A szerelmi történeteket és sikeres történelmi regényeket író Pam Jenoff előbb történelem szakon végezte el az egyetemet, később jogi diplomát is szerzett. Kezdetben a hadsereg egyik titkárának volt különleges asszisztense, majd a külügyminisztérium tisztje volt Lengyelországban. Már gyerekkorától írónak készült, de iskolai és európai évei alatt – amikor saját bevallása szerint is rengeteg ideje lett volna az írásra – nem kezdett bele. Később azt nyilatkozta, hogy számára a fordulópont 2011. szeptember 11. volt – a terrortámadások New York és Washington ellen. Azon a napon rájöttem – mondta – hogy bár ügyvédnek lenni fontos és szép dolog, abban mégsem valósíthatom meg az álmomat. Egyik fontos írói eszköze a kutatás. Felhasználja a katonák és az otthoniak közötti levelezések anyagát, az emlékiratokat, az ábrázolt korszakról készült visszaemlékezéseket, térképeket is.
Ebben a munkájában is valódi eseményekből indul ki. Hogy mennyire, arra a véletlen kínál bizonyítékot. Már sokadik ismétlésben, de éppen napjainkban is fut egy sorozat a Viasat History TV csatornán: „A titkos háború” címmel. Témája a könyvvel azonos, a feldolgozás persze más. Nézzük a tényeket, melyek mindkét helyen szerepelnek! A II. Világháború során, kifejezette Churchill utasítására, létrejött Londonban egy szervezet, a SOE, a Secret Operations Executive, a Különleges Műveletek Végrehajtója. A feladata – ugyancsak Churchill szerint: „Borítsa lángba Európát”. Ma úgy mondanánk, hajtson végre terrorcselekményeket, robbantson, öljön, szerezzen információt! Ugyanebben az időben működött a hivatalos brit titkosszolgálat, az MI6, amelyik igyekezett a legteljesebb csendben beférkőzni az ellenség sorai közé. Nem kell katonai szakértőnek lenni, hogy lássuk, ez a két szervezet nem dolgozhatott egymással egyetértésben. A SOE akciói felpiszkálják a német elhárítást, míg az MI6 inkább kerülné a feltűnést. Nekik nem kell, hogy vadásszanak rájuk. A könyv szerzője nem, a film készítői viszont érzékeltetik, hogy ebből származhatott baj.
A könyv, hűen írója korábbi munkáihoz, két szép, romantikus szálat is követ. Az egyiket a kerettörténetben a másikat a háborús események sodrába ágyazva. Ezekben a szereplők is mások. Az olvasó számára adott a lehetőség, hogy izguljon legalább az egyik beteljesüléséért. A feszültséget enyhíti, hogy olykor szinte útikönyvszerű, élvezetesen pontos leírásokat kapunk New York és Washington egyes részeiről, utcáiról, a történet fontos helyszínéről, a Grand Central Pályaudvarról, mintha egy arra járó turista szemével látnánk a várost. Ugyancsak pontosak azok a részletek, amik a SOE létrejöttéről és az abban működő F-részleg, a Franciaországban dolgozó diverzánsok női csoportjának vezetőjéről Vera Atkinsról szólnak. A könyvben persze neki is más a neve. Az ő feladata, hogy franciául tökéletesen beszélő nőket szervezzen be, irányítsa a kiképzésüket és annak végeztével dobja át őket francia területre. Miért nőket? A háborús Franciaországban a tetterős, akcióképes fiatal férfiak vagy katonák vagy hadifoglyok, nem sétálhatnak nappal, feltűnés nélkül az utcán, az utakon. Ezt csak nők tehetik – ilyen egyszerű!
A könyv róluk szól és bár a II. Világháború az emberiség történelmének talán legsokoldalúbban feldolgozott időszaka, számtalan részletéből egészen apró epizódokat is jól ismerünk, mégis van – amiket nem. A valódi Vera Atkinsról például szinte semmit sem tudunk. A téma kimeríthetetlennek látszik, nem meglepő tehát, hogy egy sereg kérdésre ez a könyv sem ad választ, olykor viszont ad olyat, amit talán jobban szerettünk volna nem megkapni. Hiszen miközben Churchill utasításának eleget téve igyekeztek lángba borítani Európát, a németek bosszúja következtében ebben a tűzben ártatlanok is elégtek. De a kérdések túl követelően nyomulnak előtérbe: ennyire jó volt a német elhárítás? Áruló volt az angolok között? Vagy az F-részlegben harcoló tucatnyi nő életét a D-napon támadók közül tízezrek életének megmentése oltárán, tudatosan feláldozták? Bármi is történt, arra a mentség és a magyarázat is ugyanaz az egy mondat: Háború volt! Pam Jenoff engedi, hogy mindezek a kérdések – és még több is – az olvasóban fogalmazódjanak meg, keresse rá maga a válaszokat.
Messze van, nagy és zárt. Nagyjából, általában ennyit tud egy „nyugati” ember Kínáról és ez a néhány szó még igaz is – bár ami az utolsó illeti, már nem teljesen. Bizonyíték ez a könyv is, mely most jelent meg a KAS Kiadónál. Szerzője, Kocsis András Sándor, saját személyes élményeit osztja meg az olvasóval, az érdekes történeteket rengeteg friss fénykép színesíti. Mindjárt a Prológus fölött egy olyan Konfucius idézet áll, amit nekünk is érdemes megszívlelnünk: „Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket; azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket.”
Ez a történet így, persze nem lehetséges. Valamiképp viszont mégis. Összevonva egy alkalomra, két könyv bemutatására került sor a nemrég létrejött KAS Kiadóban. Iványi Gábor és Scheer Róbert könyvei két különböző témáról szólnak, de valahogy mégis olyan érzésünk támad; nem véletlenül tették egymás mellé a kettőt. Iványi Gábor frissen megjelent kötetének a „Miért vagytok kegyetlenek?” csak az alcíme, de sajnos igaz mindarra, ami vele, körülötte történik. Scheer Róbert nem is a saját történetét meséli el, ám már az első fejezetének címe is mellbevágó: „Hol voltál, Isten?”
Egyedül vagyunk-e a világmindenségben? Ez a kérdés már évszázadok óta foglalkoztatja az embereket, napjainkban pedig egyre többször kerül szóba. A vélemények megoszlanak. Az amerikai Harvard Egyetem elismert asztrofizikusa, a Csillagászati Tanszék korábbi vezető professzora eddig már kilenc könyvet írt a témában. Az Agave Kiadónál most megjelent legújabb, a „Csillagok között” komoly visszhangot keltett a tudományos világban. Új kérdéseket tesz fel, némelyikre választ is ad, miközben bebizonyítja, hogy túlélésünk kulcsa a természettudományos kíváncsiságunkban rejlik.
Szinetár Miklós legújabb könyvét nem elég egyszer elolvasni. Lehet, de nem elég! Az alcíme: „Önéletrajz-szerűség és egyebek” szerint talán a szerző maga is bizonytalan volt, hogyan tudná a legjobban megragadni, összefoglalni a lényeget. Legyünk merészek és a következő kiadásoknál javasoljuk neki az Ön- helyett a MIéletrajz megnevezést! Mert ebben a kötetben benne vagyunk valamennyien. Elsőbben is Szinetár Miklós maga, rengeteg művész, a munkatársai, és bizony mi, az olvasói, akik a leírtaknak – az 1957-től a rendszerváltásig terjedő időszaknak - már tanúi voltunk, vagyunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
