2020. október 20. kedd, Vendel napja
Testvérem, sírnom kellett
Révay András
2014.11.09 22:01
A berlini fal leomlása előtt tiszteleg - napra pontosan az esemény 25. évfordulóján - a Szépművészeti Múzeumban nyíló - Jörg Immendorff műveit bemutató - „Éljen a festészet!” című kiállítás. A második világháború utáni német festészet ikonikus, forradalmi alakjának emléket állító tárlaton 60 műalkotás segítségével kaphat képet a látogató a hét éve elhunyt alkotó életművéről.

 A „sírnom kellett” kifejezés kulcs Immendorff egyéniségének és életművének megértéséhez – mutatott rá dr. Hegyi Lóránd, az St.-Etienne-i Musée d’Art Moderne igazgatója, a kiállítás megnyitásakor. A mondat akkor hangzott el, amikor 1994-ben Salzburgban, Immendorff színpadképeivel, jelmezeivel mutatták be Sztravinszkij, A léhaság útja című operáját. Sztravinszkij morális történetet mesél el, aminek egyik csúcspontja egy szereplő apjának a halála. A halotti zene hatása jól kimutatható a festő munkásságában. A „testvér” szót is gyakran használta politikai és művészeti aktualitásokhoz való reagálásakor. Ez az érzelmi alapállás rendkívül fontos a művész egész életében. Fiatalon sovány volt, félszeg, apját korán elvesztette, anyjával élt és színész akart lenni.

 A Shakespeare-i „színház az egész világ” nála több volt. Nála a művészet volt a színház és ő maga volt a színész. Rengeteg képen jelenik meg, például majomként, ami utalás Leonardo mondására, hogy a festő nem a valóság majma, tehát nem utánozza a valóságot, hanem újraírja. Immendorff a művész szerepét öniróniával, de ugyanakkor méltósággal ábrázolja. Egész életművére jellemző a kettősség; irónia, cinizmus, olykor agresszív cinizmus, politikai elkötelezettség, másrészről viszont visszahúzódó, bizonytalan ember, aki – bár szoros kapcsolatok kötötték néhány művésztársához – nagyon magányosan, egyedül élt. Összetett személyisége, kaméleonszerű karaktere festményein is feltűnik. Egyszerre volt képzőművész, festőművész, politikus, anarchista, dandy, rocker. Mind emberi, mind művészi attitűdjére a folyamatos aktivitás, az örök bírálat, az őszinte tükörtartás, a jelen lévő világ értékeinek megkérdőjelezése és az igazságtalanság elleni küzdelem jellemző.

 Híres volt a botrányokról, mondén társasági jelenetekről, sokszor kötött ki a rendőrségen. Az alvilágtól is tartania kellett. Egy időben, Hamburgban résztulajdonosa volt egy éjszakai bárnak, ahol három drogkereskedőt lőttek le. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – képes volt olyan szimbólumrendszert alkotni, ami nemcsak a művész esztétikai, etikai, politikai szerepvállalását mutatja, hanem az értelmiség nagy dilemmája az utolsó két évtizedben. Kevés olyan művész van, aki ennyire tudatosan kutatta a kapcsolódását saját személyiségéhez, az emberhez és a festőhöz, és elvontabban a festészet egészéhez, illetve saját hazájához. Mindig a kockázatot, a kihívást kereste - a festészetben és az egész életében. Az egyik legmegosztóbb képzőművész a második világháborút követő németországi művészeti életben, mivel festészetét nem lehet klasszikus műélvező, esztétizáló módon megközelíteni. Nem lehet művészettörténeti kategóriákba besorolni, képtémái, képi megoldásai sokak számára máig kényelmetlenül hatnak.

