A megnyitón Baán László főigazgató hangsúlyozta: a tárlat alapját képező Blocher-gyűjtemény Svájc határain kívül ebben a formában még sosem mutatkozott be, így Budapest különleges privilégiumban részesült. A gyűjtemény tulajdonosai, a Blocher-család tagjai rendkívüli nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot. A tulajdonosok valóban a saját lakásukból is ideadták a legjobb darabokat. Ez a válogatás igazán a gyűjtemény legjavát mutatja be. A kiállítás nemcsak a szakma, hanem a nagyközönség számára is lenyűgöző élményt nyújt majd. Az anyag egyszerre reprezentálja a svájci nemzeti identitást és az egyéni gyűjtői szenvedélyt. Aki emlékszik a korábbi Hodler-tárlatra, az ismerősként üdvözölhet néhány darabot, de a mostani összeállítás gazdagsága és mélysége minden korábbi várakozást felülmúl.
A kiállítás megvalósulása mögött több évtizedes szakmai kapcsolat áll. A kurátor, Matthias Frehner, a berni Kunstmuseum korábbi igazgatója már évekkel ezelőtt, a nagy sikerű budapesti Hodler-kiállítás idején együttműködött a Szépművészeti Múzeummal, és ő volt az, aki megismertette a főigazgatót a Blocher-kollekcióval. A történeti fejlődés sajátosságaiból adódóan az alpesi államban nem alakultak ki dinasztikus gyűjtemények, művészeti akadémiák, és nem jött létre egységes nemzeti festőiskola sem. Ennek következtében az ország művészei - ifj. Hans Holbeintől Albert Ankeren és Ferdinand Hodleren át Félix Vallottonig és Giovanni Giacomettiig - tanulmányaikat a kor meghatározó művészeti központjaiban, Párizsban, Münchenben, Bécsben és Rómában folytatták, ahol bekapcsolódtak a nemzetközi művészeti vérkeringésbe.
A kiállítás koncepciója két meghatározó svájci művész, Albert Anker és Ferdinand Hodler köré épül, akik eltérő módon keresték a „földi paradicsomot”. Látásmódjukban két világ: az otthon melege és a hegyek magasztossága tükröződik. Albert Anker az intimitás és a meghittség mestere. Műveiben a családi idillben, a hétköznapok csendes pillanataiban jelenik meg a boldogság és a béke. Ferdinand Hodler a magasztos és monumentális svájci táj zsenije. Nála a paradicsomi állapot a természet erejében, a hegycsúcsok és a végtelen horizont látványában ölt testet. A Szépművészeti Múzeum és a Blocher-házaspár partnersége a nagyszabású Ferdinand Hodler-retrospektív és a Picasso után már a harmadik közös kiállításhoz érkezett, amely a 19. századi realizmustól a 20. század hajnaláig kalauzolja el a látogatókat.
A bemutatott 19.-20. századi alkotók művészetének közös témája a svájci táj és a benne élő emberek mindennapjai. Az ő szemükben ez az egyedi hely az életről szóló példázat, az örökkévaló táj, valamint a paradicsom víziója. A tárlat első része az emberi kapcsolatok bensőségességére, a családi élet meghittségére, a mindennapokban felragyogó szépségre irányítja a figyelmet, zsánerjeleneteken, portrékon és csendéleteken keresztül. A kiállítás második része az emberen kívül létező valóság, a természet - ezen belül a svájci Alpok - hol grandiózus, hol pedig szűkebb fókusszal megidézett fenséges világát állítja középpontba. A tárlat 11 szekcióra tagolódik. „A szeretet, mint szakrális erő” elnevezésű részben több festményen jelentkezik az isteni szeretet földi megvalósulása: akár Albert Anker megható gyermekábrázolásaira, akár Hodler fenséges tájképeire, gondolunk.
