kihívás, különösen egy szűkített menülap esetében, de Marcsi mindig megoldotta a dolgot. Eleinte úgy, hogy vett fel a menübe olyan fogást, ami nekünk is jó. Aztán úgy, hogy elkezdett felkutatni vegán tejfölt, vegán tejszínt (sokkal drágábbak, mint a hagyományos tejes verziók), tojásmentes tésztákat, és nekünk ezt használta, külön készítve nekünk adagokat anélkül, hogy előre megbeszéltük volna! Nem számolt fel érte plusz pénzt. Gyorsan a matek: míg az éttermi kiszolgálás esetén az ÁFA 5%, addig kiszállításnál 27%. Ezen nem változtatott a kormány válságintézkedése, annak ellenére, hogy minden kiszállításra ment, így egy 800 forintos, egyébként kiadós, és tisztességesen elkészített főétel valójában csak 630 forintos bevételt jelent, ha nem tudnak belőle leírni ÁFA-t (nyilván valamennyit tudnak, az alapanyag-beszerzésnél). A menüztetés elvileg arról szól, hogy tömegesen készítesz el tök egyforma tányérokat, és így esetleg lehet egy pici nyereséged a végén. De 27% ÁFA mellett, és úgy, hogy figyelsz a tejmentessé tett fogásokra, nehezen. Ennek ellenére Marcsi odafigyelt arra is, hogy ha rakott krumplit kértem, és elfelejtettem szólni, hogy maradhat a tojás, akkor ahelyett készített egy külön gombás-hagymás réteget az ételbe, hogy jó legyen. Ha azt kértem, hogy a rántott hús helyett csak süsse meg a húst (tojás nuku), akkor nem bedobta a serpenyőbe, hanem grillezte, külön fűszerezve, pácolva a natúr húst. Ha két palacsintát kértem, hármat vagy négyet csomagolt. Ha négyet kértem, ötöt vagy hatot. Felfoghatatlan energiákat tett a menüztetésbe úgy, hogy szerintem lehetett vagy 10-20 olyan törzsvendége, akik minden nap jöttek ételért, tehát a bevétel nem verdeste a csillagokat. Viszont tudjátok, mit kapott? Olyan törzsvendégeket, akikre számíthat a bajban, és akik már nem csak azért mennek oda, mert éhesek, hanem mert nekik jó, hogy úgy beszélhetik meg az ebédet, mint otthon. Kérhetik, hogy mit főzzön aznap. Vagy olyanokat, mint én, aki mostani újranyitás előtt kidolgozta nekik a menüztetésben megszokott újfajta, egyszerűbb, háziasabb ételek megtartását, ennek piaci kommunikációját úgy, hogy ne legyen kockázat, ételt se kelljen kidobni, és a hagyományos étlap fogásait se veszélyeztesse az olcsóbb fogás. Marcsi nem tudja, mivel foglalkozom, így eleinte meglepődve - kissé kétkedve - vette a segítségnyújtásra vonatkozó javaslatomat, de amikor kidolgoztam az ötletet, nagyon örült neki. Emberi kapcsolatok. Te segítettél nekünk, amikor szükségünk volt rá, nem törődve a megtérüléssel. Most én teszem ugyanezt. Ezt jelenti a vendéglátás, emberi kapcsolatokra helyezve. Nem fogsz bezárni, mert nem hagyjuk. Mert fontos nekünk. Nem azért fontos, mert “fontos”. Nem úgy, ahogy a világ összes cégének fontos a világ összes pozitív törekvése. Nem azért, mert megtérül, vagy jól fest és mutogatni lehet, mert professzionális vagy szép. A fontos szó jelentése végre elválik a marketing bullshittől, mert mélyebben gyökerezik. Vannak olyan vendéglősök, akik még mindig kinevetik az ilyen gondolatokat. Nem professzionális. A professzionális az, ha bezársz, szevasztok, mindenki menjen haza, majd lesz valaki más. Akinek a profit a legfontosabb, annak más szempontok vannak a fejében, és sikeres csak így lehet, amennyiben a sikert profitban mérjük. De mi van, ha ez a siker csak “siker”? Mi van, ha a sikernek is vannak mélyebben gyökerező rétegei, ami a számukra