A pálya elején, 1964-ben egyfajta útkeresési szakaszban volt. A düsseldorfi akadémián Joseph Beuys legendás, szabadfelfogású osztályába járt. Ezt követően kezdte el festeni monokróm, élénk színű, nagy, homogén felületű, ironikus-tréfás babaképeit. A baba, mint a játékosság, a vidámság, a béke és a szeretet, az ártatlanság és a szerelem legfőbb szimbóluma fokozatosan Immendorff „címerpajzsává” vált. A babaképek után néhány évig egyáltalán nem festett, tevékenysége „antiművészeti” megnyilvánulásokra szorítkozott. Feleségével utcai demonstrációkat, performanszokat szervezett. Legfőbb céljuk a művészet addigi hivatalos tereinek – múzeumok, galériák, akadémiák – kitágítása, a művészeti elitizmus felszámolása volt.

Később Immendorff új festészeti stílust hozott létre – állapította meg Bódi Kinga, művészettörténész, a kiállítás kurátora. Ízig-vérig festőművész volt, az olaj és a vászon rabja, a politikai művész Immendorffot mégis sokan a festőművész elé helyezik – mondta. A legtöbb róla szóló szövegben a képek tartalma az elsődleges és csak utána következik azok forma és színvilága. A most megnyílt tárlat azonban ez utóbbira helyezi a hangsúlyt, az ívet kívánja bemutatni, ahogyan Immendorff a korai képek szinte statikus formavilágától eljutott a dinamikus, színpadszerűen kialakított, erősen kolorisztikus Café Deutschland és Café de Flore-képekig, majd ahogy ebből ismét ellépett a perspektíva nélküli, csendesebb, magányosabb, elmélyültebb, újból egy-egy motívumra szorítkozó festészeti megoldások irányába.

Bár korának nagy politikai művésze volt, az úgynevezett „Németország kérdés” csak egy a sok közül, amivel élete során foglalkozott, és amikre megpróbált a maga képzőművészeti eszközeivel valamilyen lehetséges, számára elfogadható választ találni. Ő maga azt mondta: „Próbáljuk meg valamennyire elfelejteni a történelmet, a politikát és az ikonográfiát. A képeket egyszerűen, mint képeket szemléljük! Például, amikor a német kettéosztottságot témának választottam, nemcsak Németországra és a világ két részre szakadására gondoltam, hanem saját lelkem kettéhasadására is. Az énemben harc dúl. Egyszerre küzd bennem a jó és a gonosz.” Immendorff életének, fiatalságának ismerete, halálos betegségével való küzdelme ezekre a kettősségekre válasz ad.

 Művészetének kora, helyszíne egyrészt a hidegháború idejére, később a kettéosztott Németország nyugati felére esik, életének utolsó tizennyolc esztendejét a politikailag gyorsan, eszmeileg viszont jóval lassabban újraegyesített demokratikus Németországban töltötte. Festményeit dialógusoknak nevezte: különböző emberek, korok, művészeti szemszögek közötti hídnak, párbeszédnek. Posztmodern szemlélete - többek között - abban is megmutatkozott, hogy tisztában volt vele, nem kell mindent újra felfedezni. Az idő és a történelem folyásában akarta elhelyezni magát és művészetét. Kapcsolódott a múlthoz, reflektált a jelenre és előrevetítette a jövőt. Egy új kategória volt.

Nem volt sem realista, sem expresszionista, nem volt történelmi festő, legkevésbé pedig politikai művész. Egyik olyan kategóriába sem tartozott, amelyik be szokták sorolni. Valójában a politika csak ürügy volt számára, ahogyan minden más is: a nők, a kábítószer, a színpad, pusztán motivációt jelentett a legfontosabb cél eléréshez, az alkotáshoz. Mindent megtett, hogy képet tudjon alkotni egy olyan időben, amikor a kép halott volt. Amikor elhatalmasodó betegsége miatt fokozatosan megbénultak végtagjai, festett a legutolsó percig. Élete utolsó pillanatáig küzdött és festő maradt. Legutolsó képén, a már tolószékben ülő művész szemléli az élet árnyait, melyekkel mindig harcban állt. Hitte, hogy a festészet örök, megújulásra képes, csak újabb és újabb akadályokat kell átugrania. Minél magasabb az akadály, annál nagyobb az átugrás után érzett öröm. Ha Immendorf életművét nézzük, bátran kijelenthetjük: ezeket az akadályokat ő mindig átugrotta. A kiállítás 2015. február 15-ig tat nyitva.

www.szepmuveszeti.hu

Kapcsolódó témák

Tatabánya egy estére Budára költözött. Jó alkalma volt rá. A Tatabányán élő és alkotó művész, Jakobi Anna Mária kiállítása nyílt meg a XI. kerületi Tető Galériában. A tárlat - melynek megnyitó ünnepségén tatabányai előadóművészek is közreműködtek – december nyolcadikáig látogatható.

