A „Kávé a szalonban” című kiállítás kapcsolódik a hazai iparművészet és tervezőművészet kortárs eredményeit áttekintő Nemzeti Szalonhoz. Különlegessége, hogy több mint kétszáz év időívében mutatja be a kávéfogyasztás szertartásához használt eszközeit, az empire, a biedermeier, a historizmus, a szecesszió és az art deco művészeti korszakain át, napjainkig. A Merényi Gusztáv magángyűjteményből válogatott tárgyak a XIX – XX. században készültek a világ rangos műhelyeiben. Nemcsak az egykori arisztokratikus és nagypolgári szalonokat idézik meg, de a bennük folyt beszélgetések társadalomformáló erejére is utalnak. Emlékeztetnek a későbbi kávéházakban, az ott találkozó értelmiségi és művésztársaságok szerepére is. A muzeológusok ambivalens módon viszonyulnak a gyűjtőhöz. Általában nem szeretik a gyűjtőt, mert megveszi a szakember elöl azt, amit ő is szeretne, de amire a múzeumnak nincs pénze. Másfelől viszont a gyűjtővel együtt lehet működni és akkor nagyszerű kincsek tárulnak föl, pont úgy, ahogy ebben az esetben is történik!
A kávézás a XVI. században a törökökkel jelent meg Magyarországon – emlékeztetett rá, és még sok egyéb másra is Saly Noémi Budapest-történész, muzeológus. Ez az ital a magyarok körében akkor nem vált népszerűvé. Megkóstolták, nem ízlett nekik, a kávézás edényei hadizsákmányként kerültek birtokukba. Európa más részein fokozatosan vált ismertté a „fekete leves”. Nagyot fordult a világ, amikor a tengeri kereskedelem központja áttevődött Velencéből Amszterdamba. Innentől a hollandok diktálták az árakat, amibe a hajóbiztosítás költségeitől a matróz-árvák neveltetéséig, mindent beépítettek. Így, bár az alkalmas éghajlatú gyarmatokon hamarosan mindenhol ott zöldellnek az ültetvények, a kávé sokáig méregdrága maradt, csak az arisztokrácia és a nagypolgárság engedhette meg magának. Ezért a főzés módszere is egészen más lett, az iszapsűrű arab-török kávé helyére a szinte áttetszően híg, narancsbarna folyadék lépett, amit gondosan szűrve, tejjel és cukorral kínáltak. Tudjuk: Beethoven egyesével számolta ki azt a hatvan szem kávébabot, amiből a reggelijét főzték és tajtékozva írta le naplójában inasa borzalmas gaztettét, amikor rajtakapta, hogy kicsent a kupacból pár szemet!
A XIX. századra kialakult és rögzült a három népszerű egzotikus ital kannáinak máig hagyományos formája. A teáskanna almaformán gömbölyded, a kávéskanna körteformán nyúlánk, a csokoládéskanna pedig a kávéskannához hasonlít, de általában nem füle, hanem nyele van. Mégpedig oldalt, a csőrre merőlegesen, mert így lehet biztonságosan kitölteni belőle a sűrű italt. Az arab-török kávésvilág beérte két edénnyel. Az ibrikben főzték, a findzsából itták. Az európai szalonokban viszont „elszabadul a pokol”. Ha már ilyen méregdrága – no, szerencsére mi is elég gazdagok vagyunk – adjuk meg a módját! A tojáshéj finomságú, aranyozott, virágdíszes, porcelánkészletek alatt ezüst a tálca, míves ötvösmunka a szintén ezüst – ha nem aranyozott – kiskanál. Zsabós inas egyensúlyozza a szalon asztalára, hadd üsse meg a cousin-t a guta!
A kávé viszont demokratikus érzelmű ital, visszakívánkozik oda, ahonnan jött. A fekete folyó szép lassan lecsordogál a nép közé, megnyílnak a polgári kávéházak, ahol minden – majdnem – olyan, mint a szalonokban. Nem porcelán, hanem strapabíró fajansz, nem ezüst, hanem alpakka, a tapéta sem selyembrokát, csak egy szép papír. A kanna fémből készül, így a tűz mellett lehet hagyni, melegen tartva a kész italt, fémből lesz a tejes és a tejszínes kiskanna is, az apróra darabolt cukrot pedig szintén fém tányérkán, gondosan kiszámolva kapja a vendég, kis kávéhoz hármat, nagyhoz ötöt. A pincérek is igazodnak a korhoz, a színes libériát felváltja a még szintén nagyon elegáns, fekete frakk. Ettől a kényelmetlen és drága öltözettől majd csak a huszadik század elején sikerül megszabadulniuk.