láthatatlan? Ahogy a fontos dolgoknak. Ezt jól tudják azok, akik nem a pénzért élnek, hanem jól akarják érezni magukat abban a komplex élményben, amit a munkájuk jelent. Nem a céljuk felé úsznak, mint a cápák, hanem élvezettel lubickolnak az általuk megteremtett mini-világban, nem törődve vele, hogy kishalak. A járvány miatt ők kerültek reflektorfénybe, legalábbis a lokális közösség szemében, és az ő sikerük, az általuk fontosnak tartott dolgok egy pillanatra mindannyiunk számára fontosak lettek. És nagyon szeretném hinni, hogy ez így is marad. Malackert vendéglőCím: 2182 Fenyő út 3., Domonyvölgy
Egy nap a városban Élet a járvány után - Figyelem, pékrobbanás következik
Mielőtt beütött volna a krach, épp akartam írni egy posztot a második generációs pékekről. Aztán mára már a harmadik generáció képviselői fontolgatják otthon, nyissanak-e saját helyet. A járvány nagyon begyorsította itt a folyamatokat. Az első generációs kézműves pékek azok, akik külföldi példák segítségével sajátították el a kovászos kenyér készítését, lévén Magyarországon akkorra kihalt a tudás írmagja is. Ezek a pékek, akikről a blogon a nyitásuk után írtam az utóbbi tíz évben (Józsiról még akkor, amikor nem is volt boltja), ma már “rocksztárok”, ahogy az egyik olvasónk írta. A második generáció az, akiket az első generáció tanít meg a kenyérsütésre. A második generáció ennek megfelelően százszor annyi potenciális pékből áll, mint az első. Sok-sok évig az első generáció volt nekünk, de most nagy robbanás előtt állunk. A harmadik generáció pedig az, akiket a második tanít. Épp most. Facebook csoportokban, személyesen, blogokon keresztül. Még többen vannak, és a létrejöttüket nagyban segítette a járvány, ugyanis ők voltak azok, akik felvásárolták a kenyérlisztet a boltokban, miközben előtte soha nem tettek ilyet, és elkezdték kipróbálni, milyen az otthonsütés. Rengetegen vannak, akik személyesen megismerték a kovászt, a kovász az új vegánság és crossfit, mindenki bemutatja a világnak, hogy ő is csinálja. Az én közvetlen környezetemben is többen kezdtek bele ebbe, miközben korábban elképzelhetetlennek tartották ezt, és értek el jó eredményeket a kovásszal. És persze egyáltalán nem automatizmus, hogy egy otthonsütőből hivatásos pék legyen, hiszen elég sokan vezetnek autót, mégsem megy mindenki hivatásos sofőrnek, de a mostani gazdasági helyzetben, amikor sokan elveszítik a munkájukat, meg a vállalkozásuk bevételeit, azoknak elég biztos megoldás lehet egy pékség. Egy jó pékségnél gyorsan kialakul a törzsközönség, ennek tanúja voltam az utóbbi hónapokban a város legkülvárosibb és egyben egyik legfiatalabb pékségében, a Külvárosi Pékségben. Úgyhogy igen. Minél többen sütnek otthon, annál több jó pékség nyitása várható. Van azonban egy nagyon fontos különbség, amit észrevettem az első és a második generáció között, ami nyilván hatással lesz a harmadikra is. A “rocksztárok”, akik közül többet személyesen is ismerek, összességében alázatosan állnak a tésztához, a kenyérsütéshez. Azok, akikből a második generáció kiválása várható, valamint azok, akiket ők tanítanak, tehát egy elvi harmadik generáció tagjai lehetnek, helyenként elviselhetetlenül elitista képet festenek az online térben. Elég bemenni egy ilyen csoportba, és gyorsan bele lehet futni néhány nanecseszdfelazagyam-ba. Aki olvasta a Vadkovászos pékségről szóló írásomat, emlékezhet, hogy három tényező