Teljes lendülettel folynak a másfél hét múlva megnyíló XII. Újbor és Sajtfesztivál előkészületei, de a szervezők már egy évvel előre tekintenek. Már most bejelentették: a következőt, a tizenharmadikat az Olimpia jegyében rendezik meg.

Az étterem Budapesten van, a nyolcadik kerületben. A tulajdonos Bangladesh-i, a konyhában indiai konyhafőnök vezetése mellett, eredeti indiai ételeket főznek. Kell ennél jobb bizonyíték arra, milyen kicsi a világ?

Közeleg a karácsony, és idén is jön az Ezoterikus Karácsonyi Fesztivál. A jeles nap - egyfajta Mikulás-ajándékként - december 6-án, vasárnap kerül megrendezésre. A programban az ezoterikus és szakmai előadások jelentős része kapcsolódik az alternatív pszichológia és a spirituális lélektan témaköréhez, ami a lelkiállapotok és a pszichés folyamatok jelentőségét hangsúlyozza egészségünk és sorsunk tükreiben egyaránt.

Sersovszky Zsuzsanna festőművész legújabb kiállítása Budapesten, a Madách Színház Tolnay Szalonjában nyílt meg és december 8-ig látható. A képek szellemiségének középpontjában ezúttal egy sajátos gondolatkör áll.

