Van egy szervezet, amely éppen tavaly ünnepelte fennállásának ötvenedik évfordulóját. Francia orvosok alapították 1971. december 22-én Párizsban, a Nigériában óriási pusztítással járó biafrai háború szörnyűségeire reagálva. A neve Médecins sans Frontières, rövidítése MSF – de angol fordítását – Doctors Without Borders – is sűrűn használják. Az Orvosok Határok Nélkül munkáját ma már a genfi székhelyű központ irányítja, összesen 64 ezer alkalmazottja van a világ 88 országában, a 19 szekció munkatársai között az orvostudomány minden ágának képviselői megtalálhatók. A szervezetnek a kormányoktól való függetlenségét az szavatolja, hogy éves költségvetésének kb. 80%-a magánadományokból, az ENSZ különféle testületeitől és egyéb, más intézményektől származik.
A világméretűvé nőtt francia kezdeményezés működéséről napjainkban is gyakran szólnak a híradások, azt valószínűleg csak kevesen tudják, hogy mi magyarok, húsz évvel megelőztük a franciákat. Ilyet Magyarországon is megvalósítottak, sokkal korábban, már 1950-ben! Egy hónappal a koreai háború kitörése után magyar orvosok utaztak Ázsiába, hogy munkájukkal segítsék a háború észak-koreai sebesültjeinek gyógyítását. Összesen nyolc, jórészt egészségügyi dolgozókból álló magyar csoport dolgozott Kínában és Koreában, több helyszínen is, kezdetben volt, hogy borzalmas háborús körülmények, bombatámadások közepette. A végül már körülbelül száz fős személyzettel dolgozó Észak-Koreai Magyar Kórház – akkor még Rákosi Mátyás nevét viselve - egészen a fegyverszünet megkötéséig, 1953-ig ellátta a sebesült, beteg katonákat és civileket, utána még négy évig működött magyar orvosokkal, magyar irányítás alatt.
Tevékenységükről egy kalandregény érdekességével vetekedő könyv jelent meg, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában. Szerzője, Csoma Mózes, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa, jelenleg Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete a Koreai Köztársaságban és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban. Megtudjuk belőle, hogy a koreai háború a phenjani és a szöuli rivális kormányzatok összecsapásaként indult meg 1950 júniusának végén, de rövidesen kiterjedt nemzetközi konfliktussá változott. A Koreai Köztársaság (Dél-Korea) részére Svédország, India, Dánia, Norvégia és Olaszország nyújtott egészségügyi támogatást, Magyarország, Románia, Bulgária és Csehszlovákia kórházakat hoztak létre a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban (ma Észak-Korea).
A magyar orvoscsoportok koreai missziója több szempontból is példa nélkül álló volt. A több mint 200 magyar orvos és nővér olyan kulturális közegben teljesített szolgálatot, amely teljességgel különbözött az általuk megszokottól. A harci cselekmények miatt a kórház többször is helyváltoztatásra kényszerült, míg végül a háború második évében visszaköltözött Észak-Koreába, helyszíne a Phenjan külterületén lévő Mangjonde lett. Átmeneti jelleggel Hicshonban és Szongrimban is dolgozott, majd végleges helye a háború utáni években Szarivon városa lett, a hol a mai napig működik. A magyar orvoscsoportok nagyon fontos szerepet töltöttek be a két távoli nép tagjai közötti emberei kapcsolatok kialakításában is. A könyv végén szerepel valamennyi orvos és munkatárs neve, akik a nyolc magyar csoport tagjaként Koreában jártak és a kötet fontos részét képezi az egykori csoporttagok hagyatékéban fellelt képanyag is.
Érdekes adatokat találunk a könyvben arról is, hogy a magyar orvosi jelenlétnek voltak előzményei a félszigeten. Az osztrák-magyar Zrínyi gőzkorvett 1890-ben érkezett és dr. Gáspár Ferenc, a hajó orvosa fontos megfigyeléseket hagyott az utókorra. Később, dr. Bozóky Dezső, a Kaiser Franz Josef I. cirkáló orvosa még orvosi segítséget is nyújtott a lakosságnak, amikor a hajó a Komun-sziget partjánál horgonyzott. Egy évszázaddal később, az első magyar orvos-egészségügyi csoport 1950. július 20-án indult el és 26-án érkezett meg az Északkelet-Kínában lévő Mukdenbe. Kalandos útjukról, a kínai és koreai hétköznapi viszonyokról részletes leírást kapunk, köszönhetően annak, hogy az egyik műtősnő, dr. Karádi Györgyné visszaemlékezései megtalálhatók a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum levéltárában.
