Bár az időszámításunk első századának második felében élt római politikus és történetíró élete, munkássága ma már nem igazán közismert, egy mondása feltétlenül túlélte az évszázadokat: „sine ira et studio”. Jelentése: harag és elfogultság nélkül, vagy részrehajlás nélkül, mondhatjuk úgy is, pártatlanul. A jelen és a múlt eseményeinek megértéséhez erre bizony igen csak szükségünk van.

 Érthető tehát, hogy ezt választotta legújabb kötete címéül Salamon Konrád történész és álláspontjának elfogadását javasoljuk az olvasónak is. A könyvben a szerző régóta eldöntetlen kérdést feszeget és az eldöntésre – helyesen - nem vállalkozik. Meghagyja a lehetőséget, hogy a válaszokat mindenki maga találja meg, saját ismeretei, ízlése szerint a legmegfelelőbbeket. Bár esszékötetről van szó, nyelvezete csöppet sem nehézkes, inkább olvasmányos, helyenként egészen szórakoztató. Az általa feltárt adatok olykor meglepően új megvilágításba helyeznek régóta ismert vagy inkább ismertnek vélt eseményeket és ez nem tekinthető véletlennek. A könyv bemutatásakor ugyanis – a Magyar Napló könyvesboltban – elmondta magáról: „Én mindig azzal foglalkoztam, ami felháborít! Általában az igazságtalanság háborított fel.” Már gimnazista korában felfigyelt arra, mennyi ostobaságot elmondanak a „népi” írókról, hogy milyen alaptalanul piszkolják őket, és később elhatározta, hitelesen kellene bemutatni a népi írók mozgalmát. Arra is rájött: a történelem fele irodalom. Ugyanarról lehet rokonszenvvel, de ellenszenvvel is írni. A rendszerváltás után például várható volt, hogy a népieket nem fogják tovább bántani, egyre inkább megnőtt viszont az 1918-20 közötti időszakról hangoztatott – eléggé ellenszenves – vélemények mennyisége. Többségük hiányos ismeretekre, valótlanságokra, féligazságokra épült. Ezért oszlik ez a könyv két témakörre. Az egyik „Az időszerű népi gondolat”, a másik pedig a „Szembenézni közös múltunkkal” címet viseli.

 Az első részben az ívet Illyés Gyulától Jászi Oszkárig húzza meg és már önmagában ez a két név is elegendő lehet arra, hogy indulatokat gerjesszen. Ezért aztán jól teszi az olvasó, ha pillanatig sem enged a csábításnak, és nem téveszti szem elöl a kötet közös címét! A könyv elején Illyés Gyula közéleti tevékenységének áttekintése áll, a kezdetektől haláláig. Bár a szerző jól tudja, hogy a félművelt emberek féligazságokon alapuló meggyőződése megingathatatlan, mégis újra és újra nekiveselkedik, mert határozott álláspontja, hogy aki nem képes rá, hogy egy életen át hányja a borsót a falra, hátha egyszer egy majd mégis csak fennmarad – az ne menjen el pedagógusnak! Manapság Jászi Oszkárral kapcsolatban sem jobb a helyzet, sőt, ha lehet még rosszabb is egy fokkal. Róla elég annyit mondani: szabadkőműves volt – és mert ez igaz – sokak nyomban el kezdenék a kiátkozását. Pedig Jászi és a Látóhatár folyóiratban az 1950-es évek elején megjelent gondolatai igencsak érdemesek ma is a megfontolásra. Leírja például, hogy a Nyugat és az orosz Kelet közti ellentét „azon a tényen látszik alapulni, hogy az orosz vezetők és csatlósaik lelkiismeret nélküli emberek”. Híve volt egy Duna-menti föderációnak, de kimondta: „Csak olyan emberek és népek föderálhatnak, akik már át vannak itatva a demokratikus egyenlőség gondolatától, akik az államot nem öncélnak, hanem szabad emberek eszközének tekintik.”

A könyv másik fele – ha lehet – még az elsőnél is nagyobb meglepetéseket tartogat a figyelmes olvasó számára. Az 1918-tól a rendszerváltásig terjedő időszak számos tévedését igazítja helyre. Ilyen például, hogy miért ment a magyar kormány 1918-ban Belgrádba szerződést kötni, mikor megvolt a november 4-én életbe lépő, nekünk kedvezőbb Padova-i fegyverszüneti egyezmény? Miért szerelte le a kormány akkor a hadsereget? Pont Károlyi Mihály volt az, aki elérte, hogy Magyarország nyolc hadosztályt fegyverben tarthat – a ma ezt másként emlegetik. Károlyi nem adta át a hatalmat, puccsal megbuktatták. A Trianonnal kapcsolatos felelősség hangoztatása is téves manapság. A béketárgyalásokon Párizsban, 1919 nyaráig a vesztesek közül senkivel nem álltak szóba, miközben március közepéig már elkészültek a béketervek. Az utólagos megjegyzések megtételéhez a meghívókat április végén küldték el, de a Tanácsköztársaságnak nem adták át. Ausztria ott lehetett, el is ért bizonyos sikereket, megszerzett nyugat-magyarországi területeket. Apponyi Albert csak 1920 januárjában érkezhetett meg Párizsba, amikor már minden eldőlt. A korábban benyújtott iratok egy részét fel sem bontották, bontatlanul találták meg nemrég brit levéltárakban. A könyv zárófejezete: „A tömegek lázadása és a tömegdemokráciák” – az 1640-ben kezdődő angol forradalomtól az Antall kormány elleni tüntetésekig elemez helyzeteket. Megállapítja: A legszerényebb műveltségű rétegek szavazatának megszerzéséért folytatott küzdelem lezüllesztette a politizálás színvonalát és az általuk is könnyen értelmezhető indulatokat állította előtérbe. A tömegdemokrácia csak a botrányt érti, az észérveket nem. A demokrácia akkor lehetne a leghatékonyabb, ha a nép okos gyülekezete a legkiválóbbakat választaná meg vezetőinek és képviselőinek. Ez azonban mindaddig elképzelhetetlen, amíg a szavazópolgárok indulatból és gyűlöletből választanak, nem pedig harag és elfogultság nélkül, tehát – sine ira et studio!