2024. október 9. szerda, Dénes napja
Az útfél gazdagsága
Révay András
2024.03.15 10:07
Él közöttünk egy negyvenes évei elején járó, gondolkodó, képkereső. Nem fotográfus, inkább a világot nyitott szemmel és – mintegy másfél évtizede – fényképezőgéppel a kezében járó ember. Nevezhetjük akár útkeresőnek is. Számára az a legfontosabb, hogy az útjain fejlődhessen, tanulhasson, még akkor is, ha időnként messzebbre kerül a fotózástól. Mert azt biztosan tudja, hogy az útján csak egyet nem szabad: megállni!

Forró Gergő képeiből Budapesten a Hadik Kávéház galériáján nyílt – április 9-ig látogatható - kiállítás. Régen az úton járók furulyát vagy valamilyen húros hangszert vittek magukkal az egyhangúság csökkentésére, most a megnyitót Barabás Lőrincz trombitaművész közreműködése foglalta keretbe. Götz Eszter művészeti író mindjárt az elején pontos meghatározást adott. Szerinte az egész életünket meghatározza az úton levés. Sohasem a megérkezés, mindig csak az úton való lét. A vándor-lét, ami nem ismer célt, csak tapasztalatot. Ezzel ritkán vagyunk tisztában, többnyire úgy érzékeljük, vagyis úgy gondolunk magunkra, hogy éppen haladunk valami felé, legyen az életcél, karrier, egy kapcsolat, a tanulás - gyakran föltesszük a kérdést, hogy mikor érünk már oda, mikor teljesül be a célunk, szándékunk, vágyunk. Vagyis nem a folyamatra figyelünk, hanem a végcélra, a vágyott, akart, remélt eredményre.

A tudatnak ez a valami felé törekvése általában megakadályoz minket abban, hogy átéljük azt, ami valóban van: a pillanatot, az élet jelenvalóságát. A mai embert a média és a környezete állandó és azonnali továbbhaladásra ösztökéli: menj és érd el, szerezd meg, légy a topon, haladj tovább, légy gyors és még gyorsabb, ne állj meg soha. Még ma küzdd le a betegséget, még ebben a pillanatban éld át a „nemtudommit”. Szaladj és szerezd meg, bármi is kell vagy nem kell. Tökéletes tévedésben éljük a napjainkat. Folyton csak várunk valamire, ami vagy lesz, vagy nem - de hogy mi az, ami éppen itt és most van, arra kevéssé figyelünk. Ezért is örülök ennek a kiállításnak - hangsúlyozta Götz Eszter: mert Forró Gergő képei a szó legpontosabb értelmében álló-képek. Mindegyik egy-egy utazáson készült, de nem a bombasztikus élményeket mutatja meg, hanem azokat, amiket a legtöbben észre sem vennénk.

Az útfél gazdagságát és gyönyörűségét! Nem a haladásról szólnak, hanem egy-egy olyan pillanatot villantanak fel, ami kiszakad az időből, nem megy sehová és nem érkezik sehonnan. Ott van - csak meg kell látni, és ha megláttuk, el kell merülni benne. Kilépni a magunkra mért, iszonyatos tempóból, nem csak megtorpanni egy pillanatra, hanem megállni, körülnézni, felismerni az idő valódi természetét és megmerítkezni benne. Mondhatnánk azt is, hogy az itt látható fotók az öröklét rejtett arcát mutatják meg. Még a témáik is elszakadnak az úgynevezett folyamatoktól. Egy ortodox templom kapujában állva felnézünk a kupolájára. Egy erdei út mellett megpillantunk egy kis keresztet, amibe bele van vésve: „Rendületlenül”, és csupán arra emlékeztet, hogy itt vagyunk, ezen a földön, ide köt minket a Szózat egy sora. Ennyi.