A kurátorok a kortárs festők közül többnek az alkotását is beemelték a kiállításba. Közülük kiemelkedik Giovanni Segantini egyik legfontosabb műve, amely a budapesti múzeum tulajdona. Az 1894-95 körül készült, „Az élet angyala” című festmény a kicsi korában elveszített édesanya utáni örök sóvárgásnak állít emléket. A képen a reneszánsz Madonna-ábrázolásokból ismert kettős, az anya és gyermeke, gyengéd ölelésben összefonódó alakja látható. A legnagyobb gondossággal kivitelezett műhöz a festő saját maga készítette el a sűrű faágak fonadékát idéző, szecessziós fakeretet. Az ikonszerű szakralitást sugárzó képen egy száraz fa koronájában ül az anya gyermekével. Az őszies tájban lebegő alakjukat az életfaszimbólumként is értelmezhető fa ágai fészekszerűen, védelmezően ölelik körül.
„A belső ragyogás” című tematikus egységben portrékat mutat be a kiállítás; legnagyobb számban Anker, gyermekekről készült festményeit. Anker ritka állhatatossággal és mélységgel foglalkozott a gyermekek személyiségével és lelki világával. Művei többségének központi témája a gyermek, kifogyhatatlan motívumforrást és vizuális inspirációt jelentve a művész számára. Képein a gyermekek nem „mini felnőttek” vagy babák, hanem – Jean-Jacques Rousseau eszméit tükrözve – önálló, ártatlan személyiségek. Jól tükrözi ezt az 1886-ban készül „Fiatal lány portréja is. A mindennapi élet apró mozzanatait, zsánerképeket, a svájci népélet jellegzetes alakjait, a társadalomban rejlő békét és csendes derűt láthatjuk „A pillanat varázsa” című szekcióban.
Az „Időtlenség otthoni fényben” című kiállításrészben csendéletekkel találkozik a közönség. Az itt bemutatott Anker-művek nem öncélú virtuozitásról vagy a néző megtévesztéséről szólnak, sokkal inkább az otthoni miliő és az intim hangulat megteremtéséről. Ettől válnak autentikussá és illeszkednek szervesen az életmű egészébe. A „Családi körben” elnevezésű szekcióban látható festmények egyfajta archaikus békét tükröznek, a család és az emberi kapcsolatok szeretetteljes közegét. Anker a 19. századi berni paraszti világ festőjeként hitelesen ábrázolja a kor férfi- és női viselettípusait, tárgykultúráját és élettereit, egyúttal képet ad a korabeli családi szerepekről is, míg az „Igazak álma” című kiállításrész alvó figurái a gyermeki jellem tisztaságát hivatottak bemutatni.
Hodler tájképfestészetének fontos témáit láthatjuk „A fenséges tükröződése” kiállításrészben. Ezen az 1905-ben festett képen a folyó az előteret szinte teljesen elfoglalja, így mögötte a 3960 méter magas hegy szinte jelentéktelennek látszik A természeti jelenségeket megfigyelve, a színek és formák szabálytalan ismétlődéséből vezette le egyik legfontosabb, az egész életművén végighaladó művészeti elvét: a párhuzamosságot. A természet rendezetlen rendjének, a jelenségek ismétlődésének és a táji elemek látszólagos párhuzamosságának felfedezése vezette el komplex szimmetriaelméletének kidolgozásához és képi alkalmazásához. A fenti tematikához szorosan kapcsolódva a „Táguló horizontok” részben tavakat, a „Megérinteni a végtelent” elnevezésű részben pedig hegyeket ábrázoló festményeit mutatja be a kiállítás.
„A hegyek festői” címet viselő, a kiállítást lezáró szekcióban azoknak a festőknek műveit láthatja a közönség, akik a századforduló és az azt követő időszak modernista törekvéseinek aktív résztvevői és alakítói voltak. Svájcban a XIX. század végén kezdődtek a magashegyi vasútépítések. Egyre több olyan vidék vált elérhetővé, melyek a gőzmozdonyt megelőző korokban megközelíthetetlenek voltak. A művészek Németországban, Franciaországban vagy Olaszországban kapcsolatba kerültek a kortárs avantgárd mozgalmakkal. Műveikben a vonal és a szín kifejezőerejét, dinamikáját, szimbolikus és dekoratív lehetőségeit kutatták. Ugyanakkor a hegyek festőinek is vallották magukat, témáikat, motívumaikat szívesen merítették közvetlen lakókörnyezetük megfigyeléséből, az épített vagy a természeti környezetből.