Blog ajánló
Városlátogatások Bled vára Szlovénia
Egy nap a városban Élet a válság után - Vendéglátás emberi kapcsolatokra épülve
Azt hiszem, a válság és a vendéglátás közöshalmazának mélypontja volt a legsikeresebb éttermes, Zsiday Roy nemrégiben tett kifakadása azon vendéglátósok ellen, akik jótékonysággal, házhoz szállítással és hasonlókkal próbáltak talpon maradni úgy, hogy a munkavállalók nagy részét megtartják, és nem engedik el a kezüket. Persze, volt vendéglátós, aki úgy hazaküldött mindenkit, mint a sicc, ők aztán a válság után nyilván fizetett hirdetésekben reklámozzák majd az összetartó csapatba, a komplex gasztronómiai élményekbe és az emberi összefogás nagyságába vetett hitüket, és gyere hozzánk dolgozni, mert megbecsülnek. Közben nagyon várják a turistákat, de várhatóan azok nem jönnek, úgyhogy megy a fejvakarás. Most mit csináljunk? A vendégek nem hülyék. Most azért elvált a búza az ocsútól, és ennek már nincs köze ahhoz, hogy mennyire számolta ki a belsőépítész a lámpák dimmelési fokát, hogy mennyire hajol meg a főpincér téged üdvözölve vagy hogy mit jelent az éttermi élmény, a tulajdonos szerint. Ugyanis az éttermi élmény egy egészen más dolgot jelent immár sokaknak. Mondom, mire gondolok. Itt írtam a közösség erejére támaszkodó helyekről korábban. Abban azt találgattam, vajon a profitot legfontosabb értékmérőnek tartott helyek fenntarthatóak-e abban az értelemben, ahogy a szélsőségesen változó körülmények közötti fennmaradást tekintjük a legfontosabbnak, szemben a változatlan, és egyébként kedvező piaci és turisztikai körülmények közötti megtérüléssel. A kettő nagyon nem ugyanaz. Mert miközben voltak olyan nagyon fontos helyek, akiket elsorvasztott a kormány segélycsomagja, úgy akadtak olyanok is, akiknek kifejezetten jól jött a járvány. Utóbbiba tartozott volt a Mészáros utcai zöldséges is Simon István elmondása szerint, hiszen az emberek elkezdték felkutatni a környezetükben, sétatávra elérhető vállalkozókat, a hipermarketek napi sok ezer ember által látogatott standjai helyett inkább választva a kisebb boltokat, ahol a járvány kevésbé tud terjedni. Erősödtek a lokális beszerzési források, ezzel együtt pedig az emberek arra is rájöttek, hogy a sarki zöldséges általában jobban figyel az árura, a minőségre, meg lehet vele beszélni, mit szeretnénk, beszerzi, amit kérünk, és egy emberi kapcsolat kezd kialakulni köztünk, és a minket etető személy között, ahogy ennek egyébként lennie is kellene. A termelő és a konyhaasztalunk között tátongó tökéletesen fekete doboz ugyanis minden, csak nem megnyugtató. Én nem Budapesten vészeltem át a járvány miatti bezártságot, hiszen néhány éve kiköltöztem a városból, minél közelebb az érintetlen természethez, és innen látogattam be a városba - ez egyébként épphogy jót tett a kapcsolatunknak -, és ez a kettősség, a városi nyüzsgés és a vidéki csend kettőssége hozott egyensúlyba. Az itteni legközelebbi becsületes éttermet - Malackert vendéglő - egyébként korábban is kedveltem, mert a kemencében sült húsainak minősége egészen különleges egy főút menti vendéglőhöz képest, és sokáig tartott, mire rájöttem, hogy miért van ez. Az étterem lelke Marcsi, a hely tulajdonosa, egyben konyhafőnöke, aki úgy képes két segédszakáccsal lenyomni egy telt házat, hogy el sem tudom képzelni, hogy csinálja, szigorúan tartva a maga által felállított minőséget. A fia az egyik felszolgáló. Nem fenszi hely, a fogások nem különlegesek, csak egyszerűen becsületesek, és a maguk nemében szinte hibátlanok.   