„Pro captu lectoris habent sua fata libelli.” Terentianus Maurus, a 2. században élt római nyelvész, író mondásának csak a második fele vált szállóigévé, ma már csak ezt idézzük: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Bár ő eredetileg úgy értette – erre utal a mondat első fele - hogy az olvasó felfogóképességétől függ, vagyis, a sorsuk attól függ, hogyan érti meg őket az olvasó. A mi esetünkben viszont másról van szó, noha a mondás kétségtelenül igaz. Különös sorsú könyvet vehetünk most a kezünkbe. Eredeti példányát nyolcvan évvel ezelőtt adták ki Erdélyben, 1938-ban, Lugoson és azóta szinte teljesen nyoma veszett. A zsidó konyha ételeinek elkészítéséhez, a háztartás vezetéséhez adott tanácsot kezdő és haladó háziasszonyok számára, bevált kóser recepteket tartalmazott. Jelenleg teljesen hiányzik a magyar szakácskönyvek jegyzékeiből, az új – reprint – kiadás elkészítői véletlenül bukkantak egy utalásra róla, Körner András, Magyar zsidó konyha című művében.
A könyv első kiadását 1938-ban az erdélyi WIZO kezdeményezte és már ez a betűszó is magyarázatra szorul. Az angol megnevezés: Women's International Zionist Organization, magyarul Nők Nemzetközi Cionista Szervezete 1920-ban alakult meg, hogy segítse, tanítsa az akkori Palesztinába kivándorolt nőket. Szociális és oktatási intézményeivel a világ ötven országában működik, Magyarországon 1929 óta létezik. Az első kiadás összeállítói mai szemmel nézve is igen hasznos gyűjteményt adtak kézbe. Összeállítókról kell beszélni, mert a könyv nyilvánvalóan nem egyetlen alkotó műve – mondta el az új kiadás bemutatásakor Szabó András gasztrotörténész. Minden bizonnyal a lugosi WIZO szervezet tagjai a „tettesek”. Nagyon sok azonosság fedezhető fel Rosenfeld Mártonné, Szabadkán, 1927-ben kiadott A zsidó nő szakácskönyve című munkájának tartalmával is.
Érdekes ez a könyv azért is, mert a zsidó szakácskönyvek ritkák. A XX. században – 1945-ig – ezzel együtt mindössze hat jelent meg, hiszen kevés volt a vásárló. Lugoson 1842-ben 282, 1910-ben 1878 zsidó élt, 2002-ben egy sem! A zsidók óriási veszteségei során nem csak egész családok tűntek el, tulajdonaikban is felmérhetetlen károk keletkeztek. Ez pedig minden újonnan előkerült kulturális emlék értékét növeli, mert képet ad keletkezése koráról is. A lugosi első kiadásból kiderült, hogy a bevételét a szegények megsegítésére fordították. A lényeg persze mégis csak a receptek minősége – és azok kiállták az idő próbáját! Természetesen és mindenek előtt megtalálható közöttük a sólet, melyről versében így ír Heine: „Salet az az égi étek / melynek titkára az Isten / maga oktatta ki Mózest / Fönt a Szinai-hegyen” A sorkezdő szó nem elírás, többször is ebben a formában szerepel.
A sóletből mindjárt kétfélét is kínál a könyv, az egyiket babbal, a másikat gerstlivel, azaz ebbe árpagyöngyöt is javall. Érdekességük, hogy mindkettőbe a babot és a gerstlit is deciliterben méri. Ez utóbbiba ajánlja még az ugyancsak hagyományos zsidó ételt, a töltött libanyakat, ám ennek a receptjét viszont külön ételként nem tartalmazza. Megtaláljuk bene a „Töltött tojás melegen” leírását, de hiányzik a könyvből a hagymás-májas-tojás, ami azért meglepő, mert hidegen szombaton is el szabad készíteni. Az egyik leghíresebb zsidó ünnepi étel, a töltött hal, Töltött csuka néven szerepel a leírások között. Érthető is, mert Lugos városa a Temes folyó két partján fekszik, halban tehát nem lehetett szegény. Más töltött ételekből is komoly felsorolásra találhatunk.
A szétszóratás következtében a különböző helyeken élő zsidó közösségek óhatatlanul érintkeztek az őket körülvevő – gyakran nem is egységes – népességgel. Különösen így volt ez Erdélyben, ahol a román mellett a magyar, szász, örmény, szerb nemzetiségek egymás szoros közelségében éltek. Egy idő után néhány dolgot átvettek egymás szokásaiból, megismerték a másik ételeit. Így szerepel a könyvben töltött bárány, csirke, rostélyos, paprika, ott van a finom töltött káposzta is, persze a darált húst fél libamell és 50 deka marhalapocka adja hozzá. Megtalálható a jó kis magyaros, paprikás krumpli is, nem lehetett íztelen, mert a recept azt ajánlja, hogy főzzünk bele egy zöldpaprikát. Igaz, a kolbász hiányzik belőle, de más receptek a virslit nem tiltják, biztos volt belőle kóser, így az is mehetett bele.
Végül óhatatlan, hogy szót ne ejtsünk a tésztákról, édességekről, melyeknek ugyancsak bővében van a zsidó konyha. A fő kedvenc, a Floden - mostanában mi inkább flódni néven ismerjük – elkészítése igazán egyszerűnek látszik, receptje összesen hat nyomtatott sort tesz ki. Ám az összes tésztaféleség ennél már jóval több helyet – 32 oldalt – foglal el a könyvben. Főtt tészták, rétesek, zsírban sült tészták, kelt tészták, torták, vegyes, apró sütemények teszik próbára a háziasszony ügyességét. Itt azután nem szűkszavú a recept, a vajas omlóstészta majdnem egy teljes oldal és a képviselőfánk sem sokkal kevesebb! A torták között olyan különlegességek is megbújnak, mint a mandarintorta vagy az orosz krémtorta. Szakácskönyveknél talán szokatlan, de ebben a könyvben helyet kapott még - három oldalon – egy sereg jó tanács a vendéglátásra, előkészületekre, terítésre, italok sorrendjére, hőmérsékletére vonatkozóan. Érdemes ezeket megfogadni!
Egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, napjainkban pedig egyre többször kerül szóba. A vélemények megoszlanak. Az amerikai Harvard Egyetem elismert asztrofizikusa, a Csillagászati Tanszék korábbi vezető professzora eddig már kilenc könyvet írt a témában. Az Agave Kiadónál most megjelent legújabb, a „Csillagok között” komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Új kérdéseket tesz fel, némelyikre választ is ad, miközben bebizonyítja, hogy túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságunkban rejlik.
Szinetár Miklós legújabb könyvét nem elég egyszer elolvasni. Lehet, de nem elég! Az alcíme: „Önéletrajz-szerűség és egyebek” szerint talán a szerző maga is bizonytalan volt, hogyan tudná a legjobban megragadni, összefoglalni a lényeget. Legyünk merészek és a következő kiadásoknál javasoljuk neki az Ön- helyett a MIéletrajz megnevezést! Mert ebben a kötetben benne vagyunk valamennyien. Elsőbben is Szinetár Miklós maga, rengeteg művész, a munkatársai, és bizony mi, az olvasói, akik a leírtaknak – az 1957-től a rendszerváltásig terjedő időszaknak - már tanúi voltunk, vagyunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
