Nagy Gábor és Nádas Alexandra műveiben a sajátos történés idődimenzió- és a valóság–igazság egysége jelenik meg. Tájakat, történeteket, eseményeket is látunk a kiállított képeken, és arcokat a múltból. Jószerint retrospektívnak is nevezhetnénk a művészpáros mostani, bemutatkozó tárlatát a Fúgában. A falakon a 90-es évek elejétől bukkannak, fel Nagy Gábor életművének darabjai, és Nádas Alexandra nyomatai, festményei között is találunk néhányat a 2000-es évek kezdetéről. Egy alkotó-házaspár munkásságának áttekintésekor a nézőt a hasonlóság és különbözőség izgatja. Itt kevés a hasonló, annál több az eltérő. Határozottan szembeötlő a stiláris, felfogásbeli és az egyes helyekhez, témákhoz való megközelítés mássága.
Nagy Gábor annak a generációnak kiváló alkotója, mely a látvány elbeszélő - gyakran illusztratív - megközelítését a jellé alakítással tette újszerűvé. Róla egyszer a Nemzeti Galéria korábbi főigazgatója, Bereczky Lóránd azt mondta: „Annak a generációnak, amelynek a művésszé éréshez és az életmű kiteljesedéséhez a XX. század adta a keretet, és amely generáció nagy reményekre jogosít még a XXI. században is, Nagy Gábor az egyik jelentős mestere.” Az ő korábbi munkáin, de a Fűkatedrális sorozaton is jól tetten érhető ez a valóságszimbólum-jel viszonyrendszer. Tájképei, tájakról mesélő képei, vagy újabb munkáin életképei, melyek emlékképek is egyben, mindig a jelhagyás, a gesztus, a szimbolikus forma megjelenítésével gazdagodnak. Tünékeny és álomszerű, rebbenő foltok, vonalak, motívumtöredékek kapcsolódnak élethelyzetek, portrék kidolgozott, realisztikus részleteihez.
Nádas Alexandra is átírással, a tájak tárgyak elemzésével indította művészi életművét, majd ez az évek folyamán a tájnaplók finom, pasztellszínű geometriájába, Kleet és Vajda Lajost egyaránt felidéző átírásokba hajlott. Festményeiről szólva első helyen említendő a kézművesi áhítat, az anyag feltétlen tisztelete, és a teljességre való törekvés, a hajdani ikonfestőkével rokon szándék a maximális megvalósítás tekintetében. Azután a toszkán élmények hatására megjelent a kora-reneszánsz (inkább későközépkori) szín és tértapasztalás. Arcok, álmodozó, finom és időn kívüli női portrék bukkannak elő geometrikus terekből Már rózsaszínek és érzéki szürkék, zöldek és bordók is előkerülnek a palettán. Valamennyi együtt, egységet képez, a néző nyugodtan sétálhat egyiktől a másikig, egyiknél sem érez semmi idegenséget. Szinte minden ismerős, bár magunk sem tudjuk pontosan, miért?
A képek majd mindegyik sorozata, festmény-csoportozata ikonosztázhoz hasonló összeállításban kerül elénk, s mint közismert, az ikonosztáz maga egy reprezentatív kapu a profán, hétköznapi valóság, és a trandszcendens világ között. Immár külön-külön szemlélve az egyes darabokat, feltűnik a felületképzés azon sajátossága, ahogy az alkotó a hol perspektivikus, hol axonometrikus térszegletet, és a kiszemelt motívumot egybeszövi, megteremtve így azt az elégikus csendet és mélységet, melyből a tudat mélyén lappangó jelképek, nosztalgikus töredékek előhívhatók. Komponálását poétikus rendezettség jellemzi, A képeken visszatérő motívumok a tényszerű megfogalmazás mellett mágikus, balladai hatóerővel bírnak. Nádas Alexandra a tiszta megfogalmazást illetően tudatosan vállalja az Európai Iskola szellemi örökségét, ugyanakkor megjelenik nála egy olyan metafizikus, elégikus, csak reá jellemző szín-hangszerelés, amely minden munkáját költőivé nemesíti.
Mindeközben Nagy Gábor csongrádi múltidézése fel- és megidézett arcokban ceruza és krétarajzok segítség ível, az idő sodrában elveszett majd újra felbukkanó karakterek megformálásában keresi a történéseket, a megtörtént múlt igazságait. Tehát a művészpáros más és; más formák között más és más helyszínek élményeinek hatására (Csongrád, Mirabell, Toszkána), egészen eltérő formajegyekkel, a múlt és jelen közti átlépéseket, képi időutazásokat tesz meg napi alkotói gyakorlatában. Az igaság történéseinek kutatásában, a mély gondolatiság segíti őket. „A mély gondolatnak olyan ereje van, mint egy gongütésnek egy boltozatos teremben. Megzendíti a teret, ahol olyan dolgok találhatóak, amiket nem ismerünk” – írta le egyszer a XX. századi francia költészet kimagasló egyénisége, Paul Valéry – és ez valóban igaz a házaspár közös kiállításán látható képekre!
Két bolgár művész, egy szobrász és egy festő alkotásaiból nyílt közös kiállítás a budapesti Bolgár Kulturális és Tájékoztató Központban. Kettőjük együttes bemutatkozása cseppet sem véletlen, művészi felfogásukban ugyanis határozott rokonság figyelhető meg.
A budapesti Koreai Kulturális Központ látogatói már megszokták, hogy az itt megrendezett kiállítások mindig valamilyen különlegességet állítanak a középpontba. Nincs ez másként most sem, az Eszterházy Károly Egyetemmel közösen létrehozott, és december 16-ig látható YATOO című kiállítás esetében sem.
A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításain a 19. századi anyag mindig is fontos helyet foglalt el az épület legreprezentatívabb, első emeleti termeiben. Harminc év után ezt az állandó kiállítást most új szempontok szerint újrarendezték. Ráadásul a jól ismert remekművek mellett, közel egyharmad részben, olyan alkotásokkal is bővült, amelyeket eddig csak ritkán láthatott a közönség.
A szakembereket és a közönséget is egyaránt meglepő eredmény született a 2016-ban már huszonnegyedik alkalommal meghirdetett, „Az év természetfotósa” pályázat értékelése során. A pályázat történetében mind ez idáig soha nem fordult elő, hogy a rangos szakmai versengés úgy a felnőtt, mint az ifjúsági kategóriában kettős győzelmet hozott volna!
Melyik városban van hazánk egyetlen diadalíve, hol találtak nálunk múmiákat, hová érkezett annak idején az első vonat, az első dunai gőzhajó és az első villanyvonat? Hol van Magyarországon a legnagyobb tokaji bor gyűjtemény? Mindezeken kívül még számos hasonló kérdést tehetünk fel, de talán már ennyiből is kitalálható: Vácról van szó.