Szóval jó kemencés sültek vannak itt, nagyon baráti áron, emiatt rendszeres vendég voltam, de azért nem ANNYIRA rendszeres. Egyrészt ugye folyamatosan kutattam az új helyeket Budapesten, másrészt a sültekre is hamar ráunok, izgalmasabb ételekre vágyom, vagy épp több zöldségre. Csakhogy az önként vállalt karantén elején rájöttünk, hogy a két kis gyerekkel együtt, a munka mellett nem lesz időnk főzni, én meg nem tudok hozni jártamban-keltemben távoli helyekről semmit, így nagy izgalommal fedeztük fel Marcsi új ötletét: lesz menü. Ideális forrás, hiszen a személyzet gyakorlatilag az étterem meletti házakban él, az alapanyagokat a közelből szerzik be, vagy hozzák nekik hűtőautóval, és szinte Heves megyében vagyunk, ahol meg alig volt fertőzés a hivatalos adatok szerint (14 volt a legmagasabb szám). Szóval elhatározták, hogy kiszállítós menüt adnak ezentúl, 400 forintos levesekkel és 800-900 forintos főételekkel. És ez nem csak azt jelentette, hogy a korábbinál is olcsóbb lett egy adag, amit így meg tudtunk venni minden nap, hanem így megjelentek a repertoárban az olyan ételek is, amik nem feltétlenül a hús körül forognak: töltött káposzta, rakott krumpli, főzelékek és így tovább. De azért maradt a hús is uralkodó. A hús mindenhol hangsúlyos, hiába, az ide járó közönség igényli is ezt. Mi azért néha kikönyörögtünk zöldségköretet magában, meg sima lecsót és hasonlókat. Marcsi élvezte az új helyzetet, mert mindig is akart ilyesmiket is főzni. Mi is élveztük, mert változatosabb volt így a felhozatal, ráadásul kiderült, hogy Marcsi nagyon is jól tudja főzni ezeket a klasszikusokat, anyáink és nagyanyáink legjobb pillanatait idézve minden nap, Horváth Ilona útján járva. Úgyhogy mentem is, minden nap. Van azonban a családunkban egy kis bökkenő, ami most újra felszínre került: a lányom és Évi nem ehetnek tejterméket, sem tojást. Ez egy klasszikus magyar konyha esetében kihívás, különösen egy szűkített menülap esetében, de Marcsi mindig megoldotta a dolgot. Eleinte úgy, hogy vett fel a menübe olyan fogást, ami nekünk is jó. Aztán úgy, hogy elkezdett felkutatni vegán tejfölt, vegán tejszínt (sokkal drágábbak, mint a hagyományos tejes verziók), tojásmentes tésztákat, és nekünk ezt használta, külön készítve nekünk adagokat anélkül, hogy előre megbeszéltük volna! Nem számolt fel érte plusz pénzt. Gyorsan a matek: míg az éttermi kiszolgálás esetén az ÁFA 5%, addig kiszállításnál 27%. Ezen nem változtatott a kormány válságintézkedése, annak ellenére, hogy minden kiszállításra ment, így egy 800 forintos, egyébként kiadós, és tisztességesen elkészített főétel valójában csak 630 forintos bevételt jelent, ha nem tudnak belőle leírni ÁFA-t (nyilván valamennyit tudnak, az alapanyag-beszerzésnél). A menüztetés elvileg arról szól, hogy tömegesen készítesz el tök egyforma tányérokat, és így esetleg lehet egy pici nyereséged a végén. De 27% ÁFA mellett, és úgy, hogy figyelsz a tejmentessé tett fogásokra, nehezen. Ennek ellenére Marcsi odafigyelt arra is, hogy ha rakott krumplit kértem, és elfelejtettem szólni, hogy maradhat a tojás, akkor ahelyett készített egy külön gombás-hagymás réteget az ételbe, hogy jó legyen. Ha azt kértem, hogy a rántott hús helyett csak süsse meg a húst (tojás nuku), akkor nem bedobta a serpenyőbe, hanem grillezte, külön fűszerezve, pácolva a natúr húst. Ha két palacsintát kértem, hármat vagy négyet csomagolt. Ha négyet kértem, ötöt vagy hatot. Felfoghatatlan energiákat tett a menüztetésbe úgy, hogy szerintem lehetett vagy 10-20 olyan törzsvendége, akik minden nap jöttek ételért, tehát a bevétel nem verdeste a csillagokat. Viszont tudjátok, mit kapott? Olyan törzsvendégeket, akikre számíthat a bajban, és akik már nem csak azért mennek oda, mert éhesek, hanem mert nekik jó, hogy úgy beszélhetik meg az ebédet, mint otthon. Kérhetik, hogy mit főzzön aznap. Vagy olyanokat, mint én, aki mostani újranyitás előtt kidolgozta nekik a menüztetésben megszokott újfajta, egyszerűbb, háziasabb ételek megtartását, ennek piaci kommunikációját úgy, hogy ne legyen kockázat, ételt se kelljen kidobni, és a