A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.

 A 19. század a nemzeti művészet megszületésének, az alapvető művészeti intézmények - múzeum, akadémia, kiállítások, művészeti díjak, műkritika, szaksajtó - kialakulásának a nagy korszaka. Nem véletlen, hogy e korszak művészete sokkal jobban ismert a hazai köztudatban, mint bármely más időszaké. Ferenczy István, Szinyei Merse Pál, Izsó Miklós, Barabás Miklós és mások a magyar nemzeti művészet szinte ikonszerűen ismertté vált alakjai. Az olyan alkotások, mint a Pásztorlányka, a Majális, a Búsuló juhász, vagy a Vásárra induló román család pedig a közös magyar képi emlékezet kitörölhetetlen és mindenki által ismert példái. Közös jellemzőjük, hogy bár a művek régiek, mégis, a mi XXI. századi gondolkodásunkhoz képest is jelen idejűként hatnak.

 Igazán örömteli ez az újjászületés, állapította meg a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria főigazgatója dr. Baán László – mert sok szempontból is a múzeum szíve ez az anyag. Különleges és fontos korszak alkotásai ezek, ekkor alakult ki az igazán magyar művészet. Nagyon jól sikerült a megújítás, megőrizte azokat az értékeket, melyek a harminc évvel ezelőtt összeállított, korábbi tárlat sajátjai voltak. Erre pedig a legjobb bizonyíték, hogy Szinnyei-Merse Anna, aki az előző kiállítás kurátora volt, magasra értékelve dicsérte meg azt a munkát, amit ennek az újnak a kurátorai – Krasznai Réka és Hessky Orsolya – végeztek. Lássuk be: azért manapság már ritkán szokásos Magyarországon – sajnos – hogy az előd elismeréssel szóljon az utódokról! Pedig hát az a normális, hogy egy állandó kiállítás sem örökkévaló, hanem egy idő után majd jön valaki, aki újragondolja. Most a múzeum munkatársai – minden osztályon – áttekintették, hogy miként tudnak egy valóban a mának szóló kiállítást létrehozni, ami tartalmában és megjelenésében is sokkal gazdagabban mutatja be a korszakot.

(allando-3) A magyar képzőművészet 1810 és 1900 közötti időszakának újrarendezett állandó kiállítása a múzeum első emeleti körbefutó teremsorában kapott helyet. A tizennégy szekcióba csoportosított anyagban találunk kronológiai (magyar művészet a 19. század elején), stílustörténeti (a biedermeier, a Kelet vonzásában, a szabadban, naturalizmus), tematikus (a modern élet heroizmusa, Itália földjén, egzotikum és erotikum) és műfaji (a természettől a tájig, a portré fénykora) szempontú blokkokat. A teremsor közepét pedig egy kultúrtörténeti - intézménytörténeti szekció foglalja el. Ez A kultúra színterei címet viselő terem a kiállítás izgalmas újdonsága, itt ismerheti meg a közönség a 19. században kialakult művészeti intézményeket, amelyek lehetővé tették a művészeti élet kibontakozását hazánkban. Fontosnak tartották bemutatni, hogy ez az évszázad nemcsak a művészet története szempontjából volt sorsfordító időszak Magyarországon, hanem társadalomtörténetileg is.

 Újdonság, hogy a festmény-, szobor- és éremanyag mellett az újrarendezett állandó kiállításon bútorok és kerámiatárgyak is láthatók, többek között az Iparművészeti Múzeum és a Zádor Anna Alapítvány gyűjteményeiből; a korabeli enteriőrökkel a korszak hangulatát kívánják még elevenebben érzékeltetni. Tapasztalat, hogy a közönség az ilyet nagyon szereti és a nagy európai múzeumokban is szokássá vált összehozni olyan műtárgyakat, melyek együttesen idézik meg és segítik érthetőbbé tenni az egész kort. A szó legjobb értelmében vett, valódi edukatív kiállítást sikerült most létrehozni. Biztosra vehető, hogy a hazai és a külföldi látogatók is úgy fognak távozni a megtekintése után, hogy esztétikai és kultúrtörténeti élményekkel gazdagodtak.

A 19. század elején még valóban alig volt felfedezhető „hazai” művészeti élet, de már ekkor is születtek jelentős alkotások. Megélénkült az utazási láz, a megnövekedett lehetőségeknek köszönhetően sokan jutottak el előbb európai, majd később távoli, egyre egzotikusabb helyekre is. A kelet-kutatás, az orientalizmus, a török – magyar rokonság, a képzőművészetben is népszerű lett. Ma már valószínűleg kevesen tudják, hogy a nagyjából 1820 és 1860 között - az egész Közép-Európában nemcsak a képzőművészeti alkotások stílusmegjelölésére, hanem a korszak életmódjának, a polgári réteg új életformájának elnevezésére - használt kifejezés honnan származik. A Biedermeier eredetileg egy korabeli német gúnylap képzeletbeli, kedélyes nyárspolgárának neve volt! A megújult kiállításon ebből a korból is találunk szép darabokat.

