Keltai Ágnes jól eltalált borítóterve, szavak látszólag összefüggéstelen halmaza, első pillanatban a zűrzavar képét sugallja. Ám amint a tekintet megakad az íráskiemelő laza kézzel húzott három kék vonalán, a káoszból rend lesz! A három szó címmé alakul: Szabadkőművesség titkok nélkül – és ettől a többi is azonnal értelmet nyer. Egyetlen témakörbe tartozik valamennyi. Egy olyan körbe, melyről manapság sokan, sok mindent mondanak, írnak, de ezzel inkább csak sűrítik, és nem oszlatják a homályt. Ez a könyv nem regény, nem tudományos szakmunka, nem is vitairat. Nem szükséges egyvégtében elolvasni, még az egyes fejezeteit sem. Lehet közben megállni, gondolkodni, utánanézni az olvasás során felmerülő kérdések megkívánta válaszoknak. Azokat összemérni a könyvben olvasottakkal. Ez persze feltételezi az érdeklődést, miközben majdhogynem teljes egészében kizárja az előítéletes gondolkodást. A Franciaországban élő Márton László olyan antológiát szerkesztett, melyben szakértő szemmel tekinti át a szabadkőművesség múltját és jelenét, a kezdetektől egészen mostanáig. Egymással összevethető módon ismerteti a kőművesség eredetéről, keletkezéséről szóló írásokat és a máig ható érvényű alapokmányt, az 1723-ban megjelentetett „Andersoni Alkotmány”-t. Sajnos innen – talán lehet, hogy szándékosan – hiányzik egy érdekes vonulat, ami izgalmasabbá tehette volna az olvasást: a Hugues de Payens-hez köthető kapcsolat a Templomosokkal és Skóciával.
A könyv három részre oszlik. Az első a szabadkőművesség 300 évnyi történetét mutatja be. A második rész szándéka, hogy megjelenítse: mi történt a múltban és mi történik ma a páholyokban? A harmadik részben a magyar szabadkőművesség néhány jellemző és fontos alakjának portréját rajzolják meg. A válogatást megnehezítette, hogy olyan államférfiak, mint Andrássy Gyula, Wekerle Sándor vagy művészek, mint Liszt Ferenc, Székely Mihály, Bernáth Aurél után nem maradt a páholyban elhangzott, közlésre alkalmas szöveg, de ők is bizonyíthatóan szabadkőművesek voltak! Az összeállítás nyíltan kimondja: „A mozgalomnak nincs oka, hogy eltitkolja az Egyesült Államok tizennégy elnökének vagy éppen Garibaldinak, Winston Churchillnek, Leon Blumnak, Salvador Allendének és más jeles férfinak tagságát. A szabadkőművesek természetesen ugyanolyan hús-vér emberek, mint mások. Ha a több millió tag között akad néhány kevésbé jeles, az alapelveket vagy a törvényeket sértő, a mozgalomban elfoglalt helyével visszaélő egyén, akkor ezeket rövid úton eltávolítjuk.”
A kérdésre, hogy mi a szabadkőművesség, pontosabb választ ad a tagadó mondatokból képzett meghatározás. Nem egyház, mert nincsenek hittételei. Nem véd- és dacszövetség, amelynek tagjaként hatalomra, vagyonra lehet szert tenni. Nem politikai párt, mely a hatalom megragadását tűzné ki célul. Az évszázadok során igen sok hírneves ember volt tagja, de soha egy sem volt a mozgalom megbízásából tevékenykedő államfő, miniszter, a hadvezéreket nem a páholyuk küldte csatába, Fleminget sem a páholya bíztatta a penicillin felfedezésére, Ady, Mozart, Sibelius sem a kőműveseknek írta a remekműveit – bár mindannyiukra joggal vagyunk büszkék. Akkor mi hát a titok? A páholyokban a szertartások zárt ajtók mögött folynak, ezeken csak a beavatottak vehetnek részt. Ám akit éppen ez érdekel, könnyen felfedezheti a „titkot”. Elég Mozart Varázsfuvoláját végignézni vagy a Háború és béke második kötetéből néhány fejezetet elolvasni, de a könyvesboltokban, az interneten is szinte minden hozzáférhető. A titok az avatatlanok számára így is titok marad! A rítusok tulajdonsága, hogy csak az átélésükkel elevenednek meg. A rítusban a páholy minden tagja cselekvő résztvevő.
Akkor mégis, miért érdemes kézbe venni ezt a könyvet? Talán azért, hogy az olvasó rátaláljon benne egy mondatra, amit Móra Ferenc írt le. Róla mi, valamennyien, akárhány évesek is vagyunk, tanultunk az iskolában, olvastuk, talán meg is szerettük műveit. Tudjuk: ő nem volt sem jobb, sem baloldali, nem volt semmilyen szélsőségnek híve. Hiteles alakja a magyar irodalomnak – miközben szabadkőműves! Ám ezt az iskolában nem mondták el róla. Hát nézzük, mit találunk tőle ebben a könyvben? „…hogyha a háborút senki sem akarta, és mégis eljött a háború, hogy megváltoztassa az ízét életnek, csóknak, kenyérnek: akkor a világ berendezése rossz, akkor a társadalom szerkezetében van a hiba, (…) akkor az egész emberiségnek abba a műhelybe kell beállni, melyben a szabadkőművesség évszázadok óta dolgozik olyan eszményekért, melyek közt úgy nem találtatik háború, mint istenkáromlás a miatyánkban.” Ha valaki komolyan, mélyen elgondolkodik ezen a mondaton – megértette a szabadkőművesség titkát!
Egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, napjainkban pedig egyre többször kerül szóba. A vélemények megoszlanak. Az amerikai Harvard Egyetem elismert asztrofizikusa, a Csillagászati Tanszék korábbi vezető professzora eddig már kilenc könyvet írt a témában. Az Agave Kiadónál most megjelent legújabb, a „Csillagok között” komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Új kérdéseket tesz fel, némelyikre választ is ad, miközben bebizonyítja, hogy túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságunkban rejlik.
Szinetár Miklós legújabb könyvét nem elég egyszer elolvasni. Lehet, de nem elég! Az alcíme: „Önéletrajz-szerűség és egyebek” szerint talán a szerző maga is bizonytalan volt, hogyan tudná a legjobban megragadni, összefoglalni a lényeget. Legyünk merészek és a következő kiadásoknál javasoljuk neki az Ön- helyett a MIéletrajz megnevezést! Mert ebben a kötetben benne vagyunk valamennyien. Elsőbben is Szinetár Miklós maga, rengeteg művész, a munkatársai, és bizony mi, az olvasói, akik a leírtaknak – az 1957-től a rendszerváltásig terjedő időszaknak - már tanúi voltunk, vagyunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.