hagyományos étlap fogásait se veszélyeztesse az olcsóbb fogás. Marcsi nem tudja, mivel foglalkozom, így eleinte meglepődve - kissé kétkedve - vette a segítségnyújtásra vonatkozó javaslatomat, de amikor kidolgoztam az ötletet, nagyon örült neki. Emberi kapcsolatok. Te segítettél nekünk, amikor szükségünk volt rá, nem törődve a megtérüléssel. Most én teszem ugyanezt. Ezt jelenti a vendéglátás, emberi kapcsolatokra helyezve. Nem fogsz bezárni, mert nem hagyjuk. Mert fontos nekünk. Nem azért fontos, mert “fontos”. Nem úgy, ahogy a világ összes cégének fontos a világ összes pozitív törekvése. Nem azért, mert megtérül, vagy jól fest és mutogatni lehet, mert professzionális vagy szép. A fontos szó jelentése végre elválik a marketing bullshittől, mert mélyebben gyökerezik. Vannak olyan vendéglősök, akik még mindig kinevetik az ilyen gondolatokat. Nem professzionális. A professzionális az, ha bezársz, szevasztok, mindenki menjen haza, majd lesz valaki más. Akinek a profit a legfontosabb, annak más szempontok vannak a fejében, és sikeres csak így lehet, amennyiben a sikert profitban mérjük. De mi van, ha ez a siker csak “siker”? Mi van, ha a sikernek is vannak mélyebben gyökerező rétegei, ami a számukra láthatatlan? Ahogy a fontos dolgoknak. Ezt jól tudják azok, akik nem a pénzért élnek, hanem jól akarják érezni magukat abban a komplex élményben, amit a munkájuk jelent. Nem a céljuk felé úsznak, mint a cápák, hanem élvezettel lubickolnak az általuk megteremtett mini-világban, nem törődve vele, hogy kishalak. A járvány miatt ők kerültek reflektorfénybe, legalábbis a lokális közösség szemében, és az ő sikerük, az általuk fontosnak tartott dolgok egy pillanatra mindannyiunk számára fontosak lettek. És nagyon szeretném hinni, hogy ez így is marad. Malackert vendéglőCím: 2182 Fenyő út 3., Domonyvölgy
Egy nap a városban Élet a járvány után - Figyelem, pékrobbanás következik
Mielőtt beütött volna a krach, épp akartam írni egy posztot a második generációs pékekről. Aztán mára már a harmadik generáció képviselői fontolgatják otthon, nyissanak-e saját helyet. A járvány nagyon begyorsította itt a folyamatokat. Az első generációs kézműves pékek azok, akik külföldi példák segítségével sajátították el a kovászos kenyér készítését, lévén Magyarországon akkorra kihalt a tudás írmagja is. Ezek a pékek, akikről a blogon a nyitásuk után írtam az utóbbi tíz évben (Józsiról még akkor, amikor nem is volt boltja), ma már “rocksztárok”, ahogy az egyik olvasónk írta. A második generáció az, akiket az első generáció tanít meg a kenyérsütésre. A második generáció ennek megfelelően százszor annyi potenciális pékből áll, mint az első. Sok-sok évig az első generáció volt nekünk, de most nagy robbanás előtt állunk. A harmadik generáció pedig az, akiket a második tanít. Épp most. Facebook csoportokban, személyesen, blogokon keresztül. Még többen vannak, és a létrejöttüket nagyban segítette a járvány, ugyanis ők voltak azok, akik felvásárolták a kenyérlisztet a boltokban, miközben előtte soha nem tettek ilyet, és elkezdték kipróbálni, milyen az otthonsütés. Rengetegen vannak, akik személyesen megismerték a kovászt, a kovász az új vegánság és crossfit, mindenki bemutatja a világnak, hogy ő is csinálja. Az én közvetlen környezetemben is többen kezdtek bele ebbe, miközben korábban elképzelhetetlennek tartották ezt, és értek el jó eredményeket a kovásszal. És persze egyáltalán nem automatizmus, hogy egy otthonsütőből hivatásos pék legyen, hiszen elég sokan vezetnek autót, mégsem megy mindenki hivatásos sofőrnek, de a mostani gazdasági helyzetben, amikor sokan elveszítik a munkájukat, meg a vállalkozásuk bevételeit, azoknak elég biztos megoldás lehet egy pékség. Egy jó pékségnél gyorsan kialakul a törzsközönség, ennek tanúja voltam az utóbbi hónapokban a város