A szerző bőven meríthetett Simics Sándor phenjani magyar követ korabeli jelentéseiből is. Tőle tudjuk például, hogy a munkát augusztus 10-én, 250 sebesült fogadásával megkezdő – egy kiürített iskolaépületben elhelyezett – kórházban, 16-án már 460 embert ápoltak. Bár egy nagy vöröskeresztet helyeztek el a kórház udvarán, a környezetét érték bombatámadások. Az egyik során egy koreai orvos és három koreai ápolónő is életét vesztette. Végül a támadások és a nem igazán megfelelő higiéniai körülmények miatt a magyar csoportot a fővárostól 120 kilométerre, északra lévő Jangdokba telepítették. Ám itt sem volt megállás. Kalandfilmekbe illő, de sajnos valóságos háborús körülmények között – a harmadik világháború kitörésének árnyékában – többször is helyet kellett változtatniuk.
Az első csoport még a munkáját végezte, amikor a második orvoscsoport 1951. február 11-én este elindult Budapestről. Az ő tevékenységük 1952. januárjában ért véget, de közben – 1951 decemberében – már a harmadik csoport is elindult Koreába. Ők 1952. július 26-án és 27-én megrendezték a magyar kórház első orvostudományi konferenciáját, melyen elhangzottak csehszlovák és román orvosok előadásai is. Közben a kórház elleni légitámadások továbbra sem szüneteltek. Egy ilyen alkalommal Frankl Zoltán szájsebész annyira megsérült, hogy szeptember 8-án haza kellett küldeni Magyarországra. A negyedik csoport 1952. szeptember 26-án érkezett, működési idejükben volt az a támadás, melynek során a betegek és a helyi alkalmazottak közül tizenhatan meghaltak és 37-en sebesültek meg.
Az ötödik magyar csoport 1953 kora nyarán indult el, ennek volt tagja a későbbi híres mellkassebész, tüdőgyógyász professzor, dr. Kulka Frigyes (Kulka Janina orvos és Kulka János színész édesapja) is. Az évek múltával a magyar orvosok feladatköre bővült. A járványokkal, főleg a tuberkulózissal szemben is fel kellett venniük a küzdelmet. Az 1954. február 19-én érkező hatodik csoport tagjai már feleségeiket is magukkal vihették, összesen 47-en voltak. A hetedik csoportban, 1955. március 10-én olyanok is érkeztek, akik dolgoztak valamelyik korábbi csoportban, tehát voltak tapasztalataik. A nyolcadik és egyben utolsó – 1956 február 14-én megérkezők között volt dr. Gyarmati László, Radnóti Miklós sógora, akinek hagyatékában több, kiváló minőségű fénykép maradt fenn a csoport mindennapjairól. Az intézmény átadásáról szóló jegyzőkönyvet 1957 júniusában írták alá, a kórház azóta a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Egészségügyi Minisztériumához tartozik. A magyar orvosok munkáját kétnyelvű emlékoszlop őrzi a kórház kertjében.
Egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, napjainkban pedig egyre többször kerül szóba. A vélemények megoszlanak. Az amerikai Harvard Egyetem elismert asztrofizikusa, a Csillagászati Tanszék korábbi vezető professzora eddig már kilenc könyvet írt a témában. Az Agave Kiadónál most megjelent legújabb, a „Csillagok között” komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Új kérdéseket tesz fel, némelyikre választ is ad, miközben bebizonyítja, hogy túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságunkban rejlik.
Szinetár Miklós legújabb könyvét nem elég egyszer elolvasni. Lehet, de nem elég! Az alcíme: „Önéletrajz-szerűség és egyebek” szerint talán a szerző maga is bizonytalan volt, hogyan tudná a legjobban megragadni, összefoglalni a lényeget. Legyünk merészek és a következő kiadásoknál javasoljuk neki az Ön- helyett a MIéletrajz megnevezést! Mert ebben a kötetben benne vagyunk valamennyien. Elsőbben is Szinetár Miklós maga, rengeteg művész, a munkatársai, és bizony mi, az olvasói, akik a leírtaknak – az 1957-től a rendszerváltásig terjedő időszaknak - már tanúi voltunk, vagyunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
