Kilencven évvel ezelőtt 1925. szeptember 15-én az Új Századok című diáklapban jelent meg Radnóti Miklós első publikációja, a Mi szeretnék lenni? Az évforduló tiszteletére a költőnek szobrot állítottak Budapesten a XIII. kerületben. Az ünnepségen, mint korábban Bächer Iván emléktáblájának avatásán, százak jelentek meg.

A szoborra tekintve úgy érezzük: Hazaérkezett! Ott áll a sarkon, ahol gyakran járhatott, most megpihen egy keveset. A korlátnak támaszkodva, elgondolkodva. Kabátja mellette lóg, töpreng valamin – talán egy új versen. Nem tudhatom. Ez már örök titok marad. Mi viszont, akik ezek után nap-mint nap találkozhatunk majd vele, annyit biztosan tudunk róla, hogy Radnóti Miklós valóban ezer szállal kötődött a XIII. kerülethez. Ez az oka, hogy kerület három emléktáblával is adózik a tragikus sorsú költő emlékének. Szülőházán a Kádár utca 8. sz. alatt, a Pozsonyi út 1. ház falán, egykori lakhelyén, valamint a Radnóti Miklós utca 45. sz. ház falán, melyet az egykori Sziget utca Radnóti Miklós utcára való átnevezésekor, a költő születésének 60. évfordulóján avattak.

 A XIII. kerület híres arról, hogy nagy gonddal ápolja az itt élt, kiemelkedő személyiségek emlékét – mondta el dr. Tóth József polgármester. Ez a szobor, mellyel kerületünk, az ország és - talán nem túlzás – a világ egyik géniuszára emlékezünk, már a nyolcvannyolcadik ebben a sorban. Radnóti Miklósról, történészek, kutatók rengeteg ismeretet tártak fel. Életét tragédiák sorozata kísérte. A születése az édesanyja és ikertestvére életébe került. Édesapja később újra megnősült és a költő erősen ragaszkodott féltestvéréhez, Ágihoz, aki édesanyjával együtt Auschwitzban halt meg 1944-ben. Váratlanul, 1921-ben, agyvérzésben halt meg a költő apja, Glatter Jakab és Radnóti csak ekkor szembesült születésének titkával. Akkor tudta meg, hogy aki eddig nevelte, nem az édesanyja, a húga csak a féltestvére. A költő élete végéig nem tudta feldolgozni ezeket a traumákat, számos versében tért vissza rá. Pedig emberi erőben nem volt hiány nála. Három munkaszolgálata sem törte meg. Halála után sem volt nyugta, több temetése is volt. Ismert az abdai tömegsír, majd 1946 júniusában a győri zsidótemetőben, huszonegy társával együtt, később pedig 1946. augusztus 14-én harmadszor helyezték nyugalomra Budapesten a Kerepesi úti temetőben. Nem volt „királyi útja” költői érvényesülésének sem. Támadták származása miatt, alkotó korszaka a világ egyik legsötétebb időszakával esett egybe. Ma mégis a nagyjaink közé soroljuk, emlékét őrizzük, lakásának egyik szobáját a róla elnevezett művelődési központba áthelyezve láthatja a közönség. Mától szobra előtt is fejet hajthatunk.

Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő, a kerület díszpolgára Petőfi Sándor és József Attila mellett Radnóti Miklóst nevezte az ő „szentháromságának”. Azért tagja e triásznak, mert a legembertelenebb körülmények között is ember tudott maradni. Írta a verset a férges barakkban is „sort sor alá tapogatva” araszolva a papíron. Nála kilátástalanabb helyzetben nemigen volt magyar író – mégis remekműveket írt. A halál útján bukdácsolva sem latolgatta a publikálás lehetőségeit. Másolatokat készített, hogy költészetét letétbe helyezhesse a túlélők számára. Ennek köszönhetjük, hogy a tömegsírból kiásott, elázott noteszben megsemmisült sorokat ma mégis ismerjük. „Költő is vagyok, meg proletár” mondta egyszer magáról, pedig – küllemét tekintve - a legintellektuálisabb alkatúak közé tartozott. Mégis proletár volt, mert a kizsákmányoltak, az elnyomottak, az üldözöttek szemszögéből nézte él láttatta a világot. Ezért van ma is otthon ebben a „munkásnegyed”-nek nevezett kerületben, nem csak lakhelye szerint. Való tehát, hogy szobra legyen itt, melyet hozzá mérhető művész, Janzer Frigyes, Munkácsy-díjas szobrász készített. Weöres Sándor írta Radnótiról: „Egy szál égő gyertyát az ember alig érzékeli, ha valahol falun kiteszik az ablakba. De ha tíz kilométerre megy egy vándor, annak az hatalmas jelzőfény, roppant messzire ellátszik.” Mától ez a szobor nekünk is jelzőfényünk lehet.