legkülvárosibb és egyben egyik legfiatalabb pékségében, a Külvárosi Pékségben. Úgyhogy igen. Minél többen sütnek otthon, annál több jó pékség nyitása várható. Van azonban egy nagyon fontos különbség, amit észrevettem az első és a második generáció között, ami nyilván hatással lesz a harmadikra is. A “rocksztárok”, akik közül többet személyesen is ismerek, összességében alázatosan állnak a tésztához, a kenyérsütéshez. Azok, akikből a második generáció kiválása várható, valamint azok, akiket ők tanítanak, tehát egy elvi harmadik generáció tagjai lehetnek, helyenként elviselhetetlenül elitista képet festenek az online térben. Elég bemenni egy ilyen csoportba, és gyorsan bele lehet futni néhány nanecseszdfelazagyam-ba. Aki olvasta a Vadkovászos pékségről szóló írásomat, emlékezhet, hogy három tényező együttállása miatt örültem nagyon a találatomnak: távol a város középpontjától nehéz jobb minőségű pékárukat találni, az pedig, hogy minőségibb cuccokat viszonylag olcsón lehet kapni egy buszvégállomáson lévő bódéban, örömteli volt. Két dolog nem volt tisztázva a posztban, mert balga fejjel azt gondoltam, érthető: mi az a kenyérnél, hogy minőség (milyen szintjei vannak), és mi az, hogy olcsó (mennyiért lehet jó kenyeret készíteni). A poszt hatására a kovászszerető közösség ugyanis felháborodott. Állítólag ugyanis nem lehet igazán jó kovászos kenyeret készíteni ennyi pénzért (épp ezért dicsértem ugye a kenyér ár-érték arányát, ami úgy lehet magas, ha az érték relatív magas, vagy az ár relatív alacsony). Valaki konkrétan a fejemhez vágta, hogy én ugyan ne írjak semmit a kenyérről, mert képes voltam örülni egy “full élesztős kenyérnek". Az élesztő lett, úgy tűnik, az új sátán. Hogy ez mennyire balga dolog, arról egy gyors magyarázat. A kovászos kenyér a legjobb kenyér - ezt az állítást axiómaként kell a továbbiakhoz elfogadnunk, mintha azt mondanánk, hogy a direkttermő szőlők bora silányabb. Egyszerűen jobb az ízük, állaguk, héjuk, nemesebb és egyben hagyományosabb módon elkészíthető, összetettebb élelmiszerek. Úgyhogy a továbbiakban csak a kovászosra figyelünk, akkor is, ha néha szívesen lehúzok egy pohár othellót, szigorúan pinceszagú kávéspohárban. De nem elég a kovászos kenyeret keresnünk. Fontos megértenünk, hogy kovász és kovász között is van különbség, az elnevezés nem takar egyértelmű módot az elkészítésre vonatkozóan. Hagyományos értelemben az a kovász, amit lisztből és vízből készítenek, az adott hely természetesen előforduló élesztőgombái és baktériumai részvételével. Ez az a a kovász, amit egyszer elkészít a sütő vagy a pék, és onnantól életben van, és életben is kell tartani. Az élőlény évtizedekig, évszázadokig élhet, a pult alatt, egy hordóban, mindig, szinte minden nap kell vele foglalkozni. Ha az élőlényből egy darabot átvisznek egy másik helyre, akkor az ott található élesztőgombák és baktériumok “fertőzik meg”, és onnantól kezdve a kovász átalakul egy arra a helyre jellemző kovásszá. A kovász ezt, és csak ezt jelentette egészen addig, amíg a nagy pékségek el nem kezdtek ismét kovászt használni. A kovász másik, higított típusa az, amikor a kovászt gyorsan vagy lassan - de inkább gyorsan - előállítják, egy adott feladatra. Megerjed egy kevésbé nemes, kevésbé sajátságos gomba segítségével - konkrétan sütőélesztőt tesznek a masszába -, ettől élni kezd, aztán meg is sütik, el is pusztítják az egészet. A folyamat nem tart tovább három óránál, ami több, mint a sütőipari termékként árult gyorskenyér (a ma eladott kenyerek túlnyomó része), de kevesebb, mint a hagyományos kovásszal készült kenyerek fél napos babusgatásával töltött idő. Emiatt irtózni kell az élesztőtől? Nem. A helyén kell kezelni. Ugyanis élesztővel lehet tisztességes kenyeret készíteni, tökéleteset nem. Hagyományos, fél napos babusgatással