Napjainkban folyamatosan beszélünk arról, hogy a víz mennyisége, tisztasága mennyire fontos mindannyiunk számára. Ez az album igencsak inspiráló lehet arra, hogy ezt komolyan gondoljuk és tegyünk is érte valamit. Az embernek a víz többet jelent, mint puszta létfeltételt - emlékeztetett rá a könyv bemutatásakor Zsila Sándor fotóművész. Minden érzékszervünknek ad valami pozitív ingert. Szánkba véve - bár erre korántsem mindig gondolunk - az életet isszuk a friss hideg vízzel, ízlelése felüdít, felélénkít a szomjúság csüggedése után. A májusi eső illatából – amely ugyan nem a vízé, hanem a csapadéktól felpezsdült természetes aromáké – mélyeket szippantunk, a tüdőnket is tisztítva az erőteljes sóhajokkal. Amikor fürdünk, akár kádban, akár medencében, akár tóban, folyóban, netán a tengerben, a bőrünkön érezzük a selymes, szinte gyógyító simogatást. A fülünkben cseng a köveken átbukdácsoló kis patak csobogása, a folyó árjának zúgása, vagy a tenger moraja. Ennek a végtelenül változatos elemnek a látványa is hasonló hangulatokat tud elővarázsolni.
Dr. Vizúr János, aki „polgári foglalkozására” nézve pszichiáter és Kércz Tibor, aki vegyészmérnök, mindketten hosszú évek óta foglalkoznak természetfotózással és munkáikat számos hazai és nemzetközi díjjal ismerték már el. Közös kötetüknek művészi fotói a vizet, a könyv főszereplőjét, ötféle oldaláról mutatja meg: a dinamikus, folyton mozgó -változó közeget, a halmazállapotait váltogató anyagot, a világ képét visszatükröző felületet, az önmagán túlmutató absztrakt látványt, valamint az éltető elemet és életteret. Emlékeztet arra: nekünk természetes, hogy ha kinyitjuk a csapot, édesvíz folyik belőle, ihatjuk, főzhetünk vele, gyönyörködhetünk az erdei patakokban, máshol pedig strandolhatunk – de egyre kevesebb olyan hely van a világon, ahol ez természetesnek számít!
Az alkotók mégsem a mindinkább sokasodó problémákat örökítették meg, hanem olyan formában fényképezték a vizet, ami az ő lelküknek kedves. Azt mutatják be, hogy a víz miként néz ki a természetben, milyen a valósága? Ez a téma megihlette már a festőket, zeneszerzőket – elég, ha Debussy, Smetana vagy Johann Strauss műveire gondolunk – irodalmi alkotások, versek is születtek róla, nem meglepő tehát, hogy a fotósokat is vonzotta. Ha jó témát keres a természetfotós, igen gyakran valamilyen víz közeli helyet választ. Ez a könyv is azt mondja el számunkra, milyen szép a víz, olykor állatok is vannak a képeken, hiszen nekik is legalább annyira fontos a víz, mint nekünk, embereknek. Vegyük észre, jegyezzük meg, hogy tőlük sincs jogunk elvenni! Szép ügyet szolgál ez a szép album.
A téma megközelítése a két alkotó részéről nem egyforma. Vízúr János inkább az esztétika, a lélek oldaláról történő megmutatásban erős, Kércz Tibor pedig óriási lendülettel, hatalmas lelkesedéssel kereste fel a világ különböző pontjait, kutatta az izgalmas pillanatokat. Ennek a két stílusnak a keveredése nagyon érdekes, közös művet hozott létre. Az ötlet szülőatyja – ki is lehetne más, mint akinek a neve is „víz úr” – negyven éve fotózik, elsősorban természetfotókat készít. Kezdetben az orvosi hivatásának nyomasztó terheit oldotta fel magában a természet szépségeinek megörökítésével. Komárom megyében a Duna partján nőtt fel, a téma kínálta magát. A könyv összeállításának gondolata viszont csak tavaly fogalmazódott meg benne. Mintegy megszemélyesíti a vizet, azért is lett a könyv címe „Álmodó Vizek”.
