Azt szokták mondani: egy eseménynek annyi története létezhet, ahány tanúja van. A tanú lehet hiteles vagy kevésbé az. Egy nagykövet, akinek elsőrendű feladata a pontos tájékozódás a fogadó államában – és ehhez eszközök is bőségesen rendelkezésére állnak – bizonyára elfogadható hiteles tanúnak. Persze ettől itt-ott még lehet szubjektív. Eleni (lánynevén) Tsakopoulos, akinek az élete az amerikai demokrácia példája is lehetne, olykor bizony szubjektív. A demokrácia megcsúfolására kifejezetten érzékeny. A II. Világháború után Amerikába menekült, kezdetben szegény, görög családban született. Szüleiről ezt írja: „…az alapvető értékekre anyám tanított. Tőle tanultam főzni, varrni, takarítani. De ami számomra sokkal fontosabb, továbbadta nekem a kemény munka, a becsületesség és a tisztesség, azaz az 1950-es évek Amerikájának értékeit.” A felnövekvő kislány ezeket követve tanult, apjával együtt dolgozott, vált sikeres üzletasszonnyá. Előbb lett gazdag és csak utána kapcsolódott be a politikába. Tartózkodása érthető, amikor valahol ennek épp az ellenkezőjét tapasztalja. Az otthoni nevelés, a családi értékek fontossága magánéletében is tükröződik. Sportol, kerékpározik, úszik, fut, részt vesz három maratonon és számos triatlonversenyen. Férje is görög-amerikai, újságíró, Magyarországon is járt. Amikor a Külügyminisztériumban felajánlották; négy európai ország közül választhat, melyikben szeretne nagykövet lenni, Eleni az ő tanácsát is követve választotta Magyarországot.
Könyve Madam Ambassador címmel májusban jelent meg az Egyesült Államokban, és már akkor jelentős médiavisszhangot váltott ki Magyarországon. A magyar nyelvű kiadás bemutatásakor, szakmai lektora Ara-Kovács Attila, emlékeztetett rá, korábban már két, egykor Budapesten dolgozó amerikai nagykövet is megírta visszaemlékezéseit. Ezt a harmadikat viszont olyan nő írta, akinek kettős identitása van, görög-amerikai és ez őt nem gyengíti, inkább erősíti. Megtanulhatjuk tőle, hogyan lehetnénk úgy magyarok, hogy közben európaiak is vagyunk. Olyan kormányról szól, amelyik jelenleg is hivatalban van és az Egyesült Államok szövetségese. Mégis alapvető és súlyos kritikát fogalmaz meg róla. Az angol nyelvű kiadás megjelentetése előtt a kéziratot bemutatta az amerikai Külügyminisztériumnak és javaslataikat figyelembe vette. Így szomorúan kell megállapítanunk: a könyvben az USA hivatalos véleményét olvashatjuk a magyarországi állapotokról! Kiegészíti ismereteinket, olyan dolgokról, melyeket csak sejtettünk. Értesülünk belőle, hogyan lépi át ez a kormány a saját, és az Unió törvényeit. Hátborzongatóan mutatja be a „magas körök” kulturális hiányait, elmaradottságait. Felidézi, ki mindenki segített neki abban, hogy diplomataként sikeresen tudjon eligazodni és cselekedni azokban az években, amikor az új Alaptörvény elfogadása után több száz olyan törvény következett, amelyek szerinte megkérdőjelezték a sajtószabadságot, az igazságszolgáltatás függetlenségét, elősegítették a szélsőjobboldali befolyás, az intolerancia erősödését, és a miniszterelnök köré koncentrálták a hatalmat. Neki pedig mindenkor szem előtt kellett tartania, hogy „a magyar törvényekről a magyarok döntenek”, nem amerikai tisztségviselők. Ugyanakkor mély meggyőződése, hogy bármely egészséges demokráciában a nyilvános vita és párbeszéd döntő szerepet játszik abban, hogy a kormány úgy működjön, ahogyan Ábrahám Lincoln leírta: „az emberekről, az emberek által, az emberekért”.
Megfigyelései pontosak. Magyarországról mindjárt az elején megállapítja: mindig a XX. századi történelem rossz oldalán állt. A miniszterelnökről pedig, hogy kiszámíthatatlan. Minisztereit felülbírálja, jelzi, hogy ő és csakis ő hozhat döntéseket. Jelenünkről már érkezése első napjaiban látja: „a magyar történelem sebei tovább gennyesednek”. Az pedig már otthon is világos volt számára, hogy „a szélsőjobboldali befolyás és az intolerancia növekedett Magyarországon”. Budapestre érkezve hamar észrevette; „a Jobbik, ez a szélsőjobboldali, ultranacionalista, cigányellenes és antiszemita párt ijesztő gyorsasággal szerzett népszerűséget”. Schmitt Pál képességeiről is meggyőződhetett az Amerikai Kereskedelmi Kamara képviselőivel folytatott tárgyaláson, amikor az olyat mondott, hogy azzal „… hatékonyabban biztosan nem zárhatta volna ki annak lehetőségét, hogy ezek a cégek további beruházásokat eszközöljenek az országban.” Tapasztalta, hogy 1989 óta minden magyarországi amerikai nagykövet szembesült a holokauszt-oktatás kihívásaival. Kialakult a véleménye: „…egyre sürgősebb, hogy a magyar nemzet szembenézzen a holokausztban játszott szerepével és küzdjön a virulens antiszemitizmus ellen, amely megmérgezi a jelenét.” A vezetők mellett nem kíméli a társadalom egészét sem, melyről a legsúlyosabb kritikát talán akkor mondja ki, amikor leírja, teljesen visszhang nélkül maradt a Margit-híd felújításakor megtalált, golyónyomokat viselő csontvázak sorsa, melyekről erősen valószínű, hogy kivégzett zsidó áldozatok maradványai!
A fordító, Gálvölgyi Judit kiváló munkát végzett, könnyen olvasható, gördülékeny szöveget ad a kezünkbe, bár olykor nem ártott volna némi magyarázat, esetleg lábjegyzet. Nálunk például csak nagyon kevesen tudják, hogyan lehet eleget tenni „…a Dartmouth vonatkozó minorja követelményeinek.” A „löveg” szó is ágyút jelent, nem bombát, talán a lövedék helyénvalóbb lett volna. Mindez persze a legkevésbé sem csökkenti a könyv értékét. Az első görög-amerikai asszony, aki amerikai nagykövet lett, elbűvölő és szórakoztató idegenvezetőként éles szemmel látja a nemzetközi kapcsolatokat. Eleni Tsakopoulos Kounalakis nagykövet asszony itt-tartózkodása alatt nagyon megszerette a magyar embereket és a kultúrájukat. Úgy véli, Magyarország olyan bonyolult ország, hogy ha az ember egyszer bensőséges kapcsolatot létesít vele, hajlamos kötődni hozzá. Meggyőződése, hogy egyetlen más ország sem nyújthatta volna számára a szépség, a különlegesség, az izgalom, a tehetetlen düh, a kihívások és az öröm ilyen keverékét.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