lehet tökéletes kenyeret készíteni, olcsót nem. Tudjátok, miben van még sütőélesztő, és mi készül “kamukovásszal”? A Freyja csúcs-croissant-jai. Ja, a tésztához adnak egy kevés élesztőt, és ott a hordóban náluk a poolish, ami pontosan egy hosszú érlelésű, sokszor élesztős - Freyjánál vad - kovász. Rohadt jó dolgok készülnek sütőélesztővel, jelzem. A liszt minősége: na, az már tényleg game changer. “Kamukovász” - ezt a szót használják az élesztős kovászra a kézművesek, akik babusgatnak. Ezzel nekem csak az a problémám, hogy nagyon pejoratív. Ennek mentén aztán el is kezdődött egy káros folyamat ebben a nagyon-nagyon fiatal, csak második generációját élő közösségben. Az elitizmus gőgje kezdett terjedni. A Garat malom még a járvány első heteiben megfeküdt - a többivel együtt, persze -, amikor megrohamozták a tömegek, kenyérlisztért. A Garat malom egyike a legjobb malmoknak az országban, és ezidáig általában csak az vásárolt náluk - nyilván magasabb áron - lisztet, akinek fontos volt a minőség. A koronavírusos pánik miatt azonban bezárták a webshopjukat, és kiírták többek között az alábbiakat:   “Nem vagyunk felkészülve, hogy átvegyük azokat a vevőket a multiktól, akiknek eddig jó volt az ő lisztjük is.” Édes jóistenem. Én azt hittem, hogy egész idáig ezt csináltátok. Én azt gondoltam, hogy ezidáig boldogok voltatok, hogy eggyel több a törzsvevői kör, eggyel több ember hagyja ott a multilisztet - akármi is az -, és veszi a minőséget, és lehet edukálni, meg végre eggyel többen vagyunk. De ezek szerint a klub zártkörű lett lassan, és amint eléri egy malom az erőforrásai határát, elkezdhet fölényeskedni. Az ilyen hangulat is csak erősíti a leendő minőségi pékek gőgjét. Aki most találkozik először a kovásszal, és szeretne többet megtudni róla, annak nem jó, ha egy kellemetlen közösséggel találja szembe magát, mert nem kizárt, hogy egy életre elmegy a kedve attól, hogy ennek része legyen. A folyamat hirtelen a visszájára fordul. Nem jó, hogy azok maradnak szívesen, akik két perc alatt be tudnak állni a dühös kenyérelit táborba, és simán felpofozzák egy héttel korábbi önnön valójukat. Ne náculjunk be: lehet tisztességes, jó kenyeret csinálni anélkül, hogy természetes kovászt etetnénk minden nap, és a tökéletességre törekednénk. A tökéletességnek is megvan a helye, meg a tisztességes dolgoknak is. Ha minden embernek, a kispénzűeknek is, akarsz adni egy kiló kenyeret minden másnap, akkor nem törekedhetsz a tökéletességre, mert a világon nincs annyi kézműves pék, hogy ellássa őket, nekik meg nincs pénzük kifizetni a napi 200 kenyeret sütni képes emberek és eladók napi fizetését, szétdobva (plusz adók, járulékok, rezsi, bérlet, áram, nyereség). És ahogy a második, majd a harmadik generáció elkezdi kitermelni a kézműves pékségeket, és egyre többen lesznek szerte a városban, és minden csúcskenyérre vágyó, fizetőképes vendég válogathat már a közeli pékségek között, a jó pékek is kénytelenek lesznek tisztességes, olcsóbb kenyeret adni, hogy szélesebb közönséget vonzzanak. Nagyon nagy szükség lesz a tisztességes dolgokra, a tökéletes mellett. Egyvalamivel azonban tényleg baj van. Az elnevezéssel. Mert jelenleg az, hogy “kovászos kenyér”, sajnos nagyon sok dolgot jelenthet, és így a vásárló becsapására szolgál. Aki megkóstolja az egyiket és a másikat, az pontosan tudni fogja, mi a különbség, de ez így nem jó. Nem jó, ha a név, az elnevezés nem takarja az elnevezés tárgyát. Kell új szó a kétféle kovásznak, amivel megkülönböztetjük őket. És akkor talán megállíthatjuk a második generációs elitistákat is, akiknek többé nem kell pejoratív hangulatú, erőszakkal létrehozott szavakkal bizonygatniuk, hogy ők a kovászjedik, mindenki más pedig alja munkát végez, mert ez egyébként nem is igaz.
Partnereink


Keress bennünket a Facebookon!