Aztán egy kék bicikli a réges-régi, már szinte teljesen lekopott figurájú útszéli feszület mellett, aminek régiségét még jobban kiemeli a ráakasztott művirág koszorú. Vajon melyik az egyetlen, az egyedi, a megismételhetetlen: a Megváltó áldozata, vagy ez a kék bicikli, piros szatyorral, kissé megdőlve? Mindkettő? Egyik sem? Csupa kérdés. Gergő képei közül többet éppen az egyediség és a sorozatosság komplexitása ihletett. Egy egyszerű kabátakasztó-sorból mintha Arthur király lovagjainak kardmarkolatai emelkednének ki, az aranyozott szent-szobrok és templomi gyertyatartók egy raktárban, sűrűn egymás mellé a padlóra állítva lehetnének lomok is egy távoli civilizáció szemében - de ahogy életre kelti őket a ferdén besütő napsugár, egyértelmű, hogy szakrális minőségük van.

Ezeken a fotókon maga a fény is szakrális elem. Olyan részleteket emel ki, olyan helyzeteket ragad meg, amelyekben a fény nem csupán a fotográfia legfőbb eszköze, de a téma főszereplőjévé válik. Nem az ember - nézzük csak meg, alig látunk eleven embert ezeken a képeken - hanem sokkal inkább a fény. Ahogy az alkonyi nap végigsimítja a deszkakerítést, miközben a távolban egy ember lassan ballag elfelé; ahogy egy altemplom barlangszerű terét titokzatosan megvilágítják a gyertyák; ahogy az óceán fölé futó móló feketébe bukik, miközben fölötte az ég és alatta a víz drámai fényjátékban fürdik. Mintha minden fénynyaláb egy válasz lenne a legbelső kérdéseinkre: kik vagyunk, honnan jöttünk, merre megyünk, és egyáltalán: megyünk- e még, vagy már csak kívülről nézzük ezt a bámulatos világot? Képesek vagyunk-e még időről időre kilépni a mesterségesen magunkra erőszakolt száguldásból, és ráismerünk-e a valós ember-voltunkra?

Most, amikor megnyitunk egy kiállítást, valójában ünnepet tartunk. Megünnepeljük, vagyis időt és teljes figyelmet fordítunk egy olyan élményre, amit az egyikünk, Forró Gergő, ajándékként ad át nekünk. Mire valók az ünnepek? Arra, hogy kilépjünk, megálljunk - vagyis visszatérjünk a valódi úthoz, nem a rohanóhoz, hanem a lassú, folyamatos úton-levéshez. Hogy rájöjjünk, nem csak itt állunk egy kávéház galériáján, hogy aztán egy óra múlva megint ugyanazt csináljuk, amit szoktunk: szentségelünk a dugóban, halaszthatatlan mobilhívásokat bonyolítunk, megnézzük az üziket, amik az alatt jöttek, amíg itt voltunk. Nem ennyi az életünk. Van mögötte egy igazi út, aminek egyetlen célja van: mi magunk! Kibontani magunkból az emberséget, lecsiszolni az egyenetlenségeket a faragatlan kőről, elérni azt a fényt, ami ott van legbelül, és semmi nem kell hozzá. Egyedül a szándék.

Vajon magunkkal tudjuk vinni ezt az igazi úton-levést? Elraktározza a tudatunk a valódi utat, az útfél pillanataival együtt, amiket ezekben a képekben Gergő elénk tárt? Lehet, hogy nem is az útfélen látott jelenségekről szólnak ezek a képek, hanem magáról az útról? Vagy a fényről, ami még mindig központi eleme az életünknek, bármennyire is elidegenedtünk már a valódi élettől? Lehet, hogy sokkal több szakrális tartalom van az útban, az útfélben és bennünk, mint gondolnánk? És miért nem gondoljuk? Talán mert az felelősséggel jár? Csupa nehéz kérdés, amit talán nem is lehet megválaszolni. De már azzal is jól járunk, ha egyáltalán feltesszük őket.

Kapcsolódó témák