A bevezetés könyvet említ, ilyenkor arról illik beszélni, de nem mehetünk el szó nélkül egy érdekes egybeesés mellett, ami a könyv hitelét erősen alátámasztja. Budán, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban van egy kamarakiállítás, február 3-ig még látogatható: „A handlétól a Grand Caféig”. Témája: Zsidók az 1867 és 1919 közötti magyar kereskedelemben és vendéglátásban. A magyarországi zsidóságot polgári jogaikban egyenjogúsító 1867. évi törvény ugyanis ezen a téren nagy változásokat eredményezett. De mi köze ennek a könyvhöz? Hátoldalán, a rövid ismertetés szerint történetét valós események ihlették, és tessék! A könyvben, mindjárt az elején, a 19. oldalon felbukkan az egyik főszereplő neve és hogy létező ember volt – no meg mit csinált – arra a múzeumban eredeti bizonyítékot találunk. A SOMOSSY MULATÓ műsorlapját, 1887. február 21-én vasárnapról. Igazgató tulajdonos: Somossy Károly.
Már életében legendák övezték, róla is külön regényt lehetne írni. Neki köszönheti Budapest, hogy az itt folyó életet a maga idején Párizzsal, Béccsel emlegették egy sorban. Az 1828-ban Győrben született Singer Károly a 48-as szabadságharcban toborzótisztként vett részt, így a bukás után menekülni kényszerült, de viszonylag hamar visszatért az országba. Pincér volt, később cirkuszi mutatványos, majd nyitott egy kis kávéházat, ám az nem lett igazán jó hírű. Így azután Singer úr magyarosított névvel a varieté műfaj felé fordult. A Somossy névnek az igazán várt dicsőséget a Nagymező utcai korszak hozta el. Előbb bérelte, majd megvásárolta a 17-es számú házat és a kor két legnagyobb bécsi tervező párosával létrehozta Budapest legnagyobb és legelegánsabb szórakoztatópalotáját, a Somossy Orfeumot!
Itt térjünk vissza könyvhöz, melyről gyorsan kiderül, hogy a szerző, Borbás Edina filmszerűen írta meg. Lévén maga is sikeres forgatókönyv író és a bemutatón azt is elárulta, nem bánná, ha egyszer film lenne a könyvből. A ma is álló falak között ugyanis – több mint száz éve - szinte már feledésbe merült botrányok történtek. Az író ezeket korabeli újságcikkekből és egyéb visszaemlékezésekből feltárta, beépítette ebbe a könyvbe. Somossy Károly meghatározó alakja volt a századforduló lokáléletének és róla ma már senki sem beszél. Nagyban köszönhető neki, hogy Európa vezető arisztokráciája ide járt mulatni – és nem nagyon fékezte magát a bársonyfalú szeparékban. Krúdy Gyula azt írta róla: „Ő az, aki megtanította Pestet mulatni.”
A könyv címadója, a Kék Macska, szintén létező lokál volt a Király utca 15-ben. Mikszáth Kálmán és Jókai Mór is rosszallóan beszélt róla. Ennek is áll még az épülete, benne most is vendéglátás folyik, de már teljesen más stílusban. Borbás Edina szándékosan összemosta a két helyszínt, annak érdekében, hogy a kor jellegzetességeit állíthassa előtérbe. Ugyanakkor ő azt is elmondta: a valóban megtörtént botrányokat kissé visszafogottabban ábrázolta, mint ahogyan azok megtörténtek. Pedig az írók inkább kiszínezni szoktak, hogy még „szaftosabb” legyen a történet. Ennek a kornak az eseményeiről szólva, ilyen megoldásokra semmi szükség nem volt. A díva, Carola Cecília is élt akkor – a bemutatón most Csősz Boglárka személyesítette meg és olyan személyiségek bukkantak fel a környezetében, akiknek a történetei akkor nemzetközi port kavartak Berlintől Amerikáig!
A botrányokat Somossy Károly is átélhette – őt a könyv bemutatása alkalmával Faragó András keltette életre – de azt is le kell szögezni: maga a könyv nem töményen a szexualitásról szól! Akármennyire is sikamlós a téma, a lokálélet, a szerző a jó ízlés határait nem lépte át. Sokkal inkább romantikus kalandregénynek nevezhetnénk, hiszen Károly és Cecília élete bőven tartalmazott hozzá valós elemeket. A díva a saját korában – mondhatjuk – ikonikus személy volt, mostanára pedig ő is teljesen eltűnt. A mulató falain belül a lábai előtt hevertek a főrangú férfiak, ugyanazok, akik az utcán már nem biztos, hogy köszöntek volna neki. Az Operaház felépítése akkor kétmillió koronába került és – tény – ő egy gazdag úrtól egymillió koronát csalt ki egyetlen év alatt! Nem lehetett tehát egy ostoba bárcicus. Tudhatott valamit.
