A korondi születésű magyar keramikusművész, Józsa Judit galériájában, Budapesten, a Városház utca 1-ben egy különös életmű mindeddig legjelentősebb alkotása látható. Szalai Katalin kódexíró, oklevélgrafikus által elkészített húsz darab kiemelkedő minőségű kódexlap Belváros-Lipótváros történelmének legfontosabb pillanatait rögzíti. A kiállítás megnyitásakor megjelent könyvritkaságot ezekből a kódexlapokból állították össze, angol- és németnyelvű fordítással és hozzá még külön a teljes magyar szöveggel is kiegészítve. Mindez még azért is figyelemre érdemes, mert egy letűnt kor művészetét, a kódexírást hozza vissza napjainkba. A tárlat és a könyv segítségével bepillantást nyerhetünk abba a gazdag örökségbe, amit a X. századtól a XXI.-ig hoztak létre nagyszerű elődeink az építőművészet, a kultúra, a gazdaság terén. A tollal, ecsettel írott-rajzolt kódexlapok egyenként is művészi alkotások, kötetbe foglalva pedig az V. Kerület történelmének, kultúrájának kifejező, szemet gyönyörködtető dokumentumai.
A kézzel írott, középkori könyv elnevezése, a „kódex” a IV. században jelenik meg. A kódexeket a papír európai elterjedése, tehát nagyjából a XI. századig az állatbőrből készült pergamenre írták. Kötésük általában bőrrel bevont, fémkapcsokkal összefogott, két fatábla volt. Innen származik a név, hiszen a szó latinul fatáblát jelent. A kódex címmel, tehát titulussal és a szerző megnevezésével kezdődött. Első lapján megjelölték készítésének helyét és idejét, a másoló vagy a megrendelő nevét. Mindenki számára ismerős kép a lúdtollal szövegeket másoló, középkori írnok alakja. A legjobb a lúd vagy a hattyú tolla volt, a legapróbb betűket varjú- vagy hollótollal írták. A tintákat két különböző módon készítették. Az egyik alapja a faszén vagy a lámpakorom volt, a másik a gubacstinta, amit tanninsavak és vasszulfát hozzáadásával állítottak elő. A kódexfestők sok színárnyalattal dolgoztak. A vörös színt a természetes cinóber, tehát a rendkívül mérgező higanyszulfid adta. A második leggyakoribb szín a középkori kódexekben a kék – forrása a réztartalmú azurit ásvány volt. A zöld a malachitból, a sárga, vulkáni földből, a fehér, ólomoxidból készült. A festékek őrlése, keverése különösen fontos feladat volt, csakúgy, mint az aranyozás. A kódex több ember összehangolt munkájának eredményeként jött létrre. A másoló a scriptor. A szöveget részekre tagoló címeket kiemelő a rubrikátor. Az aranyozást az illuminátor végezte, az iniciálékat miniátor festette végül a munkát a korrektor és a könyvkötő fejezte be.
XXI. századi kódexíróként, Szalai Katalin fáradhatatlanul rója a betűket a pergamen lapok helyett merített papírra, életre keltve ezzel azon bizonyos letűnt kor művészetét. Aprólékos munkával készített finom rajzain, szövegein, miniatúráin elevenedik meg Belváros-Lipótváros fejlődésének izgalmas története. Ő, egymaga a scriptor, illuminátor, rubrikátor, miniátor és korrektor. A magyar történelemben az első, név szerint ismert női kódexmásoló, a XVI. század elején, a Nyulak szigetén élt domonkos rendi apáca, Ráskay Lea volt. Az első miniatúrafestő pedig rendtársa, Sövényházi Márta. Szalai Katalin mindkettőjüknek méltó utóda. Belváros - Lipótváros Önkormányzata pedig nem más, mint a középkori mecénás, akinek köszönhetően elkészülhettek a kódexlapok, most pedig már az egyedülálló kultúrtörténeti jelentőséggel bíró könyv is.
Az a gondolat, hogy a Belváros – Lipótváros történetét meg kellene rajzolni, 2007-ben merült fel – mondta el Wohlmuth István, az V. kerületi Önkormányzat Kulturális tanácsnoka, a kiállítás megnyitásakor. Szalai Katalin festőművész, kódexrajzoló, más települések számára már készített ilyet. Kézenfekvő volt tehát, hogy erre a munkára is őt kérik fel, és az eredmény igazolja: a megrendelő nem csalódott a várakozásában. Ez a kerület igen gazdag múltra tekint vissza és erre joggal lehet büszke. A település története több mint ezer évvel ezelőtt kezdődik. Pest városának múltja a magyar állam megteremtéséig nyúlik vissza és napjainkban is folyamatosan bővül a jövő városáról szóló fejezetekkel. A figyelmes olvasó számára a kódexlapok számtalan históriát mesélnek el. Az oldalak nagy munkával készültek, évente kettő-három-négy valósult meg belőlük, az anyagi lehetőségek függvényében. A műalkotásokhoz dr. Holló Szilvia Andrea és Szilágyi Rita történészek írták a szöveget, melyet avatott kézzel örökített meg és vitt át képi formába a művész. Mindezek csúcspontja lett az ötszáz példányban frissen elkészült könyvritkaság, aminek a különlegességét még tetézi, hogy kereskedelmi forgalomba nem kerül.
Már szinte hazajárnak a szlovén képzőművészek a budapesti I. kerületbe, a Várnegyed Galériába. Ezért nem is volt meglepő, hogy a Szlovén Kultúra Napja alkalmából ismét ott nyílt gyűjteményes kiállításuk „A lélek tükre” címmel.
A cím talán némi fejtörésre ad okot, világosabb lesz, ha az azték név helyett a nálunk jobban ismertet használjuk. Ő Tollaskígyó, az azték mitológiában a tudás és a tanulás istene, aki most néhány hétre Budapestre költözött.
Arról, hogy a II. Világháború során rengeteg műkincs tűnt el a hazai múzeumokból – már nagyon sokat hallottunk. De, hogy ugyanez lejátszódott harminc évvel korábban is – nos, arról mindeddig semmit! Egy új kutatás most erre kíván fényt deríteni.
Ez volt a kezdet, az első lépés a világsikerhez vezető úton – mondta el Rajk László azon a sajtótájékoztatón, ahol bejelentették: Oscar-díj jelölést kapott a Saul fia című magyar film.
A sztárvendég, Plácido Domingo iránti óriási érdeklődésre való tekintettel estéllyé alakítja február 6-i rendezvényét a Magyar Állami Operaház. Estélyt adnak, és ezzel esélyt, hogy a világhírű spanyol énekes fellépését 1236 vendég láthassa színháztermi kényelemben.