együttállása miatt örültem nagyon a találatomnak: távol a város középpontjától nehéz jobb minőségű pékárukat találni, az pedig, hogy minőségibb cuccokat viszonylag olcsón lehet kapni egy buszvégállomáson lévő bódéban, örömteli volt. Két dolog nem volt tisztázva a posztban, mert balga fejjel azt gondoltam, érthető: mi az a kenyérnél, hogy minőség (milyen szintjei vannak), és mi az, hogy olcsó (mennyiért lehet jó kenyeret készíteni). A poszt hatására a kovászszerető közösség ugyanis felháborodott. Állítólag ugyanis nem lehet igazán jó kovászos kenyeret készíteni ennyi pénzért (épp ezért dicsértem ugye a kenyér ár-érték arányát, ami úgy lehet magas, ha az érték relatív magas, vagy az ár relatív alacsony). Valaki konkrétan a fejemhez vágta, hogy én ugyan ne írjak semmit a kenyérről, mert képes voltam örülni egy “full élesztős kenyérnek". Az élesztő lett, úgy tűnik, az új sátán. Hogy ez mennyire balga dolog, arról egy gyors magyarázat. A kovászos kenyér a legjobb kenyér - ezt az állítást axiómaként kell a továbbiakhoz elfogadnunk, mintha azt mondanánk, hogy a direkttermő szőlők bora silányabb. Egyszerűen jobb az ízük, állaguk, héjuk, nemesebb és egyben hagyományosabb módon elkészíthető, összetettebb élelmiszerek. Úgyhogy a továbbiakban csak a kovászosra figyelünk, akkor is, ha néha szívesen lehúzok egy pohár othellót, szigorúan pinceszagú kávéspohárban. De nem elég a kovászos kenyeret keresnünk. Fontos megértenünk, hogy kovász és kovász között is van különbség, az elnevezés nem takar egyértelmű módot az elkészítésre vonatkozóan. Hagyományos értelemben az a kovász, amit lisztből és vízből készítenek, az adott hely természetesen előforduló élesztőgombái és baktériumai részvételével. Ez az a a kovász, amit egyszer elkészít a sütő vagy a pék, és onnantól életben van, és életben is kell tartani. Az élőlény évtizedekig, évszázadokig élhet, a pult alatt, egy hordóban, mindig, szinte minden nap kell vele foglalkozni. Ha az élőlényből egy darabot átvisznek egy másik helyre, akkor az ott található élesztőgombák és baktériumok “fertőzik meg”, és onnantól kezdve a kovász átalakul egy arra a helyre jellemző kovásszá. A kovász ezt, és csak ezt jelentette egészen addig, amíg a nagy pékségek el nem kezdtek ismét kovászt használni. A kovász másik, higított típusa az, amikor a kovászt gyorsan vagy lassan - de inkább gyorsan - előállítják, egy adott feladatra. Megerjed egy kevésbé nemes, kevésbé sajátságos gomba segítségével - konkrétan sütőélesztőt tesznek a masszába -, ettől élni kezd, aztán meg is sütik, el is pusztítják az egészet. A folyamat nem tart tovább három óránál, ami több, mint a sütőipari termékként árult gyorskenyér (a ma eladott kenyerek túlnyomó része), de kevesebb, mint a hagyományos kovásszal készült kenyerek fél napos babusgatásával töltött idő. Emiatt irtózni kell az élesztőtől? Nem. A helyén kell kezelni. Ugyanis élesztővel lehet tisztességes kenyeret készíteni, tökéleteset nem. Hagyományos, fél napos babusgatással lehet tökéletes kenyeret készíteni, olcsót nem. Tudjátok, miben van még sütőélesztő, és mi készül “kamukovásszal”? A Freyja csúcs-croissant-jai. Ja, a tésztához adnak egy kevés élesztőt, és ott a hordóban náluk a poolish, ami pontosan egy hosszú érlelésű, sokszor élesztős - Freyjánál vad - kovász. Rohadt jó dolgok készülnek sütőélesztővel, jelzem. A liszt minősége: na, az már tényleg game changer. “Kamukovász” - ezt