Ez a kötet egy integrált mű, mely abban különbözik a Ludovika történetét feldolgozó, eddig megjelent, kiváló színvonalú munkáktól, hogy több oldalról közelíti meg a kérdést – mondta el róla a kötet szerkesztője, dr. Padányi József mk. vezérőrnagy, egyetemi tanár, a Katonai Műszaki Doktori Iskola és a Ludovika-történeti Kutatóműhely vezetője, a könyv bemutatásakor. Ha belelapozunk, látjuk, foglalkozik a Ludovika történetével, azokkal az üzenetekkel, melyet a falai között élő, oktató, tanuló Ludovikások hagytak ránk, de foglalkozik a Nemzeti Közszolgálati Egyetem jelenével és talán egy picit a jövőjével is. A létrejötte igen sok és nagyon alapos munka eredménye. Nem túlzás kijelenteni róla, hogy az elkövetkező évekre mintát ad minőségből, tartalmában időtálló és meghatározza az intézményről szóló beszédet.
A könyv egyik érdekes gondolatát, a döntésképességet állította a középpontba Csorba László c. egyetemei tanár, a Magyar Nemzeti Múzeum korábbi főigazgatója. Olyan világban élünk, melyben a közösségi élet alapvető feltételezése, hogy minden felnőtt ember, aki kellő ismeretek birtokában van, képes arra, hogy döntsön a saját sorsáról. A szabadságát gyakorolja döntésével, hogy miként is éljen, ott, ahol él. Már évszázadok óta feltételezzük; minden emberre rá lehet bízni, hogy – bizonyos mértékig – beleszóljon az őt érintő dolgok alakításába. De, hogy ez így történhessen, ahhoz előbb tanítani, nevelni kell. Kezdetben azt hitték, hogy a jogokkal születő ember mindjárt képességekkel is születik, előbb-utóbb eljut oda, hogy a maga dolgáról, a maga józan eszével határozzon. Ma már tudjuk: ez egy nagyon szép álom volt, de nincs így!
A körülmények sűrű hálója, mindjárt a nyelven, az anyagi körülményeken keresztül, erős befolyással bír. Az egyén, minél többet tud a világról, minél jobban átlátja azt, annál nagyobb esélye van arra, hogy a saját dolgát is jobban megértse. Tehát demokrácia és nevelés, társadalmi közösség és egyetem, nagyon szoros kapcsolatban vannak egymással. Ezért rettenetesen fontos, hogy minél többet tudjon az, akit – adott esetben - azzal bízunk meg; a közösség érdekében fegyvert használjon, megölhessen másokat, miközben vásárra vigye a saját bőrét. Az ő tudása, a katona felkészültsége, erkölcsi tartása, becsülete a kritikus helyzetekben döntő lehet. Ez a kötet a magyar honvédtisztképzés otthonának, a Ludovika Akadémia eszményének és az intézménynek otthont adó épületnek, környezetének történetét meséli el imponáló részletességgel.
Mindezt bele is ágyazza a katonai nevelés birodalmi, majd kifejezetten magyar, tanítás- és neveléstörténetébe. Feltárja e gazdag és roppant fontos terület változásainak majd három évszázadot végigkísérő, adatokban, képekben és gondolatokban bővelkedő, de az emberi arcokat is láttató panorámáját. Valójában nem múltbeli tetteket jutalmaz, hanem fordítva: elvárást vetít rá jövőre! Pusztán azáltal, hogy végigmond egy történetet, magasra teszi a mércét azok előtt, akik az utóbbi évtizedben nemcsak a Ludovika Akadémia épületének műemléki restaurálására vállalkoztak, hanem az intézmény hajdani eszményeinek újraalkotására is kísérletet tesznek. A könyv ritka egyértelműséggel tudatosítja, hogy e vállalkozásnak nem lenne semmi értelme, ha az eredmény nem felelne meg a várakozásnak, amit a hazafias katonai nevelés két és fél évszázados, normaalkotó történelme állít elébe. Van tehát dolga bőven azoknak, akik e mércének meg akarnak felelni.
Két évvel ezelőtt vetődött fel a gondolat, hogy be kellene mutatni a Ludovika és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kapcsolatát – emlékezett vissza a kezdetekre a Ludovika-történeti tanulmány szerzője, dr. Négyesi Lajos ezredes. Jelentek már meg korábban igen színvonalas munkák a magyar katonatisztképzés múltjáról, kiváló szakemberek tollából. Ezek különböző szempontok szerint, más-más alkalomból készültek. Számomra – mondta el az ezredes – nyilvánvaló volt, hogy régebbre kell menni. Meg kell keresni, egyáltalán honnan indulhatott el a tisztképzés? A kiinduló pontot az 1715-ös Országgyűlésben találta meg, amikor a Rákóczi-szabadságharc után a magyar rendek kiegyeztek az osztrákokkal és megszavazták, hogy ettől kezdve katonákat adnak az osztrák hadsereg számára. Ám nyomban meg is jelenik a probléma: akiket besoroznak az osztrák hadseregbe, nem tudnak németül, nem lehet belőlük jó katona.
