Nemrég jelent meg az Európa Könyvkiadónál Arthur Rubinstein Ifjúi éveim című memoárja – amit most az angol eredetiből fordított. Beszélgetésünk innen indul, mert kíváncsivá tettél: honnan ered nálad ez az erős vonzódás a művészetekhez? Hiszen nem ez az első művészeti tárgyú könyv, ami kikerült a kezed alól.
Várkonyi Benedek: A művészet általában is érdekel; egy kíváncsi embert foglalkoztat a képzőművészet, az irodalom és a zene is. A Rubinsteinnel való „találkozásom” azonban a véletlennek köszönhető. Gyakran hallgatom a Radio Classique nevű francia adót, ahol egyszer Rubinstein Chopint játszott. Bár tudtam, ki ő, a zenéjére ekkor figyeltem fel igazán: elképesztően szép volt. Utánanéztem, és kiderült, hogy sokak szerint ő a chopini zongorajáték királya. Ahogy a Bartók-zongoraversenyeknél Anda Géza az etalon, úgy Chopinre ott van Rubinstein. Elkezdtem hallgatni, és annyira lenyűgözött, hogy megkerestem a könyvét. Kiderült, hogy magyarul eddig még nem jelent meg, pedig angolul már évtizedek óta elérhető volt. Megszereztem, elolvastam, elképedtem ettől a gazdagságtól. Egyszerűen beszippantott!
Mitől olyan különleges ez a szöveg?
V. B.: Az eredeti címe My Young Years. Van egy második kötete is (My Many Years), de eddig még az nem jelent meg magyarul. Rubinstein az írásnak is mestere, úgy ír, ahogy zongorázik! A könyv fülszövegében is valami ilyesmit fogalmaztam meg: nemcsak az életéről, hanem az egész korszakról gyönyörű képet fest.
Melyek azok a hangsúlyos részek, amiket az olvasók figyelmébe ajánlanál?
V. B.: Mindenekelőtt a korszakot. A 19. század végén született Łódźban, ami akkoriban egy füstös, „búskomor” lengyel iparváros volt. Bár élete nagy részét nem ott töltötte, végig erősen kötődött Lengyelországhoz. Később Berlinbe, majd Franciaországba került; már kamaszként nagy utazó volt. Erről elbűvölő leírásokat ad, amelyek egy hivatásos írónak is becsületére válnának. Érdekes módon a szakmai részletekről, magáról a zenéről alig-alig ír – ez a könyv az életről szól. Meg persze arról is, ő miként állt a zenével, hogy került vele kapcsolatba. De ha valaki meg akar tudni valamit erről a korról, akkor a Rubinstein könyvéből nagyon sokat megtud, mert -kiderül - már gyerekkorában nagy volt benne a világ iránti kíváncsiság.
Ezek szerint a címe – „Ifjúi éveim” – pontos. A kiteljesedett, befutott művész korszakáról ebben még nincs szó?
V. B.: Ez a kötet nagyjából az 1910-es évek közepéig terjed, amikor az első világháború derekán Dél-Amerikába hajózik. Ekkor még nem volt befutott zongoraművész, de már ismert társasági emberként uralkodói udvarokban játszott. Az igazi világsztár státusz a második kötet témája. Sajnos a kiadók ma nem látnak benne akkora üzletet, pedig Rubinstein stílusa annyira magával ragadó, hogy bárki számára élvezetes lenne. Magyarországon Szvjatoszlav Richtert jobban ismerték, aki többször járt nálunk, így Rubinsteinre talán nem vetült elég fény.
Hogyan lett egy lengyel kisfiúból világklasszis?
V. B.: Korán felismerték a muzikalitását.
Az anyja Berlinbe vitte Joachim Józsefhez, a világhírű (egyébként magyar származású) hegedűművészhez és professzorhoz. Ő vette a szárnyai alá: tanárt keresett neki és gondozta a tehetségét. Rubinstein később Párizsban és Spanyolországban is szerencsét próbált. Imádta az életet, az ételeket, a társaságot. Érzékletesen ír például a Saljapinnal, a híres basszistával való találkozásairól – itták a vodkát és nagyokat beszélgettek.
Más művészekkel is barátkozott?
V. B.: Persze, például Picassoval is jóban volt. Van egy remek történet: Rubinstein épp egy kölcsönlakásban lakott Dél-Franciaországban, ahol Picasso meglátogatta. A festő hirtelen felindulásból pingált valamit a falra, azt hívén, a lakás Rubinsteiné. Végül a ház tulajdonosa járt a legjobban, aki így egy eredeti Picasso-falfestményt kapott ajándékba.
Mennyire olvasmányos a könyv? Említetted a fantasztikus emlékezőtehetségét is.
V. B.: Rendkívül! Némi szójátékkal elmondhatjuk róla: ő a „memoárírás Rubinsteinje”. Hihetetlen memóriája volt. A második világháborúban a nácik kirabolták a párizsi lakását, minden jegyzete elveszett. Ezt a hatszáz oldalas könyvet fejből írta meg. Pontosan emlékezett rá, mit evett egy 1920-as vacsorán, mi volt a menü vagy ki ült tőle balra.
Azt mondják, egy zongoraversenyt is képes volt a vonaton, a partitúrát nézve megtanulni. Az olvasás élményét színesíti, hogy könyvben vannak korabeli fényképek, plakátok is, némelyiken 5-10 éves gyerekként ős is látható.
Mi indította el végül a siker útján?
V. B.: A megkérdőjelezhetetlen tehetsége és a kisugárzása. Segített, hogy kezdetben nem volt „drága zongorista” - így hát nagyon sokfelé hívták. Tele van a könyv apró, emberi történetekkel – például amikor egy udvari eseményen véletlenül leönti egy grófnő ruháját kávéval. Ezek a részletek hozzák közel a 20. század elejének világát. Lényegében erről szól az egész könyv. Nemcsak róla, hanem a világról és az emberekről, akik között mozgott. Érdekes megfigyelni, hogy a zongorázása és az írása összefügg. Egy hatalmas műveltségű szellem volt, aki nem csak a zongorajáték technikájára épített. Saját bevallása szerint a lelkét vitte bele a játékba, és ez a mély, Chopinhez közelálló érzelemvilág teszi őt Chopin leghitelesebb tolmácsolójává.
Arthur Rubinstein
IFJÚI ÉVEIM
Európa Kiadó 2025
Alföldi Nyomda
ISBN 978-615-106-0025