A szalonok világában viszont – a lényeget tekintve – nincs változás. Uralkodó marad a porcelán, bár a közép és kispolgárság hétköznapra beéri a fajansszal. A készletek összetétele állandósul: kávéskanna, tejes- és tejszínes kancsó, cukortartó, hat vagy tizenkét csésze és csészealj. Amíg a szűrt, hosszú kávé az egyeduralkodó, a kávéscsészék alig kisebbek, mint a teásak. Amikor azonban, az 1930-as évek közepétől, a háztartásokban is megjelennek az olaszos presszókávé főzésére alkalmas készülékek, a porcelán- és kerámiagyártók kínálatában is nyomban feltűnnek az ehhez igazított kiskannák, kiöntők és aprócska csészék, visszaérkezünk az arab findzsák méreteihez. A kiállításon látható pompás gyűjtemény az otthoni kávézás edényeiből ad válogatást. Van itt minden, ami az elmúlt időszakokba beleférhetett. Keleti és skandináv, barokkos és art deco, hűvösen elegáns és harsányan tiri-tarka, hagyománytisztelő és formabontó, célszerű vagy öncélúan nyakatekert, névtelen kismestertől vagy világhírű formatervezőtől való. Egy valami közös bennük: a kávézásnak, ennek a par excellence társas tevékenységnek az örömét akarták szolgálni. Ez még akkor is süt belőlük, amikor nem az asztalon, hanem a vitrinben csodáljuk őket.
Amint azt az első részben már szomorúan megállapítottuk, az idei UTAZÁS kiállításon tapasztalható változások nem sok örömre adtak okot. De mindazok, akik valóban azért jöttek ki ide, hogy használható, gyakorlati utazási tanácsokhoz jussanak, mégsem távoztak üres kézzel. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy megállapítsuk, a hazai díszvendég, Gyula és Békés Vármegye igazán kitett magáért! A pultjaikon rengeteg, részletes, írásos anyag várta az érdeklődőket, és a szórakoztatásukról is gondoskodtak.
(Ut-2024-1) Igen, tudjuk, fölösleges azon tépelődni, hogy körülöttünk minden megváltozik. Így volt ez, amióta ember él a fölön – sőt már annak előtte is! A szomorú csak az, amikor látjuk, hogy amit szeretünk, nem az előnyére változik, ez pedig sajnos igaz a 46. budapesti UTAZÁS Kiállításra is. Sejtették a szervezők is, ezért a szó mellé egy külön + jelet tettek, hangsúlyozták is erősen a plusz szócskát, elsorolva: mi minden egyéb társult hozzá az idén. Így viszont a „plusz” vált dominánssá! A megszokott „A pavilon” kétharmadát, biciklipálya, lakóautó dömping, és bazárárusok csapata töltötte fel. Az igazán fontos, nagy, ismert, magyar utazási irodák közül egyetlen egy sem volt jelen!
Budapest Főváros Önkormányzata képviseletében a Budapest Brand nZrt. és a Magyar Cukrász Ipartestület idén egy különleges tortapályázatot hirdet Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 150. évfordulójára. Célja egy olyan ünnepi tortával tisztelegni Budapest születésnapja előtt, ami alapanyagaiban a múltat, megjelenésében a jelent képviseli.
Már 45 éve, hogy a Szent Korona újra és végérvényesen hazatért. A Magyar Királyi Koronaőrök Egyesülete azóta minden ötödik évben megünnepli ezt az eseményt. Idén január 6-án tartottak ünnepi megemlékezést Budapesten a Belvárosi Nagyboldogasszony Templomban, melyen részt vett David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete is.
Ez a kopott ház Budapesten, a XIII. kerületben, a Hun utca és Lehel utca sarkán áll. Bármelyik irányból is jönnénk, elmegyünk mellette, nincs miért felfigyelni rá. Most néhány napig ez másként lesz! A Hun utcai oldalon, a ház falán emléktábla van – egy ideig még friss koszorúk díszítik. Illyés Gyula születésének százhuszadik évfordulóján helyezték el őket, a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja ebben a házban élt és dolgozott.