Néhány év, és már fel is merül, hogy kellene egy magyar tisztképző intézmény, melyről könnyű belátni, hogy a magyar függetlenség gondolatának is az egyik legfontosabb eleme. Festetics György gróf az életét tette fel a magyar tisztképzés megvalósítására és ennek majdnem áldozatává is lett. A Napóleontól elszenvedett vereség kellett hozzá, hogy 1808-ban szabad utat kapjon a nemzeti tisztképző intézmény megvalósítása. Az Akadémia számára az uralkodó felajánlotta a váci Theresianum épületét, a királyné pedig ötvenezer forintot adott és belegyezett, hogy az intézményt róla nevezzék el. Azóta hívják Ludovikának! Ám az építmény a célnak nem felelt meg. Két évtized telt el, mire Pollack Mihály 1829-ben megbízást kaphatott az Akadémia tervének kidolgozására az Orczy családtól megvásárolt telken, Pest városában.
Az elkövetkező években lezajlott huzavonákról a könyv történelmi hűségű tájékoztatást nyújt, majd elérkezünk 1848/49-hez, de a Magyar Hadi Főtanoda 1849. január 7-i megnyitása után az oktatás már csak tíz napig tarthatott. A megszálló osztrákok a működést betiltották, az épületet kórházzá alakították át. Magyar nyelvű tisztképzésről a kiegyezésig szó nem lehetett. Ügyét gróf Andrássy Gyula miniszterelnök és honvédelmi miniszter élesztette fel ismét és a feltámasztásba 1870. november 8-án a király is beleegyezett. Élvezetes módon megírt, sok képpel színesített, alátámasztott leírást kapunk a könyvben az elkövetkező évtizedekről, érdemes aprólékosan, nagy figyelemmel olvasni – főleg a két világháború korának eddig szélesebb körben nem ismert mozzanatairól szóló részeket.
Az intézmény 1947. október 1-től Honvéd Kossuth Akadémia néven folytatta működését, ám a Magyar Néphadsereg 1953-ban megkezdett létszámcsökkentésének az Akadémia volt az egyik első áldozata. Az épületébe civil szervezetek, iskolák költöztek, állaga leromlott. Feladatát a tisztképzésben később a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem és a Bolyai János Katonai Műszaki Főiskola vette át. A Ludovika hányatott sorsában változást a Nemzeti Közszolgálati Egyetem felállításáról elfogadott törvény hozott 2011-ben. Szervezetébe beolvadt a Nemzetvédelmi Egyetem és a Bolyai Főiskola, majd a Rendőrtiszti Főiskola is. Otthonául 2012-ben a Ludovikát jelölték ki, a főépület felújítása 2014-ig tartott. Ezt követően – az Orczy-kert területén és közelében, számos új, modern épülettel gyarapodott. Új, országos jelentőségű, felsőoktatási központ jött létre.
Nehéz és bonyolult örökség a Ludovika öröksége, de most maradandó, időtálló, hosszútávra szóló mű született, erősítette meg a könyvről szólva dr. Koltay András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora. A Ludovika történetének szép számmal vannak felemelő, megható elemei, ezekről a kötetben sok érdekes részletet találunk. Mindaz, amit olvashatunk benne, nemcsak a katonák számára fontos, hanem mindazoknak is, akik meg akarják érteni, mi történt a Kárpát-medence ezen pontján az elmúlt évszázadokban. Jelenleg pedig, a megújult épületben dolgozók feladata, hogy kezdjenek valamit ezzel a múlttal, ne csak történelmi kuriózumnak tekintsék. Meg kell fogalmazni olyan üzeneteket, melyek a mai és a jövőbeni döntéseket befolyásolni képesek.
LUDOVIKA
Ludovika Egyetemi Kiadó 2021
Pauker Nyomda
ISBN 978-963-531-498-0
Ez a történet így, persze nem lehetséges. Valamiképp viszont mégis. Összevonva egy alkalomra, két könyv bemutatására került sor a nemrég létrejött KAS Kiadóban. Iványi Gábor és Scheer Róbert könyvei két különböző témáról szólnak, de valahogy mégis olyan érzésünk támad; nem véletlenül tették egymás mellé a kettőt. Iványi Gábor frissen megjelent kötetének a „Miért vagytok kegyetlenek?” csak az alcíme, de sajnos igaz mindarra, ami vele, körülötte történik. Scheer Róbert nem is a saját történetét meséli el, ám már az első fejezetének címe is mellbevágó: „Hol voltál, Isten?”
Egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, napjainkban pedig egyre többször kerül szóba. A vélemények megoszlanak. Az amerikai Harvard Egyetem elismert asztrofizikusa, a Csillagászati Tanszék korábbi vezető professzora eddig már kilenc könyvet írt a témában. Az Agave Kiadónál most megjelent legújabb, a „Csillagok között” komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Új kérdéseket tesz fel, némelyikre választ is ad, miközben bebizonyítja, hogy túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságunkban rejlik.
Szinetár Miklós legújabb könyvét nem elég egyszer elolvasni. Lehet, de nem elég! Az alcíme: „Önéletrajz-szerűség és egyebek” szerint talán a szerző maga is bizonytalan volt, hogyan tudná a legjobban megragadni, összefoglalni a lényeget. Legyünk merészek és a következő kiadásoknál javasoljuk neki az Ön- helyett a MIéletrajz megnevezést! Mert ebben a kötetben benne vagyunk valamennyien. Elsőbben is Szinetár Miklós maga, rengeteg művész, a munkatársai, és bizony mi, az olvasói, akik a leírtaknak – az 1957-től a rendszerváltásig terjedő időszaknak - már tanúi voltunk, vagyunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