A könyv története több szálon fut. A szerző saját bevallása szerint, megírását a porosz államminiszter valóban megtörtént botránya indította el, ugyanakkor igyekezett a kor minden „rétegét” bemutatni. A szegény kisember, a személyzet, a művészek, a lokáltulajdonos és a politikusok, mind szóhoz jutnak benne. Volt egy másik korabeli újságcikk is, ami lendületet adott a könyvhöz, egy gazdag amerikai kereste budapesti rokonát. Ki ne szeretne ilyen hirdetés nyomán változást az életében? Borbás Edina elmondta: akárhogy kutatott, nem derült ki, hogy a hirdető megtalálta-e rokonát, így azután elkezdett álmodozni írás közben. Teremtett egy szereplőt, aki a romantikát testesíti meg. Az ő életében egy villanásra megjelenik Dobos C. József, a híres torta kitalálójának alakja is – az epizódnak később fontos jelentősége lesz. Ebből talán már sejthető, hogy a könyv nem nélkülözi a fordulatokat és bátran kezükbe vehetik azok is, akik előnybe részesítik a szikár tények mellett a „happy end” megoldásokat.
Roppant különös könyv bemutatójára került sor nemrég a budapesti Próféta Galériában. Bár szerzők ezt elhárítani igyekeznek, mégis elmondhatjuk róla, hogy hiánypótló műről van szó és hogy ez az állítás indokolt, arra nézve pont a szerzők személyes tapasztalata szolgáltat igazolást. Ilyen témájú könyv ugyanis nemcsak Magyarországon volt mindezidáig ismeretlen, de külföldön sem lelhető fel hasonló.
Szomorú, de kétségtelen tény: az emberiség semmit nem tanul. A II. Világháború befejezése óta egyetlen nap sem telt el úgy, hogy valahol, valami helyi, kiesebb-nagyobb háború ne lett volna. Elmúlt már az a világ, amikor azok, akiknek személyes döntése nyomán kitört egy háború, maguk is ott voltak, és ha úgy fordult a kocka, ott is vesztek a csatatéren. Van erre számtalan példa a történelemben, a magyarban is. Az utolsó 150 évre nézve ez már nem igaz. Ferencz József, II. Miklós cár, Vilmos császár, vagy Hitler, Churchill, Sztálin háborújában nem ők, mások haltak, sérültek meg, és ha véletlenül bekerülhettek egy kórházba, ott már csak szerencsétlen, sebesült emberek voltak, akiknek talán még meg lehetett menteni az életét.
Van egy szakma, amelynél a munkavégzés eredményével lépten-nyomon találkozunk, de szinte egyáltalán nem figyelünk rá. Pedig a helyszíneit minden nap látjuk, ha akarjuk, ha nem. Elmegyünk mellettük, olykor egy percre talán meg is állunk előttük, de már lépünk is tovább. A városképhez tartozónak tartjuk, természetesnek vesszük, csak az tűnik fel, ha egyik vagy másik éppen hiányzik. Az üres, törött vagy eltakart kirakat már bántja a szemet, felhívja magára a figyelmet. A szakma pedig, amiről szó van, valójában nem is egy, hanem három területet ölel fel, a dekoratőrt, a kirakat- és a kiállításrendezőt.
Annak ellenére, hogy időben mindinkább távolodunk a II. Világháborútól, az ott történt események iránti érdeklődés nem lanyhul. Részben talán betudható ez annak is, hogy a különböző titkosszolgálatok aktáinak titkosítása mostanában kezd lejárni. Adatok válnak hozzáférhetővé, és bizony az írók ezt ki is használják. Van egy téma, ami különösen vonzónak mutatkozik: ez pedig a francia ellenállásnak nyújtott brit támogatás története. Már többen is feldolgozták, filmek is készültek belőle!
Témájában, tartalmában meglepő, szokatlan, új eszközökkel szerkesztett, és egészen váratlan, megdöbbentő következtetésekkel záruló könyv látott napvilágot a Pallas Athéné Kiadó gondozásában. Dr. David Sulzer, amerikai idegtudós és zenész, eredetileg a Columbia University Press-nél megjelent munkája, a „Zene, matematika és elme” sok újdonsággal szolgálhat nemcsak a témát kedvelő olvasó, de a címben megjelölt három tudományterület szakemberei számára is.
