Árulja el magáról a szerző, mindjárt a bevezetőben, és az olvasónak a könyv végén sincs oka ezt megkérdőjelezni. Szinetár Miklós nyolcadik könyve, a 88, nem összefoglaló, nem egy nyolcvannyolc éves ember életútjának summázása. Sokkal inkább tárháza gazdag tapasztalatoknak. Az életévek számával egyező apró fejezetekből áll, megadva azt a lehetőséget, hogy részletekben, kedvünk szerint megszakítva, bele-belelapozgatva olvasgassuk.

 A recenziót író ragaszkodjon a könyv témájához, nem illik vitatkoznia a szerzővel. Ezúttal megszegem ezt a szabályt. Igaz, hogy 88 rövid, számozott történet, anekdota alkotja ezt a könyvet, de az már nem, hogy ezek összevisszák, zagyvák lennének, amint az a 15. oldalon áll. Van benne két lényeges gondolat, vezérfonal. Az egyik, az arányok! Meghatározó Szinetár Miklós életében és ebben a könyvben is. A másik a „hic et nunc”, az itt és most, ami a szemléletet, gondolkodást koronként erősen befolyásolhatja. E két elv gyakorlati megvalósulását példázza Sztálin, Buharin, Ceaușescu, Svoboda életének egy-egy epizódja a könyvben, melynek fontos erénye, hogy a szerző az értő olvasót közel engedi magához. Így az érzékeny művész és a sokat tapasztalt színházi ember kettős szemüvegén át nézhetjük a világot. A gondolkodását meghatározta még egy szó: az is, és hogy minden rosszban van valami jó vagy eredményez valami jót. Mindannyiunknak van szerepe, amit mindenki a körülményeitől már készen és kötelezően kapott, de ezt nem szabad összetéveszteni a szerepkörrel, hogy a társadalom mire tartja őt alkalmasnak – és lehet egyszerre több szerepet is játszani, csak nagyon fontosak az arányok!

Van a magyar nyelvben egy gyönyörű szó: együgyű. Sokak szerint ő a gyagyás, pedig inkább csak 1 ügye van, de az betölti az egész életét. Az ilyenek között százból tíz; próféta, hős, zseni, de 70 inkább szerencsétlen, beugratott áldozat és bizony húsz az agresszív, tömeggyilkos, kártevő. E három típus aránya egész generációk életét határozhatja meg. Az ember legyen inkább arányosan sokügyű! Bár ez túl általános, Szinetár Miklós - rengeteg ifjú színész tanára - nem riad vissza határozottabb megfogalmazástól sem, amikor a tehetség mibenlétéről, a szorgalom és a szerencse szerepéről szól. Nem nagyon lehet vele vitatkozni – ma is sűrűn tapasztaljuk - hogy sokféle megalkuvásra „van az a pénz”, és ha valaki, hát ő tudja: a tehetséget nem lehet tanítani! De a tanításban nélkülözhetetlen az érdeklődés és a tolerancia.

Érdemes talán kétszer is elolvasni a fejezetet, melynek címe: Jövedelmező az olajipar, a fegyvergyártás, de a legjövedelmezőbb a hülyeségipar. Különösen azért, mert butaság azt hinni, hogy öregkorunkra mindent tudunk – fejti ki egy másik epizódban. Fontos gondolatokat tartalmaz két egymást követő fejezet, a 26. és a 27. a szélsőségekről, az azonosságokról és persze ezeknél is az arányok döntőek. A szavak értékéről, súlyáról jó példát találunk a könyvben Churchill és De Gaulle vitájáról és az is helytálló megállapítás: az indulatok gyakrabban szólnak valami ellen, mint valamiért. Akkor vagyunk szerencsések, ha életünk során nagyobb arányban tudunk lelkesedni valamiért, mint valami ellen. A „miért”-eket keresve egy súlyos történelmi korszak szatirikus ábrázolását rejti Sztálin és a félelemtől ájult filmrendező esete és van némi magyarázat arra is, hogy az értelmiség jó része, mióta világ a világ, "balra” szimpatizál, noha pont a Brexitnél látjuk ennek ellenkezőjét is.