A magyar festészetben a 19. század elején jelentkező orientalizmus később az egész évszázadra jellemző volt. Idővel viszont új tartalmakkal telítődött. A „keletiesség” kritérium egyre inkább teret engedett a tágabb értelemben vett egzotikum relatív fogalmának. Kultusza a század második felére szinte egész Európában uralkodóvá vált, az élet minden területén. A mindennapoktól kezdve a képző- és iparművészet legkülönbözőbb műfajáig. Ilyen egzotikumnak számított például a japán kultúra, mely iránt Európa szerte megnőtt az érdeklődés, miután Japán – évezredes elszigeteltségét és érint(het)etlenségét követően, megnyitotta határai a világ előtt. Ennek következtében műtárgyak tömege áramlott ki Nyugatra, maradandó hatást gyakorolva az európai művészetekre. Az orientalista téma jó ürügyül szolgált az aktábrázolásokhoz. Székely Bertalan is megfestette a maga „Japán nő” című képét

A 19. század a portréfestészetnek is nagy korszaka Magyarországon. A Nemzeti Pantheon megteremtése hazai nagyjaink arcmásainak bemutatásával állított emléket. A gazdag Pest-Budán számos kitűnő bécsi arcképfestő is működött. Az első magyar művész, aki nemcsak kiváló portréfestő lett, hanem az életét modern módon szervező, felvilágosult polgárnak is számított, Barabás Miklós volt. Szent István államalapításának és a kereszténység felvételének 900. évfordulója alkalmából, a Rómában élő Fraknói Vilmos püspök kezdeményezte a pápánál, hogy festesse meg arcképét a Magyar Nemzeti Múzeum számára. A kor egyik legsikeresebb – külföldön is nagyra becsült – portréfestője, László Fülöp Elek mélyen meghatódott a pápával való találkozáskor. Egy levelében említette, hogy a portrén szerette volna visszaadni „azt a fenséges arcot és jóságos lelket, ami az arcot besugározta”. A szentatyának is nagyon tetszett a kép és a művészt pápai aranyéremmel jutalmazta.

 Az illusztrációs tevékenység is nagyon sok művésznek kínált megélhetést. Az ekkoriban feltalált sokszorosítási technikák a korábbinál sokkal érzékenyebb ábrázolást tettek lehetővé és hozzájárultak a kiadott könyvek számának robbanásszerű növekedéséhez. Előbb a hivatásos rajzolók, később a festők is egyre inkább vállaltak illusztrációs munkát. A könyvkiadás egymás után fedezte fel a klasszikusokat, nemzeti eposzokat, a világirodalom és a nemzeti irodalmak nagy alkotásait. A témák fokozatosan a faliképekre is „átszivárogtak”. Az újonnan épült paloták tulajdonosai a legnevesebb művészeket irodalmi témák megfestésével bízták meg. Az ilyen témák rendszeresen bukkantak fel nagyméretű olajképeken. Idehaza főként Arany János és Petőfi Sándor műveiből vett részletek váltak népszerűvé. A Sepsiszentgyörgyön élő Gyárfás Jenő 1881-ben festette meg a Tetemrehívás ismert történetét.

A 19. század utolsó harmada társadalmi és gazdasági változások sorát hozta Európába. Ekkor jöttek létre a modern nagyvárosok, melyekben a gazdag nagypolgári élet mögött egy sötétebb, szegény világ rejtőzött. A kor festői, megörökítve a városi élet árnyoldalait is, egy új képtípust honosítottak meg a képzőművészetben; a társadalom peremére szorult emberek ábrázolását. A Nemzeti Galéria újjászervezett kiállításán, ebből a korból egy roppant érdekes festmény látható. Az 1890-es években teret nyert szimbolista megközelítés képviselői elvont gondolatokat próbáltak megjelentetni műveiken. A szakrális művészetből átvett triptichon forma a profán művészetben is elterjedt, de a korábban keresztény, bibliai témákat közvetítő képtípust ekkor már a modern világkép megfogalmazására alkalmazták. Tóth László „Szépség, pénz, szellem” című triptichonjának bal oldali szárnyán, az utcán önmagát kínáló szépséget látjuk. A jobb oldalon az ifjú tudós, robbanószert készítő anarchista, középen pedig az ártatlan fiatalság megkísértésének lehetünk tanúi. A sajnos fiatalon elhunyt festő szimbolikus-allegorikus kompozíciójával, már 1894-ben az önmagából kifordult világ máig érvényes „oltárképét” festette meg.