A fejezetek közül a „Dinamikus” lett az első, mely a görög mondás, a Pantha rei – tehát a minden folyik, minden mozgásban van, illetve a latin gutta cavat lapidem – a csepp kivájja a követ eszmeiségét jeleníti meg. A víz oldóképessége alakítja ki a barlangokat, a folyók, tengerek partjait pedig a hullámzás és az árapályjelenség formálja, változtatja. A hegyekről érkező erek, patakok folyókká duzzadva sodorják a köveket, azok közben aprózódnak. A magasban még sziklákat mozgat a víz, ezek csiszolódva, gömbölyödve kerülnek egyre lejjebb, míg végül kavics, homok lesz belőlük. Az árvizek levonultával jó termőtalaj marad vissza, mely sok helyen évszázadokig éltette a körülötte élő népeket, a nagyobb áradások viszont életveszélyt, pusztítást hoztak.
Érdekes és talán az egyik legszebb fejezete a könyvnek a „Halmazállapot halmozó” – mely további három alfejezetre oszlik, hiszen a víz lehet folyékony, szilárd és légnemű, a hőmérsékletétől függően. Amikor a vízről beszélünk, persze inkább a folyékony jut eszünkbe és még ilyenkor is egészen más látványt nyújt egy csepp, egy tócsa vagy egy folyó. Valószínűleg mindannyian emlékszünk arra a pillanatra, amikor felfedeztük, hogy egy hópehelynek milyen tökéletes szerkezete van, milyen látvány a havas táj, a zúzmarás fa vagy egy jégcsap. No és a gőz, a pára, a köd, a felhő? Az emelkedő hőmérséklet a vizet is transzcendensebb formába emeli, misztikussá teszi. Akinek megadatott már, hogy repülőgépen ülve benne legyen, átmenjen egy felhőrétegen, hogy elámuljon tízezer méter magasban, az alatta elterülő „hómezőn” – ezt örökre megjegyzi magának.
Kércz Tibor negyvenöt éves korában tanult meg úszni, fotózni is csak néhány évvel ezelőtt kezdett, ám a vízhez való viszonya közben alaposan megváltozott. Rengeteg helyen járt, jeges helyeken és a trópusokon egyaránt és közben rájött: nincs két egyforma pillanata a víznek – ezt élete végéig képes lenne fotózni. Örökösen és folytonosan változó közeg és őt ez a változás érdekli legjobban. Vízközelben fotózva talán az egyik legizgalmasabb téma a tükröződés. Amikor szellő sem fodrozza a felszínt, nincs sodrása, nem úszik rajta semmi, akkor a víz kiváló tükröző felületté válik. Az így keletkezett kép megkettőzi a valóságot, de fejre is állítja egyben. Ha pedig van hullámzás, levelek, fadarabok, jégtöredékek úsznak benne, meglepő, absztrakt látványt hoznak létre. Ezt fényképezve, a nézőben is elindulhat egy intellektuális, spirituális folyamat – és ha ez hosszasabban is megmarad, akár művészetről is beszélhetünk.
Ez a történet így, persze nem lehetséges. Valamiképp viszont mégis. Összevonva egy alkalomra, két könyv bemutatására került sor a nemrég létrejött KAS Kiadóban. Iványi Gábor és Scheer Róbert könyvei két különböző témáról szólnak, de valahogy mégis olyan érzésünk támad; nem véletlenül tették egymás mellé a kettőt. Iványi Gábor frissen megjelent kötetének a „Miért vagytok kegyetlenek?” csak az alcíme, de sajnos igaz mindarra, ami vele, körülötte történik. Scheer Róbert nem is a saját történetét meséli el, ám már az első fejezetének címe is mellbevágó: „Hol voltál, Isten?”
Egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, napjainkban pedig egyre többször kerül szóba. A vélemények megoszlanak. Az amerikai Harvard Egyetem elismert asztrofizikusa, a Csillagászati Tanszék korábbi vezető professzora eddig már kilenc könyvet írt a témában. Az Agave Kiadónál most megjelent legújabb, a „Csillagok között” komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Új kérdéseket tesz fel, némelyikre választ is ad, miközben bebizonyítja, hogy túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságunkban rejlik.
Szinetár Miklós legújabb könyvét nem elég egyszer elolvasni. Lehet, de nem elég! Az alcíme: „Önéletrajz-szerűség és egyebek” szerint talán a szerző maga is bizonytalan volt, hogyan tudná a legjobban megragadni, összefoglalni a lényeget. Legyünk merészek és a következő kiadásoknál javasoljuk neki az Ön- helyett a MIéletrajz megnevezést! Mert ebben a kötetben benne vagyunk valamennyien. Elsőbben is Szinetár Miklós maga, rengeteg művész, a munkatársai, és bizony mi, az olvasói, akik a leírtaknak – az 1957-től a rendszerváltásig terjedő időszaknak - már tanúi voltunk, vagyunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