 Történelmünkre vonatkozóan bizonyosan érvényes megállapítás, hogy a tehetség fontosabb, mint az erő, igazolja ezt a túlélésünk itt, Európa közepén, noha közrejátszott ebben túlengedelmességünk, a hajlandóságunk a szabálykerülésre, a kiskapuk keresésére. A legfontosabb arányok egyike, hogy életünkben milyen arányban alkalmazkodunk közösségekhez, amik nélkül nem nagyon tudunk élni és mennyiben tudjuk megőrizni egyéniségünket, ami nélkül nem érdemes élni! Szorosan kapcsolódik hozzá annak világos kifejtése is, hogy három adottság aránya határozza meg egy politikus értékét: van-e valami víziója a világról, mennyire van birtokában a politikusi szakmának, milyen az emberi tisztessége? A 42. fejezet témája bármikor elhangozhatna egy mai parlamenti felszólalásban: A döntésképtelenség és az állandó döntéskényszer, mindkettő betegség. A döntésben olykor még a Tízparancsolat sem segít, mert mit jelent a „Ne ölj” egy szabadságharcban és a „Ne lopj” egy olyan jogállamban, mint a miénk? De hasonló az 51. jegyzet is, benne a szerző megpróbálja megfogalmazni a véleményét a kapitalizmusról. Érdemes rajta elgondolkodni!

 

Nap, mint nap tapasztaljuk, hogy életünkben minden a bizalomról szól. De nem árt tudatosítani, hogy milyenek a körülmények. Próbáljunk meg tárgyilagosan emlékezni, mert lehet, hogy az objektivitás a múltukról illúzió. A bűn fogalma koronként és országonként változó, miközben a fegyelem vagy lázadás, mindkettő lehet vonzó. Pláne a kettő együtt! Ám, ha a rádiókban már nagy arányban játszanak olyan dalokat, amikre egyszerre lehet lépni, akkor baj van, meg akkor is, ha sok egyenruhás van az utcán! Valószínűleg lesznek, akik vitatkoznának vele, de a szerző arra is szolgáltat bizonyítékot, hogy a keresztény nacionalizmus, a szocialista hazafiság, meg a baloldali liberalizmus is fából vaskarika. Könnyű belátni: „a haza mindenek felett” nem fér össze az eredeti keresztény tanítással. A proletár nem azonos a prolival. Proletár, akinek régóta nem telik tengerparti nyaralásra és proli, aki a drága tengeri üdülőben teleszórja csikkel a parti homokot. Nem jó, amikor reform címén azért van megszorítás, hogy akik ezen elvéreznek, azok helyébe kedvesebbek jöhessenek. A 67. epizód tömör áttekintést ad a Szovjetunió széthullásának okairól, következményéről, melynek „eredményeként” nálunk filléres bolsevikokból lettek gazdag, nemzetféltő hazafiak. Akik viszont a megszűnt hazai cukorgyárakban dolgoztak, azokról nem sok szó esett.

Az elgondolkodtatóan komoly témák sorát számos hangulatos, humoros írás is színesíti, de azért hamar rájövünk, hogy az anekdoták gyakran példabeszédek. Napjainkra vetítve pedig a szerzőnek abban is kétségtelenül igaza van; egy korszak karakterét meghatározza, hogy mit tart fontosnak. Végső soron pedig az a fontos, hogy aminek lehet örülni, annak tudjunk is örülni! Mert hát itt van igazán fontos szerepe az arányoknak, hogy milyen arányban tudom átélni a jót, amit az élettől kapok, és milyen arányban hangsúlyozom azt a sok vacakságot, ami járványtól, politikától, öregségtől körülvesz? Hiszen a rossz dolgok is jóra fordulhatnak és talán az is elég, ha az olvasó ezt az egy következtetést biztosan megőrzi magának ebből a könyvből.