Forró Gergő – ahogy beszélgetésünk kezdetén elmondta – gyerekkorát Székesfehérváron, szerető családi környezetben töltötte. Még ma is fiatal embernek számít, 1981-ben született. A művészetekhez való vonzódása pályaválasztásából kiderül, szakterülete az italianisztika és kommunikáció, ebből és olasz nyelvből Pécsen szerzett diplomát. Budapesten ezt még kiegészítette szakközgazdász diplomával. Jelenleg egy amerikai cégnél, pénzügyi területen csoportvezető, a fényképezés tehát nem munkája, több annál! Egy lehetőség, hogy a fényképezőgéppel a kezében, nyitott szemmel járva a világot, megkeresse saját, egyéni útját. Mennyire vagyunk képesek érzékszerveink segítségével megismerni a világot és – legelsősorban is – benne önmagunkat?
Azt szokták mondani, hogy a fényképezés az egyik legdemokratikusabb tevékenység, mert szinte mindenkinek lehetősége van rá. Főleg, amióta az okostelefonok elterjedtek, de még azelőtt is. Hiszen a mai felnőttek gyerekkorában már ott voltak a tenyérnyinél nem nagyobb Pajtás fényképezőgépek, most pedig a telefonok mindenkinek ott lapulnak a zsebében, mindenki fényképezhet! A fényképezés nálam is úgy indult – vette át a szót Forró Gergő - mint legtöbb embernél, élményfotózással a családban. Persze teljesen más volt, mint most, amikor egyetlenegy pillanatról csinálunk 30 képet. Régen egy 36 kockás filmtekercs volt a gépben, nagyon átgondolták az emberek, hogy mit fényképezzenek. De csiszolta a látást, segített észrevenni a lényeget. Pontosan ezen keresztül szerettem bele, kezdtem el ráérezni a fotózásra!
Majd elkezdtem egy kicsit mindig tudatosabban és tudatosabban fotózni. Nagyon sokan „nyúztak” azért, hogy miért nem csinálok olyan képet, amin rajta vagyok, pedig nem az a lényeg, hogy én ott állok a valami előtt, hanem hogy azt a valamit szeretném magamnak megtartani! Ez volt az egyik iránya a tudatosságnak, a másik meg az, hogy észrevettem a részleteket, apró mozzanatokat, amiket aztán persze meg kellett tanulni úgy lefotózni, ahogy én azt elgondoltam. Ez volt benne a nagyobbik nehézség, hosszú idő kellett hozzá. Sokáig nem tudtam, hogy mit akarok ezzel kezdeni. Nem tudtam, hogy egyáltalán akarok-e vele valamit kezdeni? Egyszerűen csak arról szólt, hogy önmagamat szerettem volna fejleszteni és erre ez nagyon jó eszköznek tűnt.
Aztán ahogy egyre jobban jöttek a visszajelzések, hogy mennyire jók a fotóim, hogy ebben, esetleg lehet valami több is, akkor kezdtem gondolkodni. Észrevettem: lehetőséget keresek arra, hogy meg tudjam mutatni magam, és hát először Facebookon, Instagramon tettem ki a képeim. Csináltam egy honlapot is, amin azért próbálom időről-időre újrarendszerezni a képeket, átgondolni, hogy mi az, amit megmutatok ebből, mert hát közben én is fejlődöm, változom. Vannak még kint olyan képeim, amik már több mint 10 évesek, és még most is elmondhatom: „Büszke vagyok rájuk, elfogadom őket és rendben vannak. Ami azért nem rossz!
A kérdésre, hogy vannak-e kapcsolatai a hivatásos fotós világgal, a válasz az volt: „Igen és nem, ahogy az olasz mondaná.” Természetesen ismerek hivatásos fotósokat -folytatta - illetve tagja vagyok a „Két oszlop” nevű alkotócsoportnak, ahol nem én vagyok az egyetlen fotós. Néhányan zseniális fotókat készítenek, velük sokat beszélgetünk, szakmai szempontból is átnézünk dolgokat. Akad, akiknek nagyon más a látásmódja, de közben viszont erősen megvannak a közös metszéspontjaink. A részletek például vagy az, ahogy a tükröződés látszik. A geometria hogyan lényegül át valami mássá vagy a tükröződés, ahogy megjelenik, hogyan tesz egy plusz réteget a fotóra? Ez olyan téma, amit én is szívesen keresek.
Áttekintve a falon a képeket, ezen a kiállításon két fő motívum látszik: az emberek és a közlekedés. A közlekedés azért, mert engem nagyon érdekel a mozgás és mozdulatlanság kapcsolata. A feszültség, ami a kettő között megjelenik. Fotós szempontból erre a közlekedés tökéletes terep. Pont olyan fotó előtt ülünk, ahol az üres metróperonon egy ember a falnak támaszkodik, belemélyedve a telefonjába, mozdulatlanul, miközben egy metrószerelvény elsuhan mellette. Ez nekem az állandóságról, a múlandóságról beszél. Mi az, ami állandó, mi emberek hol vagyunk, mennyire tudunk ennek részesei lenni, mennyire megy el mellettünk a világ. Én inkább ebből az irányból közelítettem meg; ez az a téma, amit szerettem volna megjeleníteni. A figura nem az előtérben van, be is van húzva a szemébe a sapka, oldalról nem látszik az arca. Még az azon is lehetne gondolkodni, hogy férfi vagy nő? Semleges, átlagos, mert tényleg csak egy ember.
A túlsó falon, ahol a bemozdult képek vannak, ott el is mosódik ez az egész emberi alak. Nem akartam konkrét portrékat. Az egy másik színtér. A street fotó, az utcai fotózás, nagyon népszerű műfaj, igen sokan csinálják. A street fotóban mindig van egy nagy kérdés. Mit lehet kezdeni azzal, amikor egy fotón megjelenik a fotóalanynak az arca. Itt fontos a kölcsönös megegyezés, tehát ő beleegyezik abba, hogy én lefotózom. Na és itt van az a válaszvonal, amit nehéz megfogni, hogy mi fér bele és mi nem? Ezeken képeken jól felismerhető ember nincs. El akartam az egészet távolítani attól, hogy konkrét emberek legyenek. Nem egyes személyeket akartam ábrázolni, hanem inkább emberi figurákat, valamilyen városi környezetben.
Ilyenkor mindig felmerül az a kérdés is, hogy mi a jövő? A fotó, vagy valamilyen stabil foglalkozás? A fotózás ma már lényegesen több, mint egy hobbi, de jól jön, hogyha van mellette egy fizető állás, amiből finanszírozni tudom. Akkor tudnék ebből továbblépni és kizárólag a fotózásból élni, hogyha létrehoznék magamnak egy portré stúdiót és mondjuk azzal is foglalkoznék. Ezt jelenleg még messze érzem magamtól, nem érzem azt magamban, hogy ebbe főállásban belevágnék. Szeretném megtartani a fotózásnak az örömteli jellegét, ne váltsunk abba át, hogy ez a szakmám! Akkor innentől kezdve több a kötelező feladat benne, mint az az élvezet, amit én ebből kapok és amit adni tudok. Mert hát hol vannak az érzékelés határai, ha egy bemozdult kép líraisága erősebb lehet a dokumentumszerű részleteknél?
