A hetvenes évek nonfiguratív avantgárdjától indulva jutott el a hagyományos szimbólumokkal övezett, természetelvűen ábrázoló festészetig. Olescher Tamás azonban, mintha csak magától értetődő, szerves fejlődésként járta volna be ezt a szokatlan utat. Egyszerre volt festő, díszlettervező, performer, zenész, video művész és népművelő. Művelődési házakban dolgozott, a dzsesszt és a kísérleti komolyzenét avantgárd képzőművészeti kiállítások bemutatásával, performanszokkal kapcsolta össze. Ez a fajta összművészeti szemlélet élete végéig elkísérte. Akkor is benne munkált, amikor már a zenét többé-kevésbé hátrahagyva, főként festőművészként és galériavezetőként volt jelen a magyar művészeti közéletben. Munkája mind kilátástalanabb harccá vált számára, ezért 1980-ban Nyugat-Németországba költözött.
Frankfurtban letelepedve, performanszait ott a video művészet, díszlettervezés, a tánc és a kortárs zene összekapcsolásával bővítette - mondta róla Szegő György, a Műcsarnok igazgatója. Kiállításai egyszerre voltak színházi előadások és koncertek. Később, 1988-tól – már újra itthon – fordult a népművészet és a multimédia felé, tizenöt év alatt több mint száz bemutatót tartott. Az új évezredben – festőként – egyéni hangú művészetet formált, amit a szakralitás, a meditáció élménye ihletett. Festőként mélyen megélte a keresztény ikonográfia és keleti vallások jelképeinek tartalmát. A szeretet az örömhír, a harmónia képeit a hit próbatételeként fogalmazta meg. Galériavezetői munkásságában 1995-től haláláig, a szeretet és az elhivatottság vezérlete. A Vízivárosi Galéria kiállítássorozata a jelenkori magyar művészetbe vetett hit ékes bizonysága. Csak remélni tudjuk, hogy példájának hatása hosszan velünk marad.
Olescher Tamásnak már 1991-ben volt egy megjelenése - a Goethe Intézettel közös rendezésben – a Műcsarnokban, mondta el a megnyitón dr. Keserű Katalin, Széchenyi-díjas művészettörténész. Az NSZK Kulturális és Tájékoztató Központja korábban is segítette bemutatkozását itthon, az Óbudai Művelődési Központban, 1988-ban. Akkoriban ezt írták róla: „nem akar a sikeres műészi kényszerpályákon mozgó világába keveredni. Munkáiból hiányzik is az a jellegzetes agresszivitás, amivel be akarjuk verekedni magunkat valahová.” Naivnak, az Egésszel, a növekedésszerű kiteljesedéssel összefüggésben értelmezte munkáit. Mások szerint viszont: „Olescher mostanában nem az új formák teremtése felé keresi festészetének útját, hanem visszafelé, az eredet felé, a festőanyag festészetelőttes állapota felé.”
Mindkét észrevételre látunk példát ezen a kiállításon is – főleg az első teremben. Az összpontosítás - mint minden más a földön - kétoldalú: a centrum a világ közepe, mely a művész. első két, itt látható képe szerint eleve kettős - női és férfi keresése nem ellenkezik az Egész fogalmával. A Hamvas Bélát olvasó és a pontról szóló teóriáját ismerő, valószínűleg rendszeresen meditáló Olescher Alfától Omegáig sorozata egy különös, letisztult formából építkezik: lehet ez egy kettős Buddha-forma négyszerezése - a 4 világtáj felé irányulva - és egybefoglalása egyetlen formába, mégpedig a síkművészet szőnyegszerűségével. Előbbire utalna a Lópár lelet kislóval című korábbi (talán Óbudán más címmel kiállított) képe, melynek szélein a kettősségekből formált egységek, mint Elemek jelennek meg. - ez monogramként is feltűnik a képei sarkaiban. Olescher Természetkeresztnek nevezte a sorozat főmotívumát.
A kiterjedés négy irányba már megteremti a maga geometrikus megfelelőit is (a négyzet, hozzá még a kör és az ellipszis, a háromszög és lekerekített formája) a teljesség világos megjelenítése, mely végigkíséri festészetét. Csakúgy, mint a „festészetelőtti” anyaghasználat: az arányos, formátlan mindenség értelmében. A formát pedig - akár geometrikus, akár saját Olescher a maga Multimediális Színházában - és egyidejűleg képeken is - a 90-es években az ősi rítusok - a Stonehenge, majd a magyar ünnepi évkör - szerint alakította. Úgy is, hogy a Hamvas által megkülönböztetett mágikust, mámorost-imaginatívot, örvénylőt-idézőt összeegyeztette az orfikus fegyelmezettséggel, kiegyensúlyozottsággal, kristályszerűséggel.
A képein megjelenő és megkapó „természetet”, mely ezt a kettősséget magában hordja, talán össze is lehet kötni a hazatérésével. Amint a Párizsból-Stockholmból ugyanakkor visszaköltöző Konkoly Gyula művészetének alapja azóta is a nagybányai festészet. Jóllehet a látást vonzó és érzelmekre ható virágos világ Olescher Tamásnál először népművészetként mutatkozott meg a „túl a modernen, előre a tradícióba, az egyénből a közösségbe” jelszavával. Az a lüktető, élő középpont, melyet a képein megtalált és újra meg újra látható; a közösségteremtő és megváltó keresztény vallás, a teremtés egyetemes hiteként jelenik meg. A burjánzó természet színei és a kötött, népművészeti formái egyaránt a Jelenlétet érzékeltetik és ez - a népművészet jeleinek megelevenítése - teszi átélhetővé a hit és a vallás ismert, és Olescher által személyesen, naiv módon megformált jeleit is.
