A legutóbbi cikkemben Ecuadorba látogattunk el. Ez alkalommal is maradunk a világ közepén, de most az esőerdők szívébe szeretnélek elkalauzolni, hogy betekintést nyerjetek az őserdő nyújtotta csodákról. Soha nem hittem volna, hogy egyszer a saját bőrömön is sikerül majd megtapasztalnom, milyen az, mikor áram, meleg víz és internet nélkül napokat töltesz el a világ legnagyobb esőerdejében, ahol személyes tapasztalataimnak köszönhetően bátran ki merem jelenteni, hogy a nap 65 százalékában tényleg esik az eső. Most sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért vágyódik az ember egy olyan helyre, ahol ennyit esik az eső, hiszen ennyi erővel elugorhattam volna Londonba is, mely szintén gyakori záporjairól híres.

Az igazság az, hogy nagyon sok érdekességet hallottam erről a természeti paradicsomról, és mivel szeretem az állatokat valamint a felderítetlen természetet, nem hagyhattam ki. Maga az esőerdő több ország területén húzodik, beleértve Brazíliát, Ecuadort, Perut, Kolumbiát, de mivel épp a közelben jártam, mikor Ecuadoron keresztül utaztam át, és mivel sokkal olcsóbb mint pl. Peruban, nekivágtam hát a kalandnak. Quitóban egy utazási irodán keresztül intéztem a túrát. Közel 7 óra buszozás után megérkeztem Cuyabeno-ba, ahol csoportokba osztottak be minket, majd további 2,5 óra csónakázás után megérkeztünk a szállásterületünkre a „lodge“ – ba. 

Úton Cuyabeno felé

 

 

Cölöpökre épitett házakban laktunk. 

 

 

 

 

Már a csónakba szálláskor mindenkit esőkabáttal láttak el, valamint a megérkezésünkkor a cipő, mint olyan, elveszítette prioritását, hiszen a nagy sárban nem lett volna nagy esélyünk futócipőben. Gumicsizmákban bandukoltunk a sokszor derékig érő sárban, embert próbáló körülmények közt. 

A futócipőt felváltotta a gumicsizma

Menetfelszerelésben

A csónakban

Közel egy hétig tartó túlélőpróba az Amazonas mélyén, pókok, kajmánok, védett madárfajok, különböző majomfajok és megannyi lenyűgöző élőlény és természeti csoda közt. Napjaink be voltak táblázva: volt, hogy hajnali 5- kor keltünk és madárlesre mentünk csónakkal, vagy este 8-kor indultunk esti túrára az erdöben.

 

 

 

Az Amazonas

A csapatvezetőnk egy körülbelül 80 éves néni volt, Aurora, akit én csak úgy hívtam „az Amazonas Anyja“. Nem tudni mikor született, mivel abban az időben a dzsungelben nem a születésnap ünneplése volt a legfőbb szenzáció, ezért az övé feledésbe merült. A falu lakosai 80 évesnek saccolják, de jó fizikai állapotát figyelembe véve fiatalabbnak mondaná az ember. Mindenesetre ő volt mindig a csoport élén, mert ő mindenkinél jobban ismerte az erdőt, valamint az összes növényt és állatfajt, és tudta, hogy hova nem szabad lépni és mit nem szabad megérinteni. Számára természetes volt, ha egy kajmán kidugta fejét a folyóból, vagy ha egy anakonda bukkant fel a túra során.

 

Túravezetőnk, Aurora

Igen, nem viccelek, láttunk kajmánokat, pókokat, kígyókat, ettünk citromhangyákat, valamint úsztunk együtt rózsaszín folyami delfinekkel.

 

 

 

 

 

 

Állatok és növények

Talán számomra a legbizarabb történetek egyike, mikor az első turánk befejezte előtt nem sokkal vezetőnk megállította a csónakot, és felajánlotta, hogy aki akar megmártózhat a folyóban, miközben egy anakonda a folyó mellett aludt a bokorban. Először azt hittem, csak szórakozik velünk, hiszen pár perce még egy anakondát láttunk a folyó mellett, most meg azzal jön ugorjunk a folyóba. Ki tudja miféle állatfajok élnek ott. Nem igazán tudtam, mi tévő legyek. A csoport többi tagja vagy nem fogta fel a szituációt, vagy csak túl naívak és optimisták voltak. Persze voltak köztünk hasonló gondolkodású, ép elméjü emberek is, mint én, akik kimaradtak a mókából. De mikor láttam, hogy a többség élvezi az Amazonas adta élményt, úgy döntöttem, hogy én sem maradhatok ki a jóból, így hát egy fejessel indítottam. Bár még nem ugrottam sosem ejtőernyővel, de ez az érzés valószínűleg felért két ugrással. A közel negyed órás úszkálást a rózsaszín delfinek felbukkanása tette felejthetetlenné, valamint a fürdés utáni naplemente látványa, amit a szlíden ringatózó csónakból néztünk végig.

 

 

Fürdőzés

 

Naplemente

Miközben körülöttünk csak a vadon hangjait lehetett hallani, egy pillanatra úgy éreztem magam, mint David Attenborough és hálás voltam hogy eljutottam oda, hiszen anno soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az Amazonas őserdőben fogom élvezni a naplementét. Mindenesetre megérte megtenni a sok kilométert. Valójában az összes nap a felderítésről szólt, valamint a helyiek életének megismeréséről. Nem egyszer látogattunk el a közeli falukba, ahol betekintést nyerhettünk a helyiek életébe.

 

 

 

 

 

 

 

Őslakosok az Amazonas mentén

 

Láttam hogy készül a yukka kenyér, fociztunk gumicsizmában helyiek ellen, és találkozunk igazi sámánnal, aki mesélt az Ayahuasca okozta élményeiről, miszerint egy sámánnak húsz évig tart míg megtanulja inni és kezelni a csodafőzetet, mely a világ minden országában tiltott növénynek számít, mivel a legerősebb drogok családjába tartozik.

Sámán

A sok élmény után nehéz volt búcsut venni a helytől, mely pár nap alatt a szívembe lopta magát, és ahova remélem még visszatérhetek egyszer.