Már évtizedekkel ezelőtt elkopott ötleteket ma eladni próbáló amerikai üzleti „sikerkönyvek” helyett érdemes egy friss könyvet kézbe venni, forgatni, megfogadni egy neves magyar szakember tanácsait. Dr. Erdei János – már a címében is rendhagyó – könyve, a „Somlói galuskás gulyásleves” egy sokat próbált, ám határozottan sikeres ember tapasztalatainak összegzése – élvezhető, olvasmányos formában. Nagyot téved, aki azt gondolja: a cím csak hatásvadász, ilyen étel nincs, nem volt és nem is lesz soha. Fogadjuk el a szerző tanúbizonyságát: ez az étel létezett! Létrejöttének körülményeiből pedig mindjárt le is von hasznos következtetéseket. Ám hogy ezt megtehesse, előzőleg kacskaringós utat kellet bejárni. Gazdag, csaknem 45 esztendőt felölelő szakmai pályafutása során - ahogy a pesti humor mondaná – volt minden, csak akasztott ember nem. Gőzkalanderes majd kabinos a Széchenyi fürdőben, rikkancs, totószelvény kiértékelő, vendégcipőket pucoló londiner a Gellért szállóban, míg ott elő nem léptették - liftkezelőnek. A Pannónia Szálloda és Vendéglátó Vállalatnál végigjárta a ranglétrát az ellenőrtől kezdve, előadótól főosztályvezetőig, végül a marketing- és értékesítési részlegek vezetőjéig. Épített és működtetett szállodát Bécsben, volt Magyarország turisztikai képviselője ugyanitt, majd az egész német nyelvterület gazdájaként Frankfurtban, Berlinben, Münchenben, még Hollandiában is. Felsorolni is hosszú lenne, hány helyen, hány szállodában volt vezérigazgató, elnök – de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére: bőven volt lehetősége tapasztalatokat szerezni ötleteket kipróbálni, hogy azokat most megoszthassa a vendéglátás titkai iránt érdeklődőkkel. Könyvének ez már második, bővített kiadása, előbb nyomtatásban, a második már digitálisan, pdf-ben jelent meg.
Az első gondolat, melyet egyik szakmai elődjét idézve vesz át a szerző, sokunknak Dobó István juttatja eszébe. Ő mondta Eger váráról, hogy a falak ereje nem a kőben van, hanem a védők lelkében. Szállodáról, étteremről szólva ez annyiban változik, hogy azok minőségét nem az épület határozza meg, hanem vendégköre és személyzete! Ahol romlik a vendégkör minősége, romlani fog a dolgozók morálja, ahol viszont motiváltak a dolgozók, azt a vendégek azonnal észreveszik és gyakran pont ezért járnak majd vissza. Egyértelmű tehát: a személyzet képzése, továbbképzése, motiválása a lehető legjobb befektetés! Ugyanakkor viszont a vendéggel való törődés tudománya nem iskolai végzettség függvénye, hanem egyfajta készségé. Vagy van, és akkor fejleszthető vagy nincs – akkor viszont az illetőnek érdemes más szakmát választani. Ahol a dolgozókat bevonják a döntésekbe, véleményüket meghallgatják, ügyelnek arra, hogy jól érezzék magukat a munkahelyükön, ott az elvándorlás csekély, a vendégek pedig mindig ugyanazokat a mosolygó arcokat látják, akikkel egy idő után már nevükön szólítják egymást.
A könyv egyik igen figyelemre méltó fejezetéből levonható tanulság több mint ötszáz évre tekint vissza. Az ausztriai Klagenfurt közelében működik egy családi panzió – 1492 óta! Hihetünk tehát a tapasztalataiknak. Az ő jelmondatuk: „Szolgálat, de nem szervilizmus”. Étlapjuk tizenöt éve azonos, ám a konyhájuk remek! A vendégek minden rezdülésére odafigyelnek, törzsvendégeikkel lassan már közös történelmet élnek. A szerző másik – nem kevésbé fontos - tanácsa: kerüld a középszerűséget! A különleges, gyakran nincs is olyan távol tőlünk. Sokszor éppen csak a munkatársainkat kell megfelelően motiválnunk, hogy legyenek ötleteik, véleményük. Érdemes olyan légkört teremteni, ahol ezeket el is merik mondani, meg is valósíthatják. A vezetőnek személyében is azonosulnia kell a cégével. Az ideális vezetőnek legalább három lényeges tulajdonsága van: víziója, ami követhető, vonzó, lelkesítő. Van hozzá stratégiája, amivel a vízió megvalósítható és motivációs készsége, amivel a munkatársait maga mellé tudja állítani. Ha hiányzik valamelyik, akkor legfeljebb csak jó vezető lehet, ha kettő hiányzik, akkor már az sem!
Eredményesen hasznosíthatunk ősi Távol-keleti gondolatot is. A Japánban honos „kaizen” szerint az élet minden területén, ahol emberek tevékenykednek, mindig jobbá és jobbá lehet tenni bármilyen tevékenységet, így annak eredményét is. A gondolat a termelésben, a szolgáltatásban ismeretes elsősorban, de otthon, az iskolában, az üzleti életben, mindenhol alkalmazható. A vállalatoknál használják a folyamatok hatékonyságának növelésére, a minőség javítására, a kitűzött célok elérésére. A kaizen a japán nyelvben összetett szó, két jelből áll, jelentétese változtatás (kai) a jó (zen) irányába. Azt üzeni nekünk: bármivel is foglalkozol, vizsgáld meg, úgy jó-e az, ahogy éppen van? Nem lehetne-e másként, még jobban, hatékonyabban csinálni? Az ilyen gondolkodásmód követője soha nem ül a babérjain. Kutatja a fogyatékosságokat és gondolkodik a még jobb megoldásokon. Ám van még egy fontos eleme: azt erősítsd tovább, amiben erős vagy és eszed ágába se jusson, hogy helyette a gyengéidet próbáld meg legalább közepes szintre fejleszteni! Ami időt, energiát elfecsérelsz erre, azalatt erősségedet továbbfejleszthetted, megszilárdíthattad volna. Versenytársaid eközben erősségedben beértek, elhagytak, így aztán korábbi erősséged legjobb esetben is már csak középszerűnek számít! Ez a munka persze egyedül aligha végezhető sikeresen, igyekezzünk tehát társakra lelni. Segítőit a szerző könyvében három csoportba sorolja. A legfontosabb – és persze a legritkább – a „hegymászótárs”. A bizalom bennük abszolút és korlátlan, mint akik közös kötélen függnek a meredek hegyoldalon és partnerük hibája mindkettőjükre végzetes lehet. Ők egyben legmegbízhatóbb kritikusaink is. Vannak a „harcosok” akik nem elsősorban a pénzért, hanem a mienkével egyező értékrend megvalósításáért, közös célokért társultak hozzánk. Ha azt látjuk, hogy kezdenek elhagyni minket, akkor célszerű sürgős önvizsgálatot tartani. Ha maradnak, lehet, hogy idővel némelyikből hegymászótárs lesz. Végül seregünk elengedhetetlen részei a „zsoldosok”. Kizárólag a pénzért vannak mellettünk, miközben lehetnek akár kiválóak is. Többet várni tőlük azért nem szabad, nagyobb jövedelemért készek odébbállni. Ha e könyv olvastán olykor számba vesszük, munkánkban melyik csoportból hány emberünk van, a csapatszemle eredményén elgondolkodunk és észrevételünket hasznosítjuk, gyorsan fel fogjuk ismerni, milyen fontos segítséget kaptunk.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
