Az első regény, a magyarul 1957-ben megjelent Ádám, hol voltál? azokon a tapasztalatokon alapul, amelyeket Böll 1944 nyarán sebesültként a sepsiszentgyörgyi, debreceni és szentesi katonakórházakban szerzett. A második, az Egy bohóc nézetei csak húsz év késéssel jelenhetett meg magyarul, mivel a „polgári humanista” író e művét betiltották a hajdani NDK-ban. Ám amikor 1982-ben végre kiadták itthon, Böll a politika számára kínos gesztussal, honoráriumát az illegális, Szegényeket Támogató Alap (SZETA) javára ajánlotta fel. De Böll, aki 1956-tól fogva figyelemmel kísérte a magyarországi fejleményeket, már korábban is a politikai rendőrség fókuszába került, hiszen amikor 1971-ben a nyugat-német PEN-elnökeként Magyarországra érkezett, már számos íróval, fordítóval és filológussal állt kapcsolatban. Ebben az évben jelenik meg a később Nobel-díjjal elismert Csoportkép hölggyel című regénye, amely 1973-ban magyarul is napvilágot lát – néhány „apró” kihagyással.
Tavaly decemberben lett volna Heinrich Böll százéves – kezdte a visszaemlékezést Pröhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója – a kiállítás megnyitásakor. Bár a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években szívesen olvastuk műveit, magyarországi története többé-kevésbé ismeretlen maradt. Amikor Németországban nemrég kiadták a háborús naplóit, sokakat meglepett az a szeretetteljes hang, ahogyan a magyarországi időszakáról ír. Nos, a születésnap és a napló kapcsán előkerült emlékek indítottak minket arra, hogy érdemes lenne az ő itteni kapcsolatait bemutatni és eljutni valahogy ahhoz az általános tanulsághoz is, melyek túlmutatnak az irodalmi életen. Alakját a XX. század végének története nagyon erősen összekapcsolta politikai aktivitásával. Legyen szó a békemozgalomról, a zöldekkel kapcsolatos szimpátiájáról vagy mindarról, ami a hetvenes évek Németországában annyi turbulenciát gerjesztett. Bizonyos értelemben a politikai mögött Németországban mintha el is halványodott volna az irodalmi jelentősége. Nálunk ez fordítva volt. Mi az író Heinrich Böllt ismertük meg, az új prózastílust, amit ő honosított meg, később pedig a Nobel-díjas írót tiszteltük benne.
Ezek mögött viszont rejtve maradt életének nem csak az a része, amikor német katonaként Magyarországon járt, hanem az a fajta érdeklődése is, ami a 70-es, 80-as évek magyar ellenzékéhez fűzte. Fontosnak tartotta, hogy a vasfüggönyön túli politikai mozgalmakat nyomon kövesse, hogy a magyarországi jogdíjainak egy részét – talán az egészet- a Szegényeket Támogató Alapnak adta. Ezek az irodalmi jelentőség mögött nálunk akkor rejtve maradtak. Míg a kiállítás német látogatói számára érdekes lesz, hogy milyen módon volt Böll következetes moralitásában, gondolkodásában – nem pusztán Németországban, hanem a német határokon túl is, a magyar közönség számára meg tudjuk mutatni, hogy az akkoriban sokat olvasott és értékelt Böll közéleti szempontból mennyire fontos szerepet játszott, mennyire érdeklődött mindazon fejlemény iránt, melyek errefelé zajlottak. Tenni is próbált az igazságért, egy igaztalan világban.
Ezzel együtt Heinrich Böll mindannyiunk számára elsősorban irodalmi jelentősége miatt fontos. Nagyon jó lenne, ha az ő általános ismertsége Németországban, Magyarországon tovább nőne, műveit tovább olvasnánk és ez a kiállítás ennek lendületet adna. Böll naplóiból kiderül, hogy az állandó feszültség, ami benne élt abban fejezhető ki, hogy míg ő a fülével a német katonadalt, a Westerwald Lied-et hallotta, belül azért mindig Beethoven művei csengtek. A külső valóságnak és az ő belső világának ellentéte jelenik meg számos művében. A kiállítás látogatóit talán meglepi, hogy mit keres a bemutatott tárgyak között egy magyar katonaköpeny, de a számos ellentét érzékeltetésére nagyon is alkalmas. Maga Böll írja róla következőket: „Amerikai katonák fogtak el, utána britek viselték gondomat, bár belgák őriztek, mert a kölni közigazgatási terület az ő megszállási körzetük lett a brit övezetben. 1945. IX. 15-én azonban német fogságból bocsátottak el. Öltözékem magyar tiszti köpeny, finom szövetből, piros parolikkal…”
Ám a látogatók a legtöbb időt valószínűleg egy másik tárgy előtt fogják eltölteni. Ez Heinrich Böll Nobel-díjának oklevele. Svédül bizonyára kevesen értenek majd, de alatta ott van az indoklás lényege magyarul is: „Korát széles perspektívában ábrázoló, nagy, jellemző erejű írásaiért, melyekkel a német irodalom megújításához járult hozzá.” Ezt a véleményt jól támasztja alá a naplója, melyet sebesülése idején, magyarországi ápoláskor is vezetett. Ebből is olvashatunk részleteket. Sepsiszentgyörgyön, 1945. június 5. táján például ezt írta: „Gyűlölöm a háborút, teljes szívemből gyűlölöm, a háborút, és minden dalt, minden szót, minden gesztust és mindenkit, aki valami mást is érez a háború iránt, mint gyűlöletet. Hiszen oly mértékben értelmetlen, és a politika oly mértékben aljas és romlott, hogy soha sem lehet igazolható, egy ilyen háborúba kezdeni és azt ilyen embertelenül sokáig fenntartani…Már tudom, hogy a háború egy gaztett, egy abszolút gaztett, a legrosszabb! Minden más gaztettet magában foglal, mindet, mindet…” Ezekhez a gondolatokhoz fölösleges lenne bármit is hozzátenni!
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