a szót használják az élesztős kovászra a kézművesek, akik babusgatnak. Ezzel nekem csak az a problémám, hogy nagyon pejoratív. Ennek mentén aztán el is kezdődött egy káros folyamat ebben a nagyon-nagyon fiatal, csak második generációját élő közösségben. Az elitizmus gőgje kezdett terjedni. A Garat malom még a járvány első heteiben megfeküdt - a többivel együtt, persze -, amikor megrohamozták a tömegek, kenyérlisztért. A Garat malom egyike a legjobb malmoknak az országban, és ezidáig általában csak az vásárolt náluk - nyilván magasabb áron - lisztet, akinek fontos volt a minőség. A koronavírusos pánik miatt azonban bezárták a webshopjukat, és kiírták többek között az alábbiakat:   “Nem vagyunk felkészülve, hogy átvegyük azokat a vevőket a multiktól, akiknek eddig jó volt az ő lisztjük is.” Édes jóistenem. Én azt hittem, hogy egész idáig ezt csináltátok. Én azt gondoltam, hogy ezidáig boldogok voltatok, hogy eggyel több a törzsvevői kör, eggyel több ember hagyja ott a multilisztet - akármi is az -, és veszi a minőséget, és lehet edukálni, meg végre eggyel többen vagyunk. De ezek szerint a klub zártkörű lett lassan, és amint eléri egy malom az erőforrásai határát, elkezdhet fölényeskedni. Az ilyen hangulat is csak erősíti a leendő minőségi pékek gőgjét. Aki most találkozik először a kovásszal, és szeretne többet megtudni róla, annak nem jó, ha egy kellemetlen közösséggel találja szembe magát, mert nem kizárt, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy ennek része legyen. A folyamat hirtelen a visszájára fordul. Nem jó, hogy azok maradnak szívesen, akik két perc alatt be tudnak állni a dühös kenyérelit táborba, és simán felpofozzák egy héttel korábbi önnön valójukat. Ne náculjunk be: lehet tisztességes, jó kenyeret csinálni anélkül, hogy természetes kovászt etetnénk minden nap, és a tökéletességre törekednénk. A tökéletességnek is megvan a helye, meg a tisztességes dolgoknak is. Ha minden embernek, a kispénzűeknek is, akarsz adni egy kiló kenyeret minden másnap, akkor nem törekedhetsz a tökéletességre, mert a világon nincs annyi kézműves pék, hogy ellássa őket, nekik meg nincs pénzük kifizetni a napi 200 kenyeret sütni képes emberek és eladók napi fizetését, szétdobva (plusz adók, járulékok, rezsi, bérlet, áram, nyereség). És ahogy a második, majd a harmadik generáció elkezdi kitermelni a kézműves pékségeket, és egyre többen lesznek szerte a városban, és minden csúcskenyérre vágyó, fizetőképes vendég válogathat már a közeli pékségek között, a jó pékek is kénytelenek lesznek tisztességes, olcsóbb kenyeret adni, hogy szélesebb közönséget vonzzanak. Nagyon nagy szükség lesz a tisztességes dolgokra, a tökéletes mellett. Egyvalamivel azonban tényleg baj van. Az elnevezéssel. Mert jelenleg az, hogy “kovászos kenyér”, sajnos nagyon sok dolgot jelenthet, és így a vásárló becsapására szolgál. Aki megkóstolja az egyiket és a másikat, az pontosan tudni fogja, mi a különbség, de ez így nem jó. Nem jó, ha a név, az elnevezés nem takarja az elnevezés tárgyát. Kell új szó a kétféle kovásznak, amivel megkülönböztetjük őket. És akkor talán megállíthatjuk a második generációs elitistákat is, akiknek többé nem kell pejoratív hangulatú, erőszakkal létrehozott szavakkal bizonygatniuk, hogy ők a kovászjedik, mindenki más pedig alja munkát végez, mert ez egyébként nem